Németh Zoltán versei

Kirándulásaink

Emlékszel? Egyszer akkora eső volt,

Hogy le kellett állítanunk az autót,

Mert nem láttuk az utat.

Egyszer akkora hó volt,

Hogy nem láttuk az utat,

Leállítottuk az autót,

És várakoztunk a hófúvásban.

Egyszer elöntötte a sár az utat,

És benne ragadtunk a sárban,

Csak forogtak a kerekek,

És vártunk, vártunk.

Emlékszel? Képtelen voltam

Kinyitni az ajtót,

Ezért kitörtem az üveget,

Kimásztam a szilánkossá repedezett

Ablakon, ott hagytalak.

Te zokogtál,

Szétkented a könnyeket

A sáros, fagyott arcon,

De nem mozdultál,

Én pedig sosem mentem vissza.

Most erre gondolok,

Ahogy itt ülünk az autóban,

Elsuhan a táj, a tenger, a liget,

Utazunk egy távoli sivatag felé,

A dűnék irányába.

Meztelen állat

Ma, éjféltájban, amikor mindenki alszik,

felkeltem az ágyból és hangtalanul kiosontam a hálószobából.

Szikrázóan hideg éjjel volt, talán emlékeztek

2008-2009 fordulójának telére,

három héten át -10 fok alá esett az éjszakai hőmérséklet.

A terasz ajtaja előtt vetkőztem meztelenre,

anyaszült meztelenre, az egész csak fél percig tartott,

ahogy dobáltam le magamról a ruhát.

Nem gondoltam, hogy sok időm lenne.

Kinyitottam az ajtót, és úgy, ahogy voltam,

kiléptem a surrogó, pattogó, szikrázó hóesésbe.

Van egy olyan pillanat, amikor úgy rákezd a hó,

hogy azt hiszed, leszakad az ég a millió csillagával,

válladnak ütközik és elhal egy másodperc alatt.

Valamiért hihetetlen volt, ahogy ott állok a lábszárig érő hóban,

szakadó hóesésben, ahogy kíméletlen, szűnni nem akaró pengéikkel

hasítják a szemem a hópelyhek, és egy pillanat alatt berakódik,

eltömítődik a tüdő a szárnyas, fekete némasággal.

Egyetlen zaj sem hallatszott a kertvárosban,

a szomszédban süket csend, kutya nem vonított,

hátam mögött hatlépésnyire a házam.

Néha arra gondolok ilyenkor,

mit ér az, ha este kilenckor bezárom az ajtót

és lefekszem az ágyba. A déli ebéd mit ér?

Mit ér egy autóút akárhova?

Alig két perce álltam kint, de már úgy éreztem,

az olvadt hókása meztelen talpam alatt

újra jéggé fagy össze,

s én csak számolom a másodperceket.

Lehajoltam, felemeltem egy marék havat,

szétkentem homlokomon.

Amikor az olvadt hó patakokban csurog le

az emberi arcon, van egy játék, mintha

sírna az ember, mintha könnye folyna az

orrán keresztül a szájába s még lejjebb,

ahogy csöpög a nedves lé az arcról.

Valamiért ezen a gondolaton el lehet mosolyodni.

Az is szörnyű, hogy ebben a piszkosfekete sötétben

körül sem kellett néznem, annyira tudtam minden bokor,

minden fűszál helyét. Szerintem tíz perc sem telt el,

és már nemcsak a lábszáramat nem éreztem,

a bal kezem is kezdett elfagyni.

Ezek a fölösleges aggodalmak, a test óvatoskodásai.

Mindig utáltam a védekező önféltést.

Az olyan kérdések, hogy mire való a test,

nem visznek közelebb egyetlen gondolathoz sem,

gondoltam.

Jó volt érezni az elfagyott lábfejet, a kékülő csuklót,

a váll ideges rázkódását.

Hogy nem vagy ura önmagadnak, ez mintha

paródia lenne.

Félig lehajoltam, nem, nem is, előrenyújtottam

az egyik lábam, és mintha csak egy pontot

vagy egy kimondhatatlan, ismeretlen nevet szeretnék írni a hóba,

kinyújtottam.

Talán a fülkagyló és az orr hagy cserben legelőször?

És vajon a lefagyott rétegek a test ellen fordulnak,

vagy részvétlenül leválnak róla, köszönés nélkül?

Elképzelni a világot ötven centiméterrel a hó alatt?

Az idegbeteg járatokat a hó csapdájában addig a pillanatig,

amíg fenntartható benne a változatlan emberi génállomány?

Nem, ebben a pillanatban igazán nem kellett gondolnom erre.

A koponyán, tarkón és egész hátamon egyenletes,

vastag szőrcsuhaként, szinte húsomba ékelődő szőrzetként

nőtt ki a hó, most mintha hátulról vágna rám

a szakadó hózuhatag.

Egy méhész jutott az eszembe, akit gyerekkoromban láttam

a fekete-fehér képernyőn, beborították a méhek

tetőtől talpig, köpenyként és szakállként lógott

a nyüzsgő sokaság. Valahogy így lógott rólam is a hó.

Vagy egy sündisznó, tüskés háttal. Egy lajhár,

zsibbadt végtagokkal.

Fél óra sem telt, és már nem kellett arra gondolnom,

mit keresek én itt.

Fél óra nagy idő kint a hóban, még akkor is,

ha értelmetlen.

Szerettem volna eldőlni.

Ha nem lett volna a sípoló, ziháló tüdő,

a test szükségszerű, elfojthatatlan váladékai,

akkor üveglap lettem volna,

amelyre jeleket ír a fagy, majd hóval temeti be,

ez szép gondolat lehetne itt.

De ilyesmi persze nem jutott eszembe.

Mennyire képtelenség egy üveglapon gondolatot keresni.

Egy vödörnyi belső szerv, egy vödör fagyott víz,

vagy inkább vér, és a sok, ágaskodó, fölösleges csont a hússal.

Még mindig túlságosan emberi minden.

Talán egy órája álltam kint. Egyetlen óra.

Egy átlagos óra a hatszázezerből.

Mintha vasat szopogatnék, pedig csak

a nyelvem fagyott jéggé,

és a szemembe fagyott hideg könnyeken át

egyszerre minden szép, tökéletes,

a hóesés mint egy lefelé zúduló tűzijáték.

Szívemet lelassítottam, nemsokára

teljesen összeomlott a vérkeringés,

mintha távoli vonatfütty szólna.

Már nem zakatolt semmi az éjszakában.

(Elhangzott az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon)

FESTIVAL ŠVERCA KULTURE

Zoltan Nemet

Naši izleti

Sećaš se? Jednom je tako pljuštalo
Da smo morali zaustaviti auto
Jer nismo videli put.

Jednom je napadalo toliko snega,
Da nismo videli put,
Zaustavili smo auto
I čekali u vejavici.

Jednom se blato razlilo po putu,
I zaglavili smo se u njemu,
Točkovi su se samo okretali,
A mi smo čekali i čekali.

Sećaš se? Nisam uspeo
Otvoriti vrata,
Pa sam razbio staklo,
Provukao se kroz razlomljen
Prozor, i ostavio te tamo.

Ti si jecala,
Razmazala si suze
Po blatnjavom, smrznutom licu,
Ali se nisi pomerila,
A ja se nikada nisam vratio.

O ovome razmišljam sada,
Dok sedimo ovde u kolima,
Pejzaž promiče, more, lugovi,
Putujemo ka dalekoj pustinji,
U pravcu dina.

Gola životinja

Danas, oko ponoći, kada svi budu spavali,
ustajem iz kreveta i nečujno se šunjam iz spavaće sobe.
Noć je bila iskričavo ledena, možda se i sećate
zime s prekretnice 2008. na 2009,
tri nedelje je noćna temperatura bila
ispod -10 stepeni.
Pred vratima terase skinuh se go,
go kô od majke rođen, svega pola minuta je trajalo
dok nisam zbacio svu odeću sa sebe.
Nisam mislio da ću da imam dovoljno vremena.
Otvorio sam vrata, i onako kako sam bio,
iskoračio sam u pucketavu, svetlucavu vejavicu.
Postoji jedan tren, kada sneg krene toliko da pada
da ćeš pomisliti da se srušilo nebo s milion zvezda,
sudara ti se s ramenom i zamire u sekundi.
Nekako je bilo neverovatno biti do cevanica u snegu,
u vejavici, dok mi pahulje nemilosrdno, sa svojim oštricama

bez prestanka bodu oči, a pluća mi se u momentu pune,

zapušavaju se krilatom, crnom nemošću.
Iz predgrađa se nije čuo nijedan zvuk,
u komšiluku samo nema tišina, psi nisu zavijali,
na šest koraka iza mene, moja kuća.
U ovakvim slučajevima ponekad pomislim,
šta vredi ako se zaključam u devet uveče
i legnem u krevet. Šta vredi ručak u podne?
Šta vredi auto-put koji svejedno kuda vodi?
Tek sam dva minuta stajao napolju, i već
osećah da mi se otopljena snežna kaša
pod golim tabanima ponovo pretvara u led,
a ja samo brojim sekunde.
Sagnuh se, podigoh šaku snega,
i razmazah ga po čelu.
Kada otopljen sneg poput potoka teče
niz ljudsko lice, postoji jedna igra, kao
da čovek plače, kao da mu se suze slivaju
kroz nos u usta i još niže,
kada mu s lica kaplje vlažnost.
Nekako je moguće nasmešiti se na ovu pomisao.
A strašno je i to što u ovom prljavocrnom mraku
nisam ni morao razgledati, tačno sam znao mesto
svakog grma, svake travke. Mislim da nije prošlo

ni deset minuta i više nisam osećao ni cevanicu,
a i leva ruka mi se počela smrzavati.
Ovo su suvišne brige, upozorenja naših tela.
Oduvek sam mrzeo odbrambenu brigu za sebe.
Pitanja tipa čemu služi telo, neće me navesti
ni na jednu misao, pomislio sam.
Prijao mi je osećaj smrznutih stopala,

poplavelih zglobova, nervoznih tikova ramena.
To da nisi svoj gospodar, kao u nekoj parodiji.
Sagnuh se pomalo, ne, nisam, već pomerih

jednu nogu kao da želim ispisati u sneg neku tačku

ili neko neizgovorivo, nepoznato ime,

i ispružio sam je.
Hoće li me najpre ušne školjke i nos izneveriti?
I hoće li se smrznuti delovi okrenuti protiv tela,
ili će neprimetno otpasti s njega, bez pozdrava?
Da zamislim svet pedeset santimetara pod snegom?
Neurotične kanale u zamci snega do trena dok se god
u njemu može održati neizmenjen ljudski genom?
Ne, u ovom trenu zaista nije trebalo da mislim na to.
U lobanji, na potiljku i ravnomerno dužinom leđa,
iznikao je sneg po meni, skoro poput dlaka uraslih
u meso, kao neki debeli krzneni kaput, i sad
mi se čini kao da me je odron snega zviznuo otpozadi.
Setih se jednog pčelara, koga sam video u detinjstvu
na crno-belom ekranu, od glave do pete prekrivenog
pčelama, visile su s njega kao mantil i brada. Nekako
je i sneg baš tako visio s mene.
Ili kao jež, s bodljikavim leđima. Jedan lenjivac,
s utrnulim udovima.
Nije prošlo ni pola sata i više nisam morao
da razmišljam o tome šta ja to tražim ovde.
Pola sata napolju na snegu je mnogo, čak i onda
ako je besmisleno.
Poželeo sam da se srušim.
Da mi pluća nisu pištala i šištala
i da nije bilo onih nesprečivih telesnih lučenja,
tad bih bio komad stakla,
na koje mraz ispisuje znakove i zatrpava ga snegom,
ovo bi mogla biti jedna lepa misao ovde.
Al’ naravno ovako nešto mi nije palo na pamet.
Nemoguće je tražiti misli na jednom staklu.
Kanta puna unutrašnjih organa, kanta puna zaleđene vode

ili bolje krvi, i mnogo, razgranatih, suvišnih kostiju i mesa.
Još uvek je sve isuviše ljudsko.
Stajao sam napolju možda sat vremena. Jedan jedini sat.
Prosečni sat od njih šesto hiljada.
Kao da lickam gvožđe, a samo mi se jezik sledio,
pa kroz hladne suze zaleđene u mojim očima
odjednom sve deluje lepo, savršeno,
vejanje snega je kao pljušteći vatromet.
Usporio sam svoje srce, uskoro
mi se i krvotok potpuno zaustavio,
i kao da se čuo zvižduk voza u daljini.
Više ništa nije hujalo te noći.

S mađarskog prevela Erna Zedi