Tiszatájonline | 2012. november 9.

Kortárs irodalom a gardróbból

A FISZ Klub Szeged rendezvénysorozat második estjén, november 7-én három fiatal hölgy érkezik a Rongy kocsmába, hogy egy-egy személyes csücsköt hozzanak magukból a most születő irodalomra fogékony emberek részére […]

FISZ KLUB SZEGED – RONGY KOCSMA

A FISZ Klub Szeged rendezvénysorozat második estjén, november 7-én három fiatal hölgy érkezik a Rongy kocsmába, hogy egy-egy személyes csücsköt hozzanak magukból a most születő irodalomra fogékony emberek részére. Az első est díszletkoncepciója nagyjából megmaradt, a három kis asztal hangulatos lámpákkal, a mécsesek, a falra vetített suhanó erdő képe és az ajtó, mely legfőképp meghatározza e bensőséges tér keretét. Ezúttal gardróbszerű benyomást adnak a tér másik felén álló ruhafogasok, teleaggatva különféle ruhákkal, melyek elé, mi, hallgatók leülhetünk. A sok színes növény eltűnt, ami nem is baj most, így jobban leköt maga a párbeszéd a felolvasók és a moderátor között. Érdemes is rájuk odafigyelni: az est során Kemény Lilivel és Terék Annával beszélget Ughy Szabina az írásról, a sokat firtatott újraírásról és javításról, inspirációról, a létrán való feljebb jutásról, a rossz versekről és személyes élményekről.

Ughy Szabina, maga is költő, FISZ és JAK tag – első kötete az Orpheusz Kiadónál jelent meg Külső protézis címmel. Terék Anna a Híd Kör alapító tagjai közé tartozik. Pszichológusként végzett, de a „két énjét”, az íróit és a fejtegetőset ő külön-külön kezeli. Második kötetéért, a Duna utcáért (Forum, 2011) Sinkó Ernő-díjat kapott. Kemény Lili számos elismerése mellett 2010-ben Petri György-díjat kapott és érdekességként említhető, hogy 2012-ben az Irodalmi Jelennél a legszebb költőnő díjában részesült. 2011-ben jelent meg első kötete a Magvető Kiadónál Madaram címmel.

Elsőként Lili mondja el, hogy a versekről formált véleményadás során nem az a fontos számára, ki az illető, hanem az: mi az az adott vélemény, mennyire lehet elfogadni. Anna az olvasó ítéletét várja, kiadás előtti kritikának nem igen hisz, nem javít bele művébe. Később, az est végén ezt tanácsolja a kezdő íróknak: minél több szerkesztőnek küldjék el irományaikat, nem gond, ha semmilyen egyesületnek nem tagjai még, ő is így tette a kezdetekkor. Kijelenti, ő szeret veszekedni a megkreált gondolataiért, kiáll a verseiért. A Híd szerkesztőjével például gyakran vérre menő vitákat folytat, volt olyan, hogy végül más folyóiratnak adta át a versét, ahol megjelentették azt. Lili is hozzáteszi, tudni kell, hogy az elkészített mű számunkra miért fontos. De Anna szerint az is lényeges, hogy az író el tudja távolítani magától a szöveget, tudja látni a hibákat és elviselni a kritikát, képes legyen a szöveget szövegként kezelni.

Lili azt is bevallja, hogy több versét még kötetben való megjelenése után is átírja. Persze tisztában van vele, hogy a tökéletesítési folyamat nem mehet a végtelenségig, egyszer abba kell hagyni a javítgatást. Szerinte ő fiatal még ahhoz, hogy tökéleteset alkosson: „harminc év alatti szerző nem ír tökéleteset” – mondja. Arra a kérdésre, hogyan alakul ki egy írói kör és miként léphet be valaki, azt feleli, olyan közeget kell keresni, ahol velünk egykorúak mozognak. Számára például remek lehetőség, egyben élete legmeghatározóbb élménye volt a középiskolás írók sárvári pályázata, ahol bekerült a kiválasztott ötven fiatal közé. Itt a műhelymunka során nagyon keményen szétszedik az ember verseit, de ebből tud később építkezni. (Azt hiszem, ebbe a „szétszedős-folyamatba” pillanthattunk be aztán az est azon részében, ahol interakció alakulhatott ki köztünk, hallgatók és a szerzők között.) Némileg Anna is érintkezett Sárvárral, amikor a határon túli magyar írók, költők is jelentkezhettek a pályázatra.

Mindkettőjükről kiderül: keveset író költők ők, Anna elmondja, nyáron írt utoljára verset, számára ez nehéz, idegtépő folyamat, különösen most, mikor egy halott nők-füzérnek kezdett neki. Felvillantja humorérzékét: milyen „perverz” dolog is ez, hogy e fölött ül, kicsit meg is nyugszik akkor, amikor nem akar megszületni a vers: talán tud végre „normális” életet élni, családra vágyik. Végső soron Rilkét idézi: a készenlétben levés is állapot. Lili hasonlóan gondolkozik, most épp egy bebábozódott korszakát éli, anyagot gyűjt, legközelebb valami egészen mást szeretne írni. Most a forgatókönyvek kötik le az idejét – a Színművészetin tanul ugyanis, ahova egyből felvették. Nem feszélyezi az, ha nem tud írni, inkább a túl sokat írás zavarja, ha valaki inkább tíz rossz művet ad ki a keze alól, ahelyett, hogy írna egy igazán jót.

A szerzők most olvasni kezdenek, Anna az említett íródó ciklus egy darabját, Lili a már megjelent kötetéből olvas. Szabina kortárs szerzők hatásait kérdi meg a lányoktól, Anna esetében Borbély Szilárd A testhez című kötetét említi, aki viszont azt mondja, nem ügyelt erre tudatosan, de mindig az befolyásolja, ami éppen a közvetlen környezetében van, most épp Merlét olvas. Lili a már sokszor feltett kérdést kapja: mennyiben érzi édesapja, Kemény István hatását. Lili azzal hárít, hogy a gyermekkori kihatás édesapja felől nyilvánvaló, azonban ez nem valami dinasztikus dolog, igyekszik rengeteg mással foglalkozni, persze a ráhatás elől nem biztos, hogy ki lehet térni. Szerinte az ember az alapján választja ki, mit olvas, hogy mit akar írni, milyen állapotba akar kerülni. Olyan könyvet keres, amely számára segítene elérni az inspirálódás szakaszát.

Az est keretében egy igazán személyes rész kezdődik: képvetítés a költők életéből. Lili sok családi képet hoz, nyaralásról, arról az időszakról, amikor kint éltek Berlinben, Berlin legjobb placcáról, amely egykor hippik, jappik közkedvelt találkahelye volt, s remek a visszhang ott, könyvének első bemutatóján készült fotót mutat, ahol egy nagyon jó barátja, a szintén költő, Fehér Renátó volt a beszélgetőpartnere, mutat képet a Körhintás lazítós időszakról, nem túl kedvelt macskájukról, aki szerencsére elszökött otthonról, nagypapájáról. Anna hoz magával egy „tetrisz-tömbházat”, fotót egy kétnapos drámaíró versenyről, ahol miután megírta a drámáját, hátradőlve nézhette, hogy a színészek, mit hoznak ki belőle, egy emlékezetes szigligeti felolvasóesten készült képet, első kötetének borítóját mutatja meg, Freudot, aki pszichológusként „kötelező szerelme”, kedvenc budapesti hídját, a Szabadság hidat, a tengert, végül pedig egy szép kilátást a topolyai lakása ablakából.

Visszatérve a versíráshoz Anna elmondja, szerinte a rossz vers az, mely esetében az ember nem tudja rászánni magát, hogy végigolvassa. A vers attól már lehet jó, ha van egy értékes gondolat benne. De ha nem őszinte, akkor már nem működhet. Lili hibákról beszél, amelyek lehetnek tudatosak, ekkor a vers jó vers. S hogy halljunk az est vége felé még néhány jó verset, a szerzők olvasnak még egy keveset. Sajnos csak keveset.

A nagyközönségnek szóló est végén a lányok választós villámkérdéseket kapnak. Így tudjuk meg, hogy – még ha irányítottan is, de – az otthon és a haza fogalmai közül az otthont választanák, Ady és Kosztolányi közül Adyt, irónia és humor közül az iróniát, Lili inkább megállapodna, Anna utazna, Lili a dallamra voksol, Anna a szövegre, Lilinek a szerelem fontosabb, Anna szerint a szerelem és a szabadság egymástól függ.

A szervező, Káldy-Kovács Sára megköszöni a beszélgetést és a helyiség egy meghitt kis zugába invitál minket. Néhányan maradunk is egy komoly műhelymunkára, ahol a hallgatók felolvasókká avanzsálnak, és egészen érdekes viták alakulnak ki a hallott versek egyes szavairól, hatásáról, az irodalom értékéről, befogadói szintjéről, jót derülünk, megtudjuk többek között, hogy a soráthajlást ma már „lovasizálásnak” mondják. Minden esetre még mélyebb benyomást tesznek a szerzők, a tenni akarásukkal, lelkesedésükkel és közvetlenségükkel. Ezért az élményért külön érdemes részt venni egy ilyen típusú felolvasóesten. Már nem is kell sokat várni a következő alkalomra, egy hónap múlva, december 5-én ismét fiatal írókkal, költőkkel ismerkedhetünk meg a szegedi Rongy kocsmában.

Salamon Teodóra

[nggallery id=95]

Fotó: Ujhegyi Éva/Panda