Tiszatájonline | 2012. november 8.

Párhuzamos kritika Csoóri Sándor két válogatáskötetéről

KOLLEKTIVIZMUS, IDENTITÁS, POÉTIKA
Csoóri Sándor legszebb versei

AZ INTIMITÁS KÓDJAI
Csoóri Sándor: Már én se volnék. Harminc év

KOLLEKTIVIZMUS, IDENTITÁS, POÉTIKA

Csoóri Sándor legszebb versei

„Magam sem értem: sokszor ott álltam én,
ahová már csak egy madár
mert volna leszállni gyanútlanul.”
(Önarckép, egyetlen tollvonással)

A Csoóri Sándor válogatott verseihez írt A megélt teljesség költészete című utószavában a kötet szerkesztője és válogatója, Pécsi Györgyi személyes kötődései mellett javarészt összegzi azokat az értelmezői szempontokat, melyek e költő életművét a körülötte formálódó értelmiségi csoportosuláson messze túlmutató közösség szervező erejévé avatták – a korai „visszhangot keresés” és társakra találás (Szőlőhegy, háború előtt)  önbeteljesítő folyamatát is bemutatja. Az utószó és az időrendben egymást követő versek azt emelik ki, hogy a klasszikussá vált Anyám fekete rózsa költőjének, a hetvenes-nyolcvanas évek és a rendszerváltás emblematikus alakjának „egytónusú”, olykor szürrealizmusba hajló lírája erősen önéletrajzi ihletettségű: a gyermekkor, a szerelmek, a történelmi traumák megélése és emlékezete, majd a pesszimizmusra hajlamos időskor képezik fő témáit. Helyet kapnak a gyűjteményben példaképekhez (Furulyacsonk a szánkon. Nagy László halálára) és barátokhoz (Kósa Ferenc, Bibó, Andrew Motion) írt költemények, úti beszámolók és Életrajzi töredék is – mindenképp megemlíteném, hogy édesapjának emléket állító költeménye, a Reggeli szekérúton, apámmal és testvérét megszólító verse is éppannyira figyelemre méltóak, mint klasszikus anyaverse:

„Megyünk apámmal szekéren,
megyünk két kis ökörrel, 
harmat gurul utánunk 
s csöppecske méz a Napból.” 

„Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!
Testvérnélküli ez az élet.
Legalább mi feszüljünk szembe
homlokunkkal az ónos szélnek.”  

A magam részéről az eddigi értelmezési hagyományhoz azzal igyekszem hozzájárulni, hogy a kötet verseinek olvasása során a közösségi és magánidentitás viszonyának változásait és a költői szubjektum temporalitását állítom előtérbe. Újraértelmezve egyik szerelmes versének sorait: „el kell veszítened magad, hogy tested kártyáit/ újra kioszd” (Májustól májusig) – az önazonosság keresésének folyamatos munkáját veszem szemügyre. Csoóri Sándor költészete – az irodalmi népiességet közéleti szerepként képviselő esszéivel ellentétben – jóval tágabb horizontot ölel át.

Che Guevara kamaszos ihletettségű búcsúztatójának „mindenütt otthonos és otthontalan”-sága később vissza-visszatér még a „a Hold eltévedt vendégei”-nek vagy a „jó volt nekem a földön még idegennek is lennem” sorának képzeteiben. A csavargó elégiájában akár a szentet és profánt transzgresszív módon elegyítő Jean Genet világképével is rokonságot érezhetünk: „Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:/ az útszéli istenülés sárban és levélszagban”.

Megkockáztatom, hogy a lírai énkép töréseiben nemcsak az 1989 előtti ellenzéki szerep és a rendszerváltást követő, őt igazoló korszellem játszottak szerepet, hanem a transzgressziónak eddig kevéssé méltányolt megnyilvánulásai is. Részben ezzel is magyarázható, hogy a Kádár-kor etnikai és vallási különbségeket elfojtó-eltörlő vörös kollektivizmusa előhozta Csoóri etnikai önreflexióját:

„Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad. 

Mert szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.”

(Rejtett önarckép)

Míg a ’89 után liberalizálódó társadalom pluralizmusa éppen a nemzeti kollektivizmus lírai szólamait erősítette föl: „Nincs másik idő, mely befogadna, / másik ország, mely nevet adna; / ideköt idegszálaival a szél” (Idegszálaival a szél). Mindeközben a törések mellett folytonosságot képez az életműben a „sérült/ forradalmak”-at leverő, „malachimnuszaikat” éneklő „törpe hóhérok” uralmában, majd a „farizeusok mohóságá”-ban újabb és újabb alakot öltő Rosszal való szembenállás (Ki tudtam élni; Senkid, barátod; Ha ennyi volt az élet; Bolyongás egy hajdani pártházban).

Hasonlóan széttartó a költő vallásos verseinek világképe is. A Barbár imádság, a Fekete csikó és A barbár pogányságától az Énekek éneke profanizált szerelmi vallomásán át eljut az Esztergomi elégiáig, melyben úgy játszik rá Nietzsche Zarathustrájának szóképeire, hogy kétértelműségben hagyja bölcseleti álláspontját a kötéltáncosi lebegés dacos mutatványa és a keresztény isteni kegyelem és üdvözülés „vak” reménye közt, hogy „ott időzzön, lebegjen, ahol / rangrejtve Isten is tanyázik / s körülsuhogja csöndes tériszony”. Éppígy az intertextuális és képzőművészeti utalások is folyamatos lebegésben vannak a „kívülről szétzüllesztett éden Oféliájá”-tól Dantéig és „Picassó/ gömbön tiporgó artistájá”-tól „Grécó megnyúlt angyalai”-ig. A Kossuth-díjas lírikus egyik legtermékenyebb témája a szerelem – erről részletesebben a második méltatott kötet kapcsán szólok –, de olykor a nemiség témájában is felforgató területek felé kalandozik el a fantáziája, például A holttér hőse című csonka szonettben:

Hőskölteményt ha írnál, barátom,
a férfinőről írd, ki kuncorogva
megy el vizelni minden zöld bokorba, 

bár jól tudja, hogy több élete nem lesz.
A holttér hőse ő, önmagával is játszik,
s nevetve sír, míg bevérzik a torka.”

A barna bőrkötéses válogatás talán legszebb költeménye a Lehettem volna én is,  kezdősorát címéűl választó vers, melyben összefonódik a háború borzalmai fölött érzett kétség a mégiscsak tenni akarás (elmulasztott) militarizmusával, a „lángolva futó vonatok” kattogása iránti nosztalgiával, melyek megszabadítottak a „tetűktől: a tökéletes, / kis halál csicskásaitól”:

„Lehettem volna én is leitatott,
mocskos frontkatona: hadonászó
s lövöldöző rumhős, rumvitéz,
a halál ivócimborája, ki hátratolt
rohamsisakban jár és szuronnyal
csiklandozza meg az összegömbölyödött
sündisznók és a reszkető nők
hasaalját, aztán egy birsalmát
szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.”

Csoóri költészetének poétikai összetettségét hasonlóképpen jól példázza kései, a „föltámadás reményét” (Nagypénteki aggodalom) megszólaltató verseinek egyike:

„Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van, 

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. (…)”

(Badar vallomás a hazáról, Csonka szonett)

A Krisztusként megfeszített csonka ország metaforájából a szonett a szinekdochikus azonosulás egészen különböző irányaiban mozdul el: az egy testté olvadó nemzet képe bontakozik-e ki vagy a terület és a rajta élő közösség „szakadása”; a test helyett a testből felhangzó beszéddel vagy a test könnyével történő azonosulás elkülöníti-e a közösség és a költő világát vagy az önmagát kívülről is szemlélni („körülállni”) tudó (nemzet)test távlata tárul föl; vagy éppen a test keze a költőé, kinek teste így a nemzet élete? Ahogy ez a költemény is, Csoóri Sándor lírája egyén és közösség viszonyának bonyolult, izgalmasan rétegzett világába képes bevezetni olvasóját.

Pécsi Györgyi szerkeszetői munkájának talán legsajátosabb – vagyis értelmezést igénylően elfogult – megoldása, hogy a verseskönyvben szereplő közel kilencven versből egyetlen egynek a végén adta meg a keletkezési dátumot: az 1981. júliusára keltezett és Lengyelországot megszólító Senkid, barátod című költeménynél. Bár a „Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor” kezdetű költemény semmilyen utalást sem tesz erre, Pécsi gesztusa mögött talán azt sejthetjük, hogy Csoóri a költeménnyel valószínűleg az egy hónappal korábban, 1981. májusában II. János Pál pápa ellen szovjet megrendelésre elkövetett merényletre (is) utalt, ami a kolonizáló kommunista Nagy Testvér által sújtott teljes régió szenvedése melletti állásfoglalássá is avatja a „legvadabb reményért sorban álló” költő megszólalását. Ugyanakkor – miközben a költő verseinek hangoltsága alapvetően keresztény – Csoóri időnként enged a roma gyökerek hindu vallásbölcseleti hagyományainak is, így a reinkarnáció tanát tematizáló Második születésem című lírai remekben:

„Amit szerettem, mindent elhagyok,
hogy végre szabad legyek.  
Mint félig elroppantott
cukrot: úgy köpöm ki a világ édességét:
nyárdinnye húsát,
szerelmeimet.     

Ez a világ nem kérte véremet.
Én kérem az övét! 

(…) de föltámad lassan a cigánybambusz:
e jeremiási ököl;
víz és sár ideje,
hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

A kötet utolsó versikéje, sejthetően a válogatás legfrissebb darabja, az Amulett című költemény:

„Semmi sem él, csak ami túlél engem.
Semmi, csak ami márvány akar lenni,
elfogulatlan kő a legutolsó földrengésben,
Isten kezében amulett,
mikor már nem lesz semmi”.

Egyaránt magában foglalja a költő becsvágyának paradoxonát, hogy a márvány klasszikusságát kiérdemlő költészet mégis élő és eleven maradhat, magában foglalja az arab eredetű Amulett (’függő varázskő’) címmel az isteni gondviselés babonás hitét, és magában foglalja az olvasó reményét, hogy még sok, új Csoóri Sándor költemény gazdagíthatja a magyar líra horizontját.

(Pozsony, AB-ART, 2011, 150 oldal, 2100 Ft)

*

AZ INTIMITÁS KÓDJAI

Csoóri Sándor: Már én se volnék. Harminc év

A költő pályája harminc évének szerelmes verseiből készült válogatás készítője, Gróh Gáspár – a szerelmi csokorként is szép ajándéknak beillő virágmintás – kötet hátsó borítóján a gyengébbik nemhez írt lírai alkotások hagyományának klasszikusaival, Balassival, Petőfivel és Adyval állítja folytonosságba Csoóri műveit. Gróh arra is felhívja a figyelmet, hogy a korpusz történetté, verses szerelmi regénnyé is összeállhat, hiszen a kronologikus rendben egymást követő közel negyven költemény „egy olyan kapcsolat költői tükre, amelyben a szerelemélmény teljessége jelenik meg”. E sorok szerzőjét ezúttal e „teljesség” kontemplatív megcsodálása helyett inkább az foglalkoztatja, ebben a költészetben hogyan változik, alakul, kódolódik intimitásában a lírai „én” és a „másik” viszonya. A másikat, a szerelmet első személyben, monologikusan megszólító költemények (ahogy ez a felsorolt klasszikusokra jellemző) ugyanis nehezen engednek teret (egy viszonyukon kívül álló) befogadó számára: hiszen sem a szerelmessel, sem a megszólított szeretővel nem tud azonosulni az olvasó – így az olvasói tapasztalat számára alighanem termékenyebb a mások intimitásának kívülálló szemlélésénél, ha a szöveg és befogadó eseményjellegű, önazonosságot módosító dialógusjellegével némi párhuzamot vonva, a szerelmes versben Niklas Luhmann értelmezése nyomán arra figyelünk, hogy a szerelem az identitás elvesztésében tetőzik, nem pedig az identitás elnyerésében.

Változnak a szerelmes megszólításainak médiumai a közvetlen beszéd imitációjától, a (megíratlan) levélen át a Táviratig, időnként a költő egy versen belül is „áttér” a leírt szóról a megszólító hang médiumára:

„Neked írom ezt a suhanó verset”
(…)
Valami elfojthatatlan, földi susogás

készül a számmal újra megszólalni”

(Hetedik napja).

A költemények között számos darabot olvashatunk, melyek nem a másik vallomásszerű megszólításai, hanem változik bennük a megszólított személye egy költeményen belül (Nézd, Uram, ő az, akit szeretek), illetve egyes szám harmadik személyben írják le a nő látványát vagy az alakjának felidézése által keltett gondolatokat: „Hosszan kell néznem és megcsókolnom hosszan” – írja 1983-ban – „hogy emlékezhessek tegnapi testére is”. míg az Elnézem néha című költeményben maga a lírai „én” is a néző (vagy emlékező) pozíciója helyett önmagát a nézett oldalára teszi át: „ha sétáló árnyékomat vele látnátok mégis (…) bocsássatok meg minden szeretőnek”. Az önmagából, önazonosságából való kilépés – „Gauguin vagyok ma Északon” – a másik identitásának felol(dó)dását is jelenti:

„Veled vagy valaki mással
(…)
Kinek vallanám be,
ha nem éppen neked,
hogy minden szembe jövő nővel
összetévesztelek napok óta?”

(Stockholmi átváltozás)

Sőt az „elcserélt fejek” szimbolikus gesztusa (Ha nem vagy itthon) egyes versekben a szerepek felcserélődéséhez vezet, és maga a költő válik szerelme szólamának befogadójává – továbbírva különböző irányokban Echó mitologémáját:

„ha sikoltanál, az volna igaz.
(…)
Hallod még magad annyi év után?”

(Teremtéskő)

„Bárhova hányódhatok,
megkínzott zsoltáraidat
éneklem egyedül is.”

(Egy erdélyi város dombján állva)

„Hahó! Hahó! – kiáltanék érte, de tudom,
hogy csak a közeli sziklafalak
s egy görög sorstragédia
elszegényedett istenei
kiáltanának vissza.”

(Bolyongás a fennsíkon)

Az Ovidius-féle Nárcisz és Echó története, nemcsak az önszerelemnek és annak mitologémája, ha valaki csak az önmaga hangját képes meghallani, de az érzékszervek csonkításától való félelemnek is. A vakságom, a másik hiánya a szerelmes szememnek és az ő némasága, amikor válasz helyett csak saját hangom hallom (vissza) szimbólumai lehetnek a távollétnek és az elvesztés (esélye) okozta fájdalomnak – a Legszebb versei-kötet Májustól májusig című versét idézve: „El kell veszítenem a szememet, a fülemet,/ hogy egyedül lehessek veled”. Ugyanakkor a csonkítás képzeteiben latensen ott lappang a birtoklási vágy kegyetlensége is. A borítón felsorolt nagy szerelmi lírikusok mellett magam éppúgy érzem a kötet egyes költeményeinek olvasása közben a Semmiért egészen Szabó Lőrincének kegyetlen, antihumanista szellemiségét is, a Legszebb versei kötet A másik című versének „Mégérithetem,/ megölhetem” élményét:

„Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
(…)
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.”

(Szabó Lőrinc)

 

 „Véred, ha kiserkenne, harmatos sebednek hosszan udvarolnék.”

(Cs. S.: Véred, ha kiserkenne)

 

„Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temető közelében.”

(Cs. S.: Énekek éneke)

 

„szeme a véres cafatok fölül is
mozdulatlanul mered a semmibe.
(…)
Túl sok a halál jele amúgy is életünkben,
túl sok a megroppanás emléke
s a szétroncsolt mellkasoké.”

(Cs. S.: Vércsepp a földön).

A költő szerelmi lírájának tematikus és poétikai gazdagsága, sokrétűsége és eredetisége e válogatott gyűjteményben is újra bizonyságát adja, hogy az olvasó korunk egyik legjelentősebb magyar lírikusának újabb kötetét veheti kézbe.

(Budapest, Nap Kiadó, 2012, 54 oldal, 2500 Ft)

Benkő Krisztián