Bozsik Péter versei

Ismerős vidék

V. N. emlékének
2005. április 4.

Por a porhoz
A sötétség ormótlan
tömbjeivel
álmodom A halottak
könnyen keverednek Mi ez?
Metafizikai
pánik? A művészet
orgazmusa A vécé-
kagyló mélyén Zsilettpenge
lebeg a bécsi sarlatán
arcképével Indiai lepkéket
látok és ellopott biciklimet
Ex szerelmem
amint fakult szemében
visszatükröződik szerencsétlen
románcunk Majd szétporlik akár
gyerekkorunk kiszáradt homoktortája
Egy mocskos bárban
ülök ahol fiókként csúsznak
ki belőlem az emlékek
Virágkosáron mászkáló
hangyának érzem magam
aki egy súlyos betegről

a múltról
beszélget magában
Megmérettettem
mint egyhangú prédikáció után
a szürke gyülekezet
Jövendőbeli
tudatvesztésem rettegése
nagyobb mint a testem
elképzelt bomlása keltette
undor A hézagok
káprázatos sorozata
száműzetésem szabadsága
drágább mint az otthon
ócska paródiája
Bor a borhoz
a sötétség ormótlan gránit-
tömbjeivel álmodtam
És gyötrelmem gyógyítására
egyéb szert nem találtam
mint e másnapos szút,
ragacsos mélabút,
és a míves művészet igencsak
helyi érzéstelenítését.

Ideghúron

Dragan Dumitrovnak és Petri Györgynek

Mért nem lehet errefelé élni – így?
Verseitek olvasgatni vagy
fordítani, néha újakat írni, szájharmonikázni,
vagy épp csöndben elmélkedni.
Kakkukfűteát főzni
az asszonynak, ha köhög, s egyáltalán
kedvesebbnek lenni hozzá. Ehelyett
mi van? Időzített, sematikus veszekedések,
viták első vérig, csip-csup dolgok miatt:
sorbanállás a bankban, a hentesnél, a söntésnél stb.
Csupa ázsiai betegség. Egyféle daganat
burjánzott el Kelet-Európa testén. Néhol
nem is sugarazzák, csak robotolnak, teszik, amit
nem kell. Mint cinkosok, pendülünk (-tünk?)
valamennyien egy pattanásig feszített ideghúron.

Függőségtörténet –

hangulatlíra Joszif Brodszkijnak

Bevallja magának, vagy sem, tény:
végképp függőségi viszonyba került a nyelvvel:
naponta belövi magát különféle mondatokkal.
Ma már meg sem tudná mondani, hogyan is
kezdődött az egész. Először csak a szabad
versre kapott rá, s azt hitte – kezdetben
mindenki azt hiszi –, hogy ő más, hogy ő
bezzeg akármikor abba tudja hagyni. Az
ellenálláshoz meg szüksége volt valami
szerre. Mikor aztán szép lassan a rímre is
rákapott és szonettekkel kezdett, ahogy ő
mondta, kísérletezni, s az egészet, mintegy
kísérőként, hígabb asszonánc-koktélokkal
öblítette le, akkor, de csakis akkor jött
rá, késő, elveszett. A haikukat, két- és
négysorosokat (itt tart most) marokszámra
zabálja, sőt, és ez már a vég kezdete,
néha még az egypercesekre is ráviszi
a szükség. Csak az eposzra allergiás. Ha
rátörne a tremens, akkor se használná.
Inkább a halál. Kizárólag a mondatoknak él.
Nők, feleség, család, haza – mindez
másodlagos. Csak a versmondatok a valóság.
Más világ! S bár nem bódítanak, mint rég,
ezek enyhítik legjobban az éhség okozta
szédülést. Szélütést kéne kapni – mondogatja
talán túl sokszor is. Befejezné már ezt a
viszonyt, de időbe telik, míg összeállítja
az aranylövéshez szükséges: tökéletes formát.

Balkanski klub mađarske književnosti

Peter Božik:

Poznati predeo

U spomen V.N.
4. april 2005

Prah prahu
Okružen gromadama
mraka
snatrim Umrli
lako zalutaju Šta sad?
Metafizička
panika? Orgazam
umetnosti. U dubini
klozetske šolje oštrica žileta
lebdi s portetom bečkog
šarlatana Indijske leptirove
vidim i svoje ukradeno biciklo
Bivša draga
čije izbledele oči
odražavaju našu nesrećnu
romansu Raspršuje se kao
suvi peskarnik našeg detinjstva
U musavom baru sedim
gde poput fioke klize
iz mene uspomene
Osećam se kao mrav
što mili po korpi sa cvećem
dok o teškom bolesniku

o prošlosti
u sebi romori
Premeravam
kao nakon jednolične propovedi
taj neugledni skup
Ceptanje
nadolazećeg obeznanjenja
veće je od gađenja
izazvanog zamišljenjim raspadanjem
mog tela Košmarna
mreža pukotina
sloboda mog progonstva
dragocenija je od jeftine
parodije zavičaja
Pehar peharu
okružen granitnim
gromadama mraka snatrio sam
Nisam našao drugi lek
za vidanje muka

sem ovog crvotočnog mamurluka,
ove nasrtljive tužbalice,

zapravo lokalne anestezije
svakog znalačkog pevanja.

Weissbrunn, 16. mart 2005.

Na živcu

Draganu Dumitrovu i Đerđu Petriju

Zašto se ovde ne može živeti – tek tako?
Čituckajući vaše pesme,
prevoditi pomalo, sam pisati ponešto, svirnuti mundharmoniku,
dokono razviti idejicu poneku?
Kuvati čaj od majčine dušice
ženi, kad kašlje, i uopšte
biti pažljiviji prema njoj. Umesto
toga – šta imamo? Tempirane, šematske svađe,
prepirke do prve krvi, sve zbog tričarija:

čekanja reda u banci, kod mesara, kod šankera itd.
Sve sami azijatizmi. Nekakav tumor
zapatio se na telu Istočne Evrope. Ponegde
ga ni ne zrače, samo teraju svoje, radeći
sve naopako. Poput sukrivaca, sviramo (svirasmo?)
nas nekolicina na istom skoro prepuklom živcu.

Istorijat zavisnosti

Lira raspoloženja Josifu Brodskom

Priznao sebi ili ne, to je činjenica:
sa jezikom dospeva u odnos pravog zavisnika:
dnevno se bode svakojakim rečenicama.
Danas ne bi ni znao da kaže kako je
sve to počelo. Prvo se samo na slobodni
stih navukao, misleći – na početku
svi tako misle – da je drugačiji, da zbilja
može to da ostavi kadgod poželi. Da
izdrži nedostajao mu je još neki
sastojak. Kada se zatim lagano
navukao na rimu, počevši,
kako reče, iz radoznalosti sonetom da se dobija,
i sve to dodatnim, lakim asonantnim koktelima
da spira, tada, tek tada, prekasno, shvati
da je izgubljen. Haikue, u dva i
četiri reda (sada je na tome) šakama guta,
šta više, i to je početak kraja,
ponekad jednominutnoj formi
pribegava. Alergičan je samo na ep.
Ni u slučaju tremensa ga ne konzumira.
Bolja je smrt. Za stihove živi jedino.
Seks, žena, deca, rođena zemlja – sve to
je sporedno. Samo pesmine rečenice su stvarne.
Onostrano! I mada ne udara k’o pre,
najbolje bistri mutljag raznih gladi.
Prečesto pominje blagodet moždane
kapi. Već bi da stavi tačku na ovaj
odnos, ali treba mu vremena da iznađe
glavni sastojak zlatnog šuta: savršenstvo forme.