Homokszemben a világ

WIRÁGH ANDRÁS KRITIKÁJA GOCE SMILEVSKI, FIATAL MACEDÓN REGÉNYÍRÓ FREUD HÚGA CÍMŰ REGÉNYÉRŐL

Az életrajzi regény maszkjában tetszelgő tudatregény elbeszélője Esther Adolfine Freud, a híres lélekgyógyász húga, akivel a legidősebb Freud-testvér különös kapcsolatban állt. Adolfine ugyanis – nővéreivel és húgaival ellentétben – nem ment férjhez, a szülői házban maradt, így végig a már fiatalon ambiciózus terveket dédelgető Sigmund állt hozzá legközelebb egy fura és többszörösen tragikus szerelmi viszonyt leszámítva.

A báttyal folytatott elmélkedések minden bizonnyal komoly hatást gyakoroltak a lány gondolkodására is, akinek ifjúkori éveit a majdan bekövetkező paradigmaváltás csíráit hordozó eszmefuttatások mellett egy harcos feministával szövődött barátság, valamint egy abortusz keserű és fájdalmas tapasztalata határozta meg. Anyja egyik születésnapján, amikor az annak idején a szélrózsa minden irányába szétszóródott testvérek családjukkal együtt újból egybegyűlnek a szülői házban, Adolfine összepakol, és a Fészek néven ismert bécsi elmegyógyintézetébe vonul. Ezzel kezdetét veszi a regény legérdekesebb része, amelyben – holmi miniatűr Varázshegy mintájára – nem történik semmi, de mégis sok minden történik.

Adolfine számára ekkor már nincsenek megértendő vagy megmagyarázandó események – a történetet tartalmazó könyv nyitva áll, az olvasást megkönnyítő sorvezetőt pedig akkurátusan odahelyezték a lapok közé…

A fiatal macedón író ekkor kapcsol át második alkalommal egy új tévécsatornára a fotelébe süppedő olvasó őszinte megrökönyödésére. Hiszen a regény eredetileg 1938-ban veszi kezdetét, amikor a családjukat részben vagy egészében elvesztett nővérek a hitleri tisztogatásoktól rettegve bújnak össze a sötét hálószobában. Adolfine éppen hogy elmesélheti, hogyan hagyta őket cserben az időközben világhírű báty, aki családjával Londonba menekülhetett, egynéhány reflexiót követően a szöveg végigrohan egy rövid, de annál jelentősebb időszakon, majd az elbeszélő becsukott szemekkel már az utolsó lélegzetvételre vár egy haláltábor kamrájában. Az ezt követő fejezetekben az emlékfolyam a kora gyermekkorig vezet vissza, illetve innen halad a regény jelen ideje felé, amelyben minden egyes felbukkanó emlékkockának gyorsan tova is kell suhannia, hogy az utolsó visszatekintés az egész életet felölelhesse. Túlzás lenne azt állítani, hogy az élettörténet ebben a végzetes pillanatban kristályosodna ki egyetlen egésszé, hiszen Adolfine számára ekkor már nincsenek megértendő vagy megmagyarázandó események – a történetet tartalmazó könyv nyitva áll, az olvasást megkönnyítő sorvezetőt pedig akkurátusan odahelyezték a lapok közé.

A lánynak ugyanis a Fészekben töltött évek alatt kell megértenie mindazt, amit addig átélt, és megbarátkoznia azzal, amivel hátralévő élete kedveskedhet számára. A szöveg közel nyolcvan oldalon át monologikus tónusba vált: Adolfine őrület és normalitás viszonyáról értekezik, miközben körüljáratja tekintetét a Fészekben, és Nietzsche-, Schopenhauer-, valamint (természetesen) Sigmund Freud-idézetekkel erősíti furcsa, ambivalens mondanivalóját. Ambivalens, hiszen teljesen elfogadható a monológ primátusa az élettől elmenekülő, csendességre vágyó, nálánál sokkal szerencsétlenebb sorstársaival gyengéden bánó nőtől, de ezek a precízen megfogalmazott és összerakott gondolatok néhol akár a francia posztstrukturalizmus legdicsőbb éveit eredményező Foucault ínyére is válhattak volna – Adolfine tudata itt kissé bizarr módon „mutat ki” a jelenből, igaz, Smilevski nem jut el a képzavar állapotáig, amely regényét apró darabokra zúzná. Adolfine rendszerez, példákat sorol, halvány összefüggéseket rajzol ki, meghajol bátyja elméletei előtt, de közben tudósít, mint akinek csak ez az egy mentsvára maradt volna, hogy túléljen. Röviden: a szöveg alatt kissé megremeg a léc, de egy percig sem kerül igazán veszélybe. (A frappáns zárlat pedig szinte gyermeteggé minősíti a felmerülő szkepszist.)

Adolfine hiteles elbeszélő, ráadásul el tudja hitetni, hogy másról beszél, miközben a téma: ő maga…

A Freud húgának inkább előnyei, mint hátrányai vannak. Bár nem érezni rajta, hogy szerzője kísérletezgetne az összetevők helyes arányával, egészében experimentális jellegű szöveg rajzolódik ki előttünk. Javára válik, hogy még azokon a pontokon is képes felkelteni a kíváncsiságot, amikor a mesélés szerepét a korrajznak is beillő epizódok, Adolfine gondolatfutamai, a különböző szövegekről alkotott reflexiók vagy műértelmezések veszik át. Adolfine hiteles elbeszélő, ráadásul el tudja hitetni, hogy másról beszél, miközben a téma: ő maga. A regény különböző nyelvű kiadásaihoz mérten magasan színvonalasabb magyar kiadást egy gondolatgazdag memoárként vehetjük kezünkbe.

(Goce Smilevski, Freud húga, ford.: Czinege-Panzova Annamária, Libri, 2012, 346 oldal, 3490 Ft)