Az igazság médiuma

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: MEGKÜLÖNBÖZTETÉSEK, MÉDIUM ÉS JELENTÉS AZ IRODALMI MODERNSÉGBEN

Nagyobb tétről van szó Kulcsár Szabó Ernő nemzetközi szinten is kiváló tanulmánykötetében, mint szorgalmas kutatómunkáról egy csendes könyvtárszobában. Nemcsak irodalomtörténet-írásról, hanem értelmiségi magatartásról és – az igazságról. A szerző Martin Heidegger korszaknyitó kérdéséből indul ki: „Mi mégis az igazság, hogy valami alkototthoz hasonló (dolog)ban kell megtörténnie?”.

A könyv kétféle megkülönböztetést tárgyal. Az esztétikai megkülönböztetés a műalkotást olyan tárgynak tekinti, amelyet az objektumtól elválasztott szubjektum szemlél, vizsgál. Egyrészt tanúsító funkcióval bír, a művészi eszközök virtuóz (vagy ügyetlen) használatának beazonosításával, másrészt társadalmi és/vagy lelki jelenségeket dokumentál. A mediális megkülönbözetés szerint az esztétikai tapasztalat a nyelv korlátozhatatlan mozgásából ered. Ezért nem rendelhető hu­mán akaratok alá. Ezáltal az irodalom az igazság történésének olyan médiuma lesz, ahol az igazság művé, a mű pedig igazzá válik.

A magyar irodalom-történetírás szempontjából fontos megemlíteni, hogy a szerző a modern magyar líra legjobb periódusának a késő modernség költeményeit felvonultató kor­szakot tartja. Összehasonlítja a megelőző, klasszikus modern korszakkal. A klasszikus modernség episztéméjéhez sorolható pszichológiai szempontból az egységes szubjektumkép, a beszéd szerint a monológ, alanyi líra, magánbeszéd, jogi szem­pontból a természetjog elve. A késő modern episz­té­mé­jéhez tartozik pszichológiai szempontból a hasadásos, dezintegrált énképzet, a beszéd szerint a dialogikus megszólalás, a jogi szempont felől a társadalmi egyeztetésen alapuló jogfelfogás.

A könyvben jól rendezetten kettős csoportokra vannak felosztva azok a témák, amelyek részletező módon kifejtő tanulmányokban taglalják a bevezető elméleti-történeti felvetést. A könyv szerkezete egyfajta örvényre hasonlít. A bevezetőben a szerző mintegy felvezeti tézisét, aztán a tanulmányok egyre mélyebben fejtik ki azt. Az inkább általános humán értelmiségi szempont egyre inkább szakmaivá válik. Elsőként a humántudományok beszédmódjának, szemléleti aspektusainak elemzése van soron. A szerző azt vizsgálja, az irodalomtudomány értésmódjának és műveleteinek diszkurzív vezérlésében miként jelentkeznek annak nyomai, amikor az értelmezés eseménye váratlanul felülírja az őt magát „hordozó” beszéd premisszáit. Hiszen a tudomány diszciplanotorikus disz­kurzivitása halott a gondolkodás preformatív aktusai nélkül – még ha így az értelmezés (termékenyen) bizonytalanná is válik. Kulcsár Szabó Ernő két példát hoz az értelmezés eredeti premisszáit felülíró gondolkodásra a magyar irodalomtörténetből. Az első Király Isvánnak az Ady Endre Sípja régi babonának című verselemzése. A második példa Horváth János Petőfi költeményeinek értelmezéseit eleveníti fel.

Kulcsár Szabó Ernő a következő tanulmányában a megváltozott irodalomtudományi feltételek között olyan új szellemű filológiát ajánl, amely nemcsak rögzíteni és olvasni, hanem értelmezni is képes a szövegeket. A laikus olvasást a szerző ahhoz az irodalmihoz képest értelmezi, amely mediálisan mindig anyagszerű marad. A sztereotípiákról, mint a nyelv befagyasztásról is szól egy tanulmány. Mintegy „illusztráció” gyanánt, rendkívül éles szemű és gondolatébresztő értelmezéseket olvashatunk Márai Sándor és Illyés Gyula műveiről. Miközben a történő tapasztalat véglegesíthetetlen nyelvi státusza mindig nyitott teret biztosít az új tapasztalatoknak, a sztereotípiáknak éppen ellentétes a hivatása.

Az episztéméváltás problematikája központi jellegű Kulcsár Szabó Ernő tanulmánykötetében. Ebből a szempontból tárgyalja a közelmúlt talán legnagyobb hatású magyar folyóiratának-mozgalmának, a Nyugatnak a kultúrafogalmát is. Külön kitér Ignotusnak a hagyományt inkább leküzdendő, a felvilágosodás racionalizmusából kiinduló modernségfogalmára, és ezzel szemben Babits Mihálynak arra a gondolatára, hogy a hagyomány elvi megelőzhetetlensége azt jelenti, hogy nélküle a mindenkori jelen még az önmegértés elemi lehetőségétől is megfosztatik. Kulcsár Szabó Ernő összehasonlítja a Nyugat időbeliség-felfogást az egykorú, tényleges nyugat-európai időfelfogással. Eszerint a Nyugat, bár a modernség letéteményesének kiáltották ki, az esztétikai tapasztalat mibenlétéről alkotott felfogása éppenséggel inkább konzervatív volt, a XIX. századhoz kötődött. Míg irányszerkezetében a bécsi szecesszió modernségének formai jellemzőit vette át, addig a kultúraszerkezeti– és fogalmi horizontja – mintegy húsz évnyi ütemkülönbséggel – a naturalizmussal jellemezhető berlinire emlékezetet. Erre utal a Nyugat értelmezése is az időbeliségről, amely térjellegű – múltat, jelent, jövőt, elválasztott terekként jeleníti meg, nem mint a nyugat európai „kinetikus” felfogás, amely a változás megszilárdíthatatlanságát tételezi. A Nyugat úgynevezett első nemzedéke inkább lekapcsolódott arról az európai áramról, amelyet többek között Nietzsche és Walter Benjamin művészetfelfogása határozott meg. Annál meglepőbb, hogy a 30-as évektől a magyar költészet – legalábbis József Attilát és Szabó Lőrincet illetően – a korszak világlírájának magasába került. A következő négy tanulmány is ennek jegyében íródott. Két írás, mint annak előzménye és következménye fogja körbe a József Attila és a Szabó Lőrinc költészetéről szólókat. A tanulmányíró szerint a fiatal Babits Mihály verseiben és elméleti írásaiban lépten-nyomon a szenzuális medialitás szemlélete jelentkezik. A tanulmányíró következtetése: a Babits-líra hatástörténete nem némult el, csak időlegesen elnyomják a harsányabb szólamok. Ezután következik annak a két költészetnek (József Attiláé, Szabó Lőrincé) művek általi poétikai elemzése, amely azt is indokolhatja, hogy miért kerültek be más lírai teljesítményekről szóló írások a könyvbe. Hiszen ebben a későmodern költészetben figyelhető meg az a mediális fordulat is elsőként a magyar lírában, amelyet oly fontosnak tart a szerző. Költészettörténeti változásra utal, hogy a József Attila-versben működő tekintet már nem a szellem későromantikus/nyugatos képzeletéhez tartozik. Inkább technológiailag kiterjesztett érzékelésmód. Szabó Lőrinc Semmiért egészen című költeményében a beszéd énje a megszólítottat az igazság és igazságosság alá taszítja, a szöveg énje viszont azok fölé emeli. Mindkét szerző esetében organikus szerveződésű helyett kontingens jellegű a költeményeiknek kompozíciója – s ez összefügg az allegorikus elv megerősödésével a szimbolikus rovására. Kulcsár Szabó Ernőt a második ezredforduló utáni fiatal magyar líra is azért érdekli talán a leginkább, mert ehhez a bizonyos későmodern tradícióhoz kapcsolja. A posztmodern nyelvjátékokra alapozott költészet kimerülése után ezek a költemények mintegy kitörlik a poetizáltság és a nem-lírai megnyilatkozás retorikája közti különbségeket. Ez a fajta alulretorizáltság más, mint a korábbi új szubjektivitásáé (új szenzibilitásáé).

A kötet végén az egyetem és a tudományos kutatás társadalmi-ontológia feltételrendszerét taglalja a szerző. A tudományosságról szólva az üzemszerűséggel a műhelyt állítja szembe. A szerző az igazságot, mint a saját érdekeltségtől is szabad ítéletet nem annyira a hasznossággal állítja szembe, hanem inkább a mindig kísérletező természetű gondolkodásként a „futószalagszerűen” módszerhitű, diszciplinatorikus felfogással. A diszciplínában a kérdést úgy teszik fel, hogy csak az a válasz adható, amit már előre kijelöltek. Az üzemszerűségnek köze van az erőszak és a parancs fogalmaihoz is. A gondolat ez esetben nem tudja beteljesíteni a szabadsághoz fűződő felvilágosodás-tradíciót sem. Ezzel kapcsolatban eleveníti fel a szerző Heidegger mondást arról, hogy a tudomány tud, de nem gondolkodik. A műhely intézményének formációja abban különbözik az üzemétől, hogy a létező nem tárgyiasul benne egy rajta kívüli tekintet előtt, hanem a létező megtörténik. Az egyetemről szólva, a szerző szerint a hallgatói létszám növelése, a demokratikus bekerülés paradox módon éppen az esélyegyenlőtlenséget növeli, hiszen ehhez fizetős szakok kellenek.

Hasonlattal élve, Kulcsár Szabó Ernő könyveinek kontexusa a zsinatokhoz (is) hasonlítanak. Azt a szemléletváltást, ami az irodalomtudományban az utóbbi évtizedekben lezajlott Magyarországon, leginkább Kulcsár Szabó Ernőhöz fűzi a szakmai közvélemény. Ennek a szemléletváltásnak a jegyében íródtak tanulmánykötetei, irodalomtörténete, ennek a jegyében tartotta előadásait egyetemen, konferenciákon. Nemrég megjelent könyve is szerves folytatása ennek a tendenciának, a nálunk az ezredforduló után elterjedő médiaelméleti vonatkozások nem megszakításszerűen, hanem a folytonosságot hangsúlyozva kapcsolódnak a szerző korábbi elméleti előfeltevéseihez. A hivatkozások szintjén például Friedrich Nietzsche, Martin Heidegger, Hans-Georg Gadamer, Hans Robert Jauss mellett – nem velük szemben – jelentkeznek Friedrich Kittler, Hans Ulrich Gumbrecht, Helmuth Plessner és mások idézetei. Azonban akadnak olyanok is, akik ha ilyeneket olvasnak, mint hogy a bölcsészettudományból száműződik a humán, a szellemtudományból a szellem, akkor jeges rémület tölti el a szívüket, forró indulat az agyukat, és azt gondolják, ha valaki ilyet ír, akkor gonoszul sírba akarja taposni az emberi méltóságot, el akarja venni az élet értelmét. Ha az értelmező hisz a mű ontikusságában, azt gondolhatja, a tanulmányok szerzője el akarja orozni a dicsőséget az alkotótól, a humánkultúra megmérgezőjének tartja őt és egész értelmiségi státuszában veszélyeztetve érzi magát. A pszichológia horizontjából értve, a mediális megkülönböztetés – az objektív/szubjektív kettős szembeállítást törlő – világalkotása kvázi-skizofrén tapasztalatnak tűnhet. Kulcsár Szabó Ernő tud minderről, ez a könyve is felfogható olyan nagyon alapos, történetileg is bizonyító és műfajokat érintő tudományos érvelésnek, amely ellenfeleinek szempontjait is méltányolva igazi beszélgetés-helyzetben fejti ki saját perspektíváját. Fontosak a tanulmányok elején szereplő mottók. Kulcsár Szabó Ernő ezekkel jelzi gondolatainak történeti és multikulturális összefüggéseit. A tanulmányok széles kitekintésűek a kulturális időben és térben egyaránt. Tudományos alapossággal, mégis érthető kifejtettséggel, elegáns stílusban, több esetben ízes magyarsággal ír – például a napnyugat kifejezés nekem Gárdonyi Gézát is eszembe jutatja. Nem ideologikus jellegű szembenállás a célja. Nem a vélemény merev szembeszegezése, hanem a gondolkodás mély történülése. Szakmai érveléséből is jól látható, hogy inkább a másik fél szempontjainak méltányolása a célja, azokkal olyan párbeszéd kialakítása, hogy a dialógus folyamán „megtörténjék” a beszélgetés résztvevőivel – az igazság.

(Akadémiai Kiadó, Budapest, 201 1. 312 oldal, 3300 Ft)

Payer Imre

Megjelent a Tiszatáj 2012/9. számában