A hely, ahol a legtöbb mondat úgy kezdődik: Bárcsak

Janik László állandó vendégnek számít a Szegedi Tudományegyetem által szervezett kulturális fesztiválokon. Az elmúlt évek folyamán láthattuk Juhász Gyula estjét, illetve monodrámáját, a világvége.hu-t, sőt a tavalyi évben Megyeri Zoltánnal egy irodalomtörténeti kuriózummal lepte meg a közönséget: Fazekas Mihály meséjét a Lúdas Matyit ültették át az 1700-as évek nyelvezetéről a mai, rap-szleng stílusára. Az idei Őszi Kulturális Fesztiválon Márkus Judittal párban, BÁRcsak című revüjével szórakoztatták az IH Rendezvényközpontban összegyűlt nézősereget.

Egy bárban járunk, amely Éva (Márkus Judit) és Béla (Janik László) életének egy szimbolikus helyszíne, ahol is a mondatok a legtöbbször úgy kezdődnek: bárcsak… Egy búvóhely ez, amely egyben a legnagyobb kitárulkozásra is lehetőséget ad, ahova az alakok menekülhetnek magánéleti problémáik elől, ahol mindketten tudják azt, hogy várja egy barát. Egy barát, akire mindig számíthatnak. Ez az éjszakai lokál a munkahelyük, ahova hazajárnak.

Első ránézésre két elégedett embert látunk a színpadon. Elégedettek a munkájukkal, az életükkel. Ez az idilli hangulat azonban gyorsan felborul. Kiderül, hogy noha Éva fiatal, csinos nő, a férfiak terén valahogy nincs szerencséje. Elmondásából kivehető, talán nem is vágyik hosszan tartó kapcsolatra, inkább a szinglik életét éli. Béla ennek pont az ellenkezője. Családos ember, aki a felesége szüleinek nyomása alatt bármelyik pillanatban összeroppanhat. Magánélete sivárságát, családjához való viszonyát mi sem szimbolizálja jobban, mint az öltözőasztalán elhelyezett üres képkeret. Férfiúi erejét csupán az Évával közös revüműsorukban kamatoztathatja. Igazi papucsférj. Éva és Béla egymás mellett élnek. Hosszú évek óta ismerik egymást. Kettejük kapcsolata igazi férfi-nő barátság, amelyet olyan erős kötelék fűz egymáshoz, hogy még egy két hétig tartó szerelmi viszony sem tudja megrontani.

Janik revüje erős önreflexív jelentéssel bír. A néző az előadás során igazi öltöző-hangulatba kerül. Betekintést nyerhet a színpadon túli világba, ahol a kulisszák igazi leomlását az emberi lélek feltárulkozása jelenti. A színészt mint embert látjuk, aki ugyanolyan esendő és sebezhető, mint amilyenek mi magunk vagyunk. A színpad innenső és túlsó oldala között az összeköttetést Bródy János slágerszerzeményei jelentik. A különféle kontextusban megjelenő dalok olykor, mint a karakter belső monológjai, a lélek felszínre törésének eszközei, máskor, mint párbeszédet teremtő momentumok, néhány esetben pedig, a Bár revüműsoraiként jelennek meg. A kinyitható díszlet, amely hol az öltöző belsejét, hol pedig a lokál színpadát festi le funkcióját tekintve remek választásnak bizonyult. A színpadkép egy mozdulattal való megváltoztathatósága, mozgathatósága adja meg az előadás ritmusát. Az egyik pillanatban még látjuk, ahogy Éva az öltözőjében sminkeli magát, egy másikban pedig már csillogással körülvéve áll a rivaldában. Az üresjáratok kikerülésének köszönhetően a kicsivel több, mint két órás bemutató végig szórakoztató tud maradni. A körkörös, ciklikus változás a folyamatosságot, az állandó változást, az élet örök körforgását foglalja magában.

Márkus Judit magabiztos könnyedséggel és lágysággal énekli el Bródy dalait, több helyen megvillantva hangja sokszínűségét. Az általa formált Éva kiválóan tükrözi a huszonegyedik század emancipálódott nőjét, aki képes egyedül felnevelni a gyerekét, hiszen úgysem lehet igazán más választása.

Janik László ezúttal is magasra tette önmaga számára a mércét, amelyet, mint a darab szerzője, rendezője és férfi főszereplője sikeresen abszolvál. Játéka rutinos, őszinte és sallangmentes.

A humoros párbeszédekkel átszőtt, helyzetkomikumokban bővelkedő előadás legfőbb erénye az életszerűség. A figurákban sokszor magunkra ismerhetünk és láthatjuk, hogy a bennünket foglalkoztató problémák mind-mind közösek. Kinek ne okozott volna álmatlan éjszakát egy családon belüli veszekedés, egy szerelmi csalódás, vagy esetleg egy új munkalehetőség visszautasítása. Janik és Márkus figurája ez által válik igazán szerethetővé a néző számára. Színpadi jelenlétükből árad a harmónia, a pontosság. A színpadon folyamatos interakcióban állnak egymással, reagálnak a másik rezdülésére, ezáltal téve kiegyensúlyozottá az előadást. Szeretném kiemelni az est legkülönlegesebb „duettjét”, amelyben a Márkus előadásában hallható Kiskacsa című dal Janik jeltolmácsolásával kísérve hangzik el.

A bemutató kapcsán megerősítést nyert a szórakoztató színházzal kapcsolatos azon álláspontom, miszerint továbbra is létezik az igényes, magas színvonalú, kulturált szórakozás formája, az pedig külön örvendetes, hogy még igény is van rá.

Klatka Eszter