Ahogy vers és próza a vallomásban összeforr

TOLNAI OTTÓ KÉT ÚJABB KÖNYVÉRŐL

1.

Tolnai Ottó a Szegeden megjelent A kisinyovi rózsa című – ahogyan a költő a kötet végén közölt Jegyzetben mondja – költeményét, valójában több részből álló hosszú versét, két könyvre és tizenegy részre osztotta. A költemény szövege ilyen elrendezésének az olvasás megkönnyítése a célja, mert általa jelöltettek a megszólaló hangok, melyek között látható, vagy könnyen felismerhető különbségek nincsenek, hiszen mindvégig a mondás, a mondhatóság határozza meg a szöveg akár grammatikai, akár poétikai elrendezését. Éppen ezért akár „hangos könyvnek” is mondható A kisinyovi rózsa, eltérően más Tolnai-versektől, amelyekből részben, vagy egészében hiányzik a mondhatóság feltétele. A költeménynek eme sajátossága adhatott okot Urbán András rendező társulatának, hogy színre vigye a költeményt, a mondhatóság ugyanis minden drámai szövegnek, a verses drámának is egyik, ha nem legfontosabb dramaturgiai feltétele, s éppen ez rejlik Tolnai Ottó verssoraiban. A vers színpadi bemutatója bizonyítja, hogy olvasása közben a vers szövegéből felvillanó képek valójában különböző színpadra való látványok; például könnyen elképzelhető Puskin alakja 1820-tól 1823-ig tartó kisinyovi száműzetése idején, amikor Kisinyov a világ vége, holott éppen a költő jelenléte folytán a világ közepe, amelyet „világossá tesz a szabadság”, és ahol az Anyegin költője folytatja ugyanazt, ami miatt a cár száműzetéssel büntette, de elképzelhető az is, ahogyan Puskin – miként a kötet végén Szőke Katalinnak Tolnaihoz intézett leveléből is kiderül – átadja Gogolnak a nevezetes Holt lelkek ötletét. Tolnainak vannak drámaírói tapasztalatai és ezek a tapasztalatok most ráépültek a költő tapasztalataira. Ahogyan Tolnai a magyar költészetnek a klasszikus modern idején erős várrá épített metaforáit robbantotta fel és a robbantás nyomán keletkezett törmelékből felépítette a maga versvilágát, úgy robbantotta A kisinyovi rózsával a dramaturgiát és eme robbantásnak a törmelékéből állíthatta színpadra a költeményt a rendező.

A modernnek metaforára kiélezett verseléséhez hozzátartozik a majdnem szabályos strófaszerkezet, a rím és a jambus. Ezek a látszólag semleges versformáló eszközök hozzák elő és világítják meg Babitsék, Kosztolányiék, de még Szabó Lőrincék metaforáit, s ezen a későbbiek, Pilinszky és Nemes Nagy, de még Tandori sem változtatott sokat. Távolabbról szemlélve összefüggő sor ez, amelynek állomásai más-más névvel illethetők, ám akárhogyan nevezzük is a múlt századi költészet történetének szakaszait, a metafora és a szabályosnak mondható verselés szoros összefüggése nem tagadható. Hát ezt a szoros összetartozást robbantotta fel Tolnai Ottó és az így nyert történet– és képszilánkokból, a hulladékból és maradékból építette fel nemcsak verseit, prózáját is. A robbantás nyomán keletkezett törmeléket és szilánkhalmazt Tolnai egészében átitatta saját élményeivel és tapasztalataival. Helyi élmények ezek, akár földrajzilag is körülírhatók, ezzel együtt persze személyesek is, ha úgy tetszik alanyiak; Tolnai, akár versben, akár prózában, nem is beszél másról, mint erről a „kisvilágról”, mondom idézőjelben a szót, mert ennek a kisvilágnak a kisugárzása az egészet, ha úgy tetszik a teljességet érinti. Puskin kisinyovi „kisvilága” is az egészre tekint, hiszen a világosságot és a szabadságot látja Kisinyovban, a „sötét város”-ban. Azt a megfoghatatlant és kimondhatatlant, amit jobb szó híján és körülírva, a költészet, az irodalom, a művészetek katarktikus hatásának mondunk, miközben alig van fogalmunk arról, mi is ez a hatás. Amihez még azt is hozzá kell tenni, hogy mindennek, Tolnai élményeinek és olvasmányainak, az egész „kisvilágnak” – ismét idézőjel – életrajzi vonatkozásai vannak; a költő életrajza és családtörténete feltárható és megírható verses és prózai munkái alapján. Aminthogy poétikai tájékozottsága is felismerhető verseiben; némi költészettörténeti tájékozottság Tolnai versének olvasójában felidézheti a magyar költészet jeles művelőinek egy-egy sorát, képét, akár egész versét is. Közli is Tolnai a könyv végén olvasható Jegyzetben, hogy kik azok, akiknek „fordításait” „a köl­temény első két könyvében” használta. Két fontos mozzanat rejlik a Jegyzet közlésében. Részint az, hogy Tolnai nem a felsorolt költők, „Arany János, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Lányi Sarolta, Devecseriné Guthi Erzsébet, Orbán Ottó és mások” eredeti munkáit, hanem fordításait „használta”, ami egyenesen az orosz költészet felé nyitja meg A kisinyovi rózsa poétikáját.

Egyszer régen a szabadkai könyvtár előadótermének előszobájában Tolnai Ottó mutatott nekem egy képet, már nem emlékszem, kinek a festményét, két ablak között állt a kép, talán nem is a falon, hanem egy karosszék támlájára fektetve, arckép volt, ha jól emlékszem, de nem a kép kerete, vagy a festmény ábrázolta arckép miatt mutatta, hanem azért, mert a festmény közepe táján, alig látható, távolról semmiképpen, csak közvetlen közelről észrevehető remegő fonál húzódott végig, talán éppen cérnaszál. Nem osztotta két részre a képet, nem telpedett rá az ábrázoltra, valahogy távol maradt és ezzel együtt a mélyben, a festmény mélyében, ahol a nem ábrázolt, hanem a csupán megjelenő mutatja meg magát. Erre a remegő, Maurits Ferenc rajzait is uraló selyem cérnaszálra emlékeztem, amikor elolvastam Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című költeményét. Esik is szó a szálról a versben: a „kisinyovi bácsi”

gyerekkoromban egyszer
jött gyarmatáruval
talán csak tengeri fűvel
tele egy nagy jutazsák
kihúztam belőle néhány szálat
szépen látszott
hol fogyott el a zöld fonál
melyik volt az utolsó
tengerifűszál

Erre a „zöld fonál”-ra épül A kisinyovi rózsa, mint több részből álló verskompozició minden része. Erre utal a vers zárlata. Hirtelen váltás a vers végén, a kihagyás – kataléxis? – után „egy másik költemény témájá”-nak szóbahozása, hogy az én majd „szépen” elutazik „kisinyovba”, „ugyanis az egyik röptéren / láttam egy lányt”, aki „a kisinyovi gépre szállt”: „akkor is a vulkánfiber volt nálam / benne zöld filcbe bugyolálva / lila ibisztojás / amely szintén sivatagot feltételezett / sivatagot mint ama rózsa / a kisinyovi rózsa.” Erős verszárlat részint a folytatás ígéretével, részint pedig sorozatos visszautalás korábbi, de mindig kéznél levő, és mindig elővehető verstárgyakra, a „vulkánfiber”-re, a „zöld filc”-re, a „lila ibisztojás”-ra. Ugyanakkor azonban lehorgonyzás, a „tengerifűszál” végett mondom így, az éppen záruló vers anyagában, amelyben a kisinyovi, illetve jerikói rózsa uralja egészében versbeszédet. A vers­tárgyak és -képek sorjázását ezúttal Tolnai mintha valamennyire visszafogta volna, nem fokozza sorozattá ezeket, ám így le– és körüljárásukkal többarcúságukat mutathatja meg.

A kisinyovi rózsa éppúgy mint az Ómama-regény versei nagy kezdőbetűvel indul és azután az írásjelek sorozatos kihagyásával, „katalektikusan” halad a verszáró pont felé. Ezt az egyenes vonalvezetést egyszer töri meg a hosszan kirakott kihagyásjel, ami amúgy nem is igazán szabályos írásjel. A jutazsákból kihúzott „szál”, a „zöld fonál”, a „tengerifűszál”, éppúgy, mint azon a szabadkai festményen, nem osztja részekre a verset, ellenkezőleg, éppen erre a többször körülírt „szál”-ra, „fonál”-ra fűződik rá mindaz, amit a vers közvetlen tapasztalatokból, olvasmányokból és saját korábbi lírai leleményeiből felemlít. A verskezdő kép a padlásról, ahová nem vezet lépcső, ahol a „teremtő” lakozik, a „teremtő”, akinek műtermet rendeztek be és aki „alkímiával foglalkozik”, messzebbről ugyan, de éppúgy mint más verskezdetek, előrejelzi és átvilágítja az egész verset, ezúttal nem az én, hanem a versközelbe hozott „teremtő” szempontjából. Ám a verskezdő kép után következő erős váltás, ama mindenek felett álló padlásból való átváltás az „elfekvő”-re, amelynek „asztalán / kis üvegtálban / száraz jerikói rózsa”, mutatja, hogy a vers mindvégig ilyen váltások, vagy vágások sorozatával épül teljes műalkotássá, és – teszem hozzá némi bizonytalansággal – színpadra való szöveggé. Jerikó bibliai történet helyszíne, ősi kánaáni város, ahol többek között Jézus vakokat, lehet, hogy csak egy vagy két vakot gyógyított meg, és ahol „egy alkalommal Zakeusnak, a fővámosnak a házában szállt meg” idézi a Bibliai kislexikon Lukács közlését. A padlásról az „elfekvő”-re való átváltás valójában csak részleges, akár látszólagosnak is mondható, hiszen a „száraz jerikói rózsa” szóbahozásával még kitart a kezdőkép apokríf „teremtő”-képe mellett, amely kettősség majd a vers további részeiben is folytatódik. Valóságdarabjai és történetszilánkjai felett végig ott lebeg, a „röptéren” látott kisinyovi lány, ami a „kisinyovi rózsa” szóképének közvetlenül a versbe iktatott megfejtése és a „kisinyovi” meg a „jerikói” rózsa. A kettőben együtt ott van a „teremtő” felügyelete is, egyben az elillanó kisinyovi lány képében a kánaáni ígéret, a Jerikóra való hivatkozásban pedig a fenyegető sivatag Puskin „sötét város”-ában.

2.

Tolnai Ottónak a Forum Könyvkiadó Híd Könyvtárban megjelent A tengeri kagyló című prózakötetének szövege először 2004-ben jelent meg folytatásokban a Hídban. Tolnai Ottó prózája, s ezen esszét, naplót, emlékezést, nemcsak regényt vagy novellát kell érteni, alig választható le élesen versformában közölt írásairól. A tengeri kagyló is közel van Tolnai verseihez, nemcsak azért, mert mondatainak erős érzelmi töltete van, még csak azért sem, mert ahogyan a versekben, itt is átlépi a műfaji, a regény és az esszé, a napló és a novella határait, inkább azért, mert szövegének nyelvi elrendezése, egészében a szövegek nyelvi anyaga gazdagon és bőven áraszt lírai tartalmakat; szavainak nemcsak súlya, hanem lebegése is van, részint mert helyhez kötöttek, részint meg mert ráhangolódtak mind a szívnek, mind pedig a testnek az időben visszhangzó mozgásaira. Egész szótárát teremtette meg Tolnai Ottó a helyi színeknek, szövegeiből nem hiányoznak a rétegnyelvi szavak, de nem hiányoznak a lexikonokból kölcsönzött kifejezések sem. A helyinek és az általánosnak ötvözetéből alakult ki szótára mind a verseknek, mind a prózáknak. Éppen ezért ér össze szövegeiben vers és próza, éppen ezért nem igazán választhatók el egymástól, s ebben nyilván szerepe van annak is, hogy Tolnai írásmódja a bőséget ismeri inkább, nem a szikárságot, inkább a hömpölygést, nem a visszafogottságot. Szövegei szabadon alakulnak, s szabad folyásuk érzékelhető formát teremt; szövegeinek különös szóanyaga nem rögzül szabályos formákba, hanem formát teremt. Ezért mondható, hogy szövegeit részint a sokfelől elsajátított és kisajátított, „sajáttá” tett szótár, másfelől a változékonyságában is stabil forma határozza meg. Még valamit hozzá kell azonban ehhez tenni. Azt a szövegformálásban nem mellékes körülményt, hogy Tolnai sokat bíz a pillanatra, a mondás és az írás pillanataira; a pillanatnyiság éppúgy áthatja szövegeit, ahogyan a megidézett élményi háttér. Ami volt, ami egykor itt vagy máshol, vele vagy másokkal megtörtént kiszakad eredeti összefüggéseiből és körülményeiből s ezáltal mintha éppen az írás pillanatában történne. Más szóval, Tolnainál az írás pillanata teremt referenciális hátteret; nem az írást megelőző tapasztalat és élmény az írás forrása. Ha valamivel, hát Tolnai szövegeivel, legyenek azok akár versek, akár prózák, meggyőzően igazolható, hogy a mon­dás teremt világot és nem a világ mondást, aminek egy­általán nem mond ellent az a körülmény, hogy Tolnai szövegei alanyiságukkal tüntetnek, az énre összpontosítva a sajátot mondják. Ezért kerülnek szövegei közel a vallomáshoz, ami ismét feszültséget teremtő különös ellentmondása írás– és beszédmódjának.

Tolnai szövegeinek fenti megkülönböztető jegyei jól figyelhetők meg A tengeri kagyló egészén. Aki valamennyire is ismerte a régi Kanizsát Tolnai szövegei alapján könnyen azonosíthatja a történések helyszíneit, a házakat és az utcasarkokat, a parkot, a fürdőt, a park és a fürdő díszeit, aki meg távolról jött akár el is igazodhat a városban Tolnai szövegei, főként a Tengeri kagyló alapján. Persze nemcsak a helyszínek rajzolják meg a városképet, sokkal inkább rajzolják meg a felidézett életrajzok és sorsok, ezzel együtt a helyi beszéd, az éppen ott honos szótár. Tolnai egy percre sem lép ki ebből a városképből, mindvégig belül marad, de ezt nem hivalkodva teszi, nem is akar emléket állítani az egykori városnak, az írónak nem ez a dolga, hanem minden láthatót és érzékelhetőt irodalommá alakít át, s ebben nem tesz különbséget sem a hely jellege, sem a saját tapasztalata és élményei között. Nem akar mást, irodalmi szöveget akar előállítani, s eközben semmi sem idegen tőle. Így aztán jól megférnek egymás mellett az ő írásaiban a közvetlen tapasztalatok, a műveltségi anyag, az idegen szöveg, a kölcsönvett szó és a saját emlék, minden tehát, ami az írás pillanatában előlép, történet és hangulat, emlék és álom, lexikoncikk és a mindennapi élet kellékei. Felismerhető színek és formák, tájak és hangulatok, arcélek és testtartások, széttartó és mégis egybefogható történetek és történetszilánkok jönnek elő az írás pillanatában, s ezeknek a felvillanó és rendre előálló töredékeknek Tolnai nem tud, nem is akar ellenállni, hagyja magát sodródni mind a látvánnyal, mind a pillanattal.

Van valami azonban, ami a szöveg sodrását rögzíti, az erős helyi színeket és beszédet, a közvetlenül személyest és ezért egyedit egyben tartja. Könnyű volna azt mondani, hogy az írás mint a fikcionálás művelete uralja az így felragyogó részleteket és töredékeket, ám ellentmond ennek a Tolnainál jól felismerhető hűség a látotthoz, a megtapasztalthoz, a sajáthoz. A fikcionálás természetesen nélkülözhetetlen eszköze az irodalmi formálásnak, ám vannak a fikcionálást kikezdő, a fikciót támadó irodalmi eljárások is, s ezek sorában nem is a legfontosabb a valóságábrázolás, legalábbis a valóság hiánytalan ábrázolására való törekvése az írásnak, fontosabb ennél a fikció lebontása utalásokkal és hivatkozásokkal, idegen szövegekkel, távolról hozott élményanyaggal. Tolnai A tengeri kagylóban enged a fikcionálás műveleteinek, helyszíneit és időpontjait alárendeli a fikciónak, ezért emelkedik ki Kanizsa, ezzel együtt a kanizsai látványosságok a földrajzi maghatározottságból és lépnek át egy képzelt világba, ahol másféle törvények uralkodnak, mások az összefüggések és szabályok, s ezeket Tolnai formateremtő elvként kezeli, amivel vissza is fogja az állandóan elszabadulásra törekvő fikciót, mert rombolja, robbantja is, hiszen mindvégig eldöntetlen marad, hogy az a tengeri kagyló, amit A tengeri kagyló első személyű hőse rácsos kiságyából gyerekkorában figyel szakadatlanul, meg a fekete óra a kagyló mellett vajon valóban ott állt-e a gyerekkor egy időszakában a csontszínű konyhaszekrényen, vagy – ellenkezőleg – Paul Cézanne A fekete óra című festményéről került át Tolnai szövegébe. Ez utóbbi a fikcionálás műveletein már átesett festmény részlete látható a könyv fedőlapján, s mint ilyen, mint befejezett, megformált műalkotás önreflexiv tényként lép be Tolnai szövegébe, s ott találkozik a gyerekkori tapasztalattal. A gyerekkort ugyanazok a tárgyak népesítik be, mint a francia impresszionista festményét és Tolnai szövegében előjön, mint szövegformáló tény, a kettő egyidejű jelenlétéből következő bizonytalanság; eldöntetlen marad, mert eldöntetlennek kell maradnia, hogy vajon a gyerekkori élmény vetül-e rá az idegen szövegre, a festmény szövegére, vagy éppen fordítva, a festmény fikciója vetül rá a gyerekkori tapasztalatra… Ennek az eldöntetlenségnek többszörös fukciója van. Részint engedélyezi a szöveg szabad áramlását, részint pedig a megformálás eszköze lesz. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy talán mindarra, ami A tengeri kagylóban olvasható szintén rátelepedett valamilyen külső, valamilyen idegen szöveg, s hogy ez így van arra a Tolnai-féle világlexikonnak Tolnai Ottó szövegében szóba hozott, idézett, vagy átalakított szócikkei utalnak, s éppen ezért mondható, hogy A tengeri kagylóban, és az író más szövegeiben, nem igazán választható le egymásról a külső és a belső, a közvetlenül megélt, vagy a közvetítők útján megtapasztalt. Cézanne csendéletének tárgyai és a gyerekkori tárgyi világ úgy esnek egybe, hogy egybeesésük által kérdésessé válik a szöveg közvetlen élményi háttere, ezzel együtt tüntető vallomásossága is, mert nem lehet tudni, hogy elsődleges vagy éppen utólagos, tehát műveltségi élményként kezeli a szöveg a tengeri kagylót és a fekete órát, minek folytán feszültségteremtő pontok képződnek a szövegben, s éppen ennek magasfeszültsége teremti meg a prózakönyv formáját.

Formája szerint emlékezéskönyv A tengeri kagyló. A szöveg első számú én-elbeszélője a gyerekkor emlékezetes történéseit mondja el benne az emlékezés szótárával. Kivételesen gazdag szótár ez, a mostanra emlékbe átment gyereknyelv szótára, ami persze nem független sem a történések idejétől, sem a történések körülményeitől. Nem művi nyelv ez, hanem világteremtő, a gyerekkor világát megteremtő nyelv, amelytől nem idegenek sem a tiltott, sem a csupán gyerekek között értelmezhető szavak. Erős erotikus töltete van ennek a szótárnak, minthogy maga a próza szövege is a gyerekkori erotika felmutatása. Ezzel együtt azonban akár művészregénynek is mondható A tengeri kagyló. Nemcsak Cézanne festményének fokozott jelenléte miatt, hanem azért is, főként azért, mert a fürdőben meglesett lány meztelen szobrának elkészítése áll a szöveg előterében, mégpedig nem függetlenül a fürdőparkban látható, valamennyire sérült cigánylány szobrától. Tolnai részletesen írja meg a szoborhoz szükséges agyagmennyiség előkerítését és megőrzését, a szobor mintázásához szükséges kelléktárat is, nem utolsó sorban és nem véletlenül éppen a Tihamér névre hallgató szobrász mozgását, s azt is, hogy mindez a rejtekhelyről figyelő gyerekek szeme előtt történik, akik a műteremül választott pagoda padlásán rejtőznek és figyelik a modellt, ahogyan leveti ruháját, meg a szobrászt ahogyan dolgozik az agyagban… Minden együtt van tehát ahhoz, hogy A tengeri kagylót egyszerre lehessen regényként, emlékezésként, művészeti tárgyú esszéként és vallomásként olvasni. Határokat eltüntető és mégis szigorú következetességgel megformált szövegként, amelytől nem idegen sem a helyszínek sem a történés idejének jelölése, de nem idegen tőle az irodalmasítás eszköztára sem.

Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa. Factory Creative Studio, Szeged. 2010. 96 oldal

Tolnai Ottó: A tengeri kagyló. Fórum (Híd Könyvtár), Újvidék. 2011. 128 oldal, 2100 Ft 

Bányai János

Megjelent a Tiszatáj 2012/9. számában