Tiszatájonline | 2012. október 11.

A szenvedés alternatívái

DARVASI LÁSZLÓ: VÁNDORLÓ SÍROK
Darvasi László idén megjelent kötete, mint a farkába harapó kígyó: ívet rajzol az időben, hogy aztán a gyűjtemény a saját testében érjen véget, végtelenítve a legkülönbözőbb szüzsével ellátott novellák sorát. Az első, ránézésre csak szerzőjükben osztozó írásokat nemcsak a cím tartja össze: fejezethatárokat átlépve játékba hozzák jelentéseiket, magyarázzák, megerősítik egymást […]

DARVASI LÁSZLÓ: VÁNDORLÓ SÍROK

„Ezután csend honolt a kertben, csak néha-néha hallatszott,
ahogy az ember 
elvette egy-egy állattól a nevét.”

(Neil Gaiman: Végezetül)

Darvasi László idén megjelent kötete, mint a farkába harapó kígyó: ívet rajzol az időben, hogy aztán a gyűjtemény a saját testében érjen véget, végtelenítve a legkülönbözőbb szüzsével ellátott novellák sorát. Az első, ránézésre csak szerzőjükben osztozó írásokat nemcsak a cím tartja össze: fejezethatárokat átlépve játékba hozzák jelentéseiket, magyarázzák, megerősítik egymást. Így például A Holm-féle előadás fejezetének három novellája egy a bibliai sorokban lebetonozott történetet, Jézus megfeszítését járja körbe. Bátor szakítás a hagyomány által elfogadott történettel: Júdás sorsa, Jézus személye, az árulás és feltámadás mikéntjének megkérdőjelezése már önmagában és a többi novella rendszerében is szélesebb interpretációs mezőt hoz létre. A szövegek között kialakított viszonyrendszer a külön-külön is értelmezhető novellák jelentését kibővíti, gazdagítja.

Az egymásra utaló elemek rendszerében az egyik legfontosabb komponens az átszűrődő fény: a többit összetartó szó megítélése, használata, szemantikája…

A kötet szövegei tehát kóstolgatják, kiegészítik egymás állításait, elbeszélnek egymás mellett. Mégis ugyanarról szólnak, a sűrű szövegű regényeknek is beillő novellák szövetében közös szálakat is találni. Mindegyikben megjelenik a halál, sírköveket, hantokat hagyva csak maguk után a természetben, ami szótlanul viseli az elmúlással járó csekély változást. Az összes szöveg az egyszerű vagy a társadalmi konvenciókkal szembemenő ember világhoz való viszonyát, ennek szerves részeként a természetfelettibe vetett vagy elvetett hitét is bemutatja. A bolond, szolga, fejedelem vagy költő: mind csak egy újabb lencse, ami összegyűjti és átereszti magán a fényt.

Az egymásra utaló elemek rendszerében az egyik legfontosabb komponens az átszűrődő fény: a többit összetartó szó megítélése, használata, szemantikája. Mondhatni minden novellát a szavak tartanak egységben, a szó jelentésére, működésére irányuló reflexió a legjellemzőbb közös tulajdonságuk.

Az első fejezet címe (Édenkert) a kezdet idilljére és az azt követő hanyatlása irányuló asszociációt indít be, amit a novellák központi, elbeszélői szerepébe helyezett emberpár jelenléte is megerősít. A kötetkezdő novella címe (Fa) a paradicsomi miliőben az élet és a jó és rossz tudásnak fájaként a bűnbeesés törvényszerű bekövetkeztét is előrevetíti: a nő megkéri a férfit, hogy pusztítsa el a bizonyos fát – ha a férfi teljesítette volna a kérését, saját akarata ellen cselekedett volna, s mivel nem tudta rávenni társa a fa kivágására, az saját magát pusztította el, ami szintén bűnös cselekedet.

Ha a szavak elromlanak, akkor az ember nem képes teremteni, elhangzásuk csak pusztulást von maga után…

A szavak bölcsőjének szintén a Paradicsomot szokták megjelölni, hiszen az Úr Ádámnak adta a jogot, hogy nevet adjon a világ dolgainak. A dolgok és a hozzájuk társított nevek természetes egységet alkotnak. A szavak hanyatlását azonban már a második történet (Árulás) megmutatja, az árulás legfőbb oka ugyanis a „hiábavaló ígéretek eróziója a be nem váltott szavak elromlása, a szavak, melyek csak szavak maradnak”. Ha a szavak elromlanak, akkor az ember nem képes teremteni, elhangzásuk csak pusztulást von maga után. Már az Édenkertben meghúzza főbb vonalakat a szerző, hogy aztán a további regények történéseit magukba foglaló novellák szóról szóra továbbrajzolják a jelentést.

A nyugati, keresztény és a keleti normák (csak a felszínen egyértelmű) különbségét sikeresen kidomborító kínai novellák Darvasitól jól ismert kegyetlen fejedelmeivel és tiszta, szűkszavú bölcsességeivel a szavakba vetett hit (így a szó) és a mítoszoktól való félelem teremtőerejét is bemutatják. A kötetben egyedül itt alkalmaz a betéttörténeteket. Az anekdotákkal a fejezet címétől (Kína visszatér) függetlenül is visszautal a szerző A lojangi kutyavadászok (2002) novelláira, illetve a kötet végén lévő Csin Akadémia által „összegyűjtött” történetekre. Az intézmény mindkét könyvben megjelenik, de szerepük nem azonos. A Vándorló sírokban a nép ügyes-bajos dolgainak lebonyolításával, művészeti tárgyak értékelésével, felvásárlásával is foglalkozik, napjaink szervezeteihez hasonlóan. A lojangi kutyavadászokban egy személyhez tartozó, délibábként feltűnő-eltűnő útról, Lao Szu útjáról készített egymással ellentétes tartalmú beszámolókat gyűjt össze. Lao Szu alakja A lojangi kutyavadászokban sokkal misztikusabb, a csodatevő lélek attribútumaival volt felruházva,  akinek a létezését megőrülő kereskedők és vándorok bizonygatták, akik egyszer már ráléptek a fehér kavicsos útra. A csodatevő és segítő szerep a Vándorló sírok fejezetében sokkal emberibbé formálódott. Lao Szunak kora, magaviselete, kiterjedése lett: egy történetben megvágja a bokáját, egy másikban lejegyzik, hogy öreg volt és ápolatlan. A szűkszavú öreg bölcs még így is megmarad misztikus párja eredeti céljánál: tanít. A túlnyomórészt Lao Szuról szóló betéttörténetek a három novellát összekapcsolva egymásra, illetve a cselekmény fő szálára utalnak, így megnyitják a teret a további értelmezési lehetőségeknek.

A többi történethez képest itt meglepő és egyben üdítő az írás és a szavak világára való utalás hiánya…

A Kína visszatér fejezete a könyv egyik legkönnyebben befogadható pontja. A kutyavadászokból ismert kínai novellák nemcsak világképükben, de anekdotáik szintjén is visszaköszönnek, így a játékos egymásra utalás a kötethatárokat is átlépi. Megtisztított, gördülékeny mondataival, kerek, lezárt történeteivel a mítoszok korát mutatja be, ahol a csoda vagy átok bekövetkeztével biztos, sorsszerű vég vár az emberre. A többi történethez képest itt meglepő és egyben üdítő az írás és a szavak világára való utalás hiánya.

„Nem akart megtanulni írni. Aki ír, másképpen emlékszik, mint ahogyan az ember számára szabadna. Aki ír, kiengedi a lelkét a testéből, hová pedig annak tartoznia illene a halála pillanatáig.” A harmadik fejezet (A Holm-féle előadás) már említett novellájának (Júdás) több hangsúlyos részletében is megjelenik az írásról néhány vezérgondolat, amikkel a későbbiekben újra meg újra találkozhat az olvasó. A platóni eszmefuttatáshoz visszavezethető gondolatok az emlékezet alakulásáról és a tudás megszerzéséről, megtartásáról extrém irányt vesznek: a szavak lejegyzésének képe a Júdásban rögeszmévé válik, hétköznapi jelenetekre (kavicsok nyoma a talpon) és a természetre (törött ágak mozgása) is kivetül. Ezeknek a (néha) túl hangsúlyos megjegyzéseknek is megvan a novellán belüli jelentőségük, hiszen a Júdás (ahogy a Malkus és A sírásó is)  pont az Írás által közvetített és megalapozott hagyomány ellenkezőjét mutatja be, mint a szenvedés és mennybemenetel lehetséges alternatíváját. Az emberi döntésekkel utólag létrehozott történet mellé állít egyet, amit a szereplők a saját testükkel, vágyaikkal és életükkel írtak meg.

A beszélő ember, amikor fecseg és nem mond, a nyelv teremtőerejét temeti el.

A kompromittáló Jézus-manökenek cím alá rendezett novellák mind olyan sorsokat mutatnak be, melyek a kiválasztottság kétoldalú állapotában csúcsosodnak ki. A Szegény Henrik egy lány hadaró monológja, mellyel minden szörnyűséget kimondva semmissé tesz, ezzel megöli választott sorsát, a megváltást akadályozó szavakat. Jaufre Rudel története pedig arról mesél, hogyan lehet egy szóba ismeretlenül is beleszeretni, hogy aztán évek távolságtartásával és rengeteg szerelmes levéllel később a találkozás (hiánya) megtörje a távoli imádat szentségét. A dalnokot hatalmukba kerítették a távoli hercegnőről alkotott képzetei, hogy az akadályokat legyőzve feláldozza magát valakiért, akit szavakból épített. Jaufre Rudel történetében egyszerre jelenik meg az emberi nyelv, mint műalkotás és valóságteremtő eszköz. A költő szolgája (aki dadog) megjegyzi, hogy vannak szavak, melyek a piacon, utcai beszédben, vagy akár a templomokban is elhangozhatnak, mégis üresek, maguknak valók. „Szavak, amik saját maguk tükörképei.”Tételmondata is lehetne a könyvnek a következő: „Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei.” A beszélő ember, amikor fecseg és nem mond, a nyelv teremtőerejét temeti el. Viszont vannak szavak, melyek beragyogják a sírköveket, ilyen a hercegnő neve is. Ezzel Darvasi párhuzamot teremt a test és lélek, az ember világi-romlandó és isteni-örökkévaló része és a szavak különbözősége között, így biztosítva még tragikusabb véget a remegő kezű költőnek. Egy másik Jézus-manöken, Peppo kinézetével (akaratán kívül) vívja ki környezete csodálatát, hogy aztán az önkényesen felemelő és mélyre taszító népítélet az ő sorsát is megpecsételje.

Mindeközben folyamatosan jelen van a szövegben, a beszéd hatásának, hatalmának elbeszélőnként változó, így mozgásban lévő interpretálása, mintha Darvasi „egyszerre két verset írna, egy olvashatót s egy olvashatatlant”. Egy narrátor biztosan kijelenti egy testvérpárról írt levelében, hogy „Néha valóban az az érzése az embernek, amikor hallgatja, hogy a világ rábízható az emberi beszédre. Hogy minden, ami van, a szavaink által is lesz és válik igazzá.” a következő novellában a levélíró felvetéseinek megvalósulásával találkozhat az olvasó. Ez a finom egymás mellé helyezés is kiemeli a szó szerepeinek kontextustól függő ambivalenciáját.

 A Jézus-manökenek történeteiben megjelenő misztikum érdekes módon ködösebbé és elvontabbá teszi a keresztény tematikájú novellákat a kínai bölcsességekkel teletűzdelt szövegek világánál.

A boldog, vagy bármilyen más befejezés gyakran feltételek hiányában elmarad, a feltett kérdésekre sem érkezik mindig válasz.

Az utolsó fejezet (A szomszéd halála) az ismétlődő elemekkel összefogja az eddigi szövegeket, mégsem állítható, hogy meghatározott fontossági sorrend van az egyes darabok között. Mint egy kirakós része, úgy illeszkedik novella novellához. Bebizonyosodik továbbá, hogy adott helyzetek megkövetelik az embertől az ártatlan áldozat (megváltó-imitátor) vagy a bűnbak (erőszak-Júdás) egyaránt hálátlan szerepének improvizálását. Az előadás megismételhetetlen a hibáival együtt: „eli, eli, lama sabaktani” helyett valamilyen véletlen folytán „ulla, ulla, ullalla” hangzik el, vagy az előre kijelölt bűnösből barát lesz. A boldog, vagy bármilyen más befejezés gyakran feltételek hiányában elmarad, a feltett kérdésekre sem érkezik mindig válasz. De talán ez a nyitottság, a mindent eldöntő pont hiánya a legnagyobb erénye ennek a kötetnek. A hiány beszédes. „Akkor vagy, ha hiányzol.” A hiány pedig keresés, folyamatosan változó, örökmozgó beszéd.

Harmos Noémi