Szívás az élet

CSEHOV SIRÁLYA BARNÁK LÁSZLÓ RENDEZÉSÉBEN A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN

Barnák László szegedi Sirály-rendezése sokszínű tragikomédiaként tálalja a Csehov-darabot. A kisszínház színpadán szinte naturalista módon jelenik meg a 19. század végi orosz világ, ahol a vágyak beteljesületlenek maradnak és mindenki mást szeret.

Megpróbáltam összeszámolni, hogy az első és legmeghatározóbb élmény, Ascher Tamás Katona József színházbeli feledhetetlen Három nővér-rendezése óta hány Csehov-produkciót láttam az elmúlt harmincöt évben, de hamar feladtam, beláttam, reménytelen vállalkozás. Mindenesetre az biztos, hogy többségükről közös élmény maradt a pasztell színvilág. Öt-hat előadásnál ez még csak elment, utána kezdtem unni. Már csak ezért is örültem, hogy Barnák László szegedi Sirály-rendezése nem ragaszkodott az elcsépelt csehovi pasztellhez. Varsányi Anna korban tartott színes díszlete és jelmezei hitelesebben, átélhetőbben idézik meg a darab eredeti közegét, a 19. század végének orosz világát, mint sok elemeltebb, térből és időből kiszakított produkció. Anton Pavlovics Azovi-tenger partján fekvő szülővárosában, Taganrogban ma emlékmúzeumként látogatható a világirodalmi ikon szülőháza, a másik Csehov-múzeum a Moszkvához közeli Melihovóban működik, ahol 1896-ban a Sirály is született. Előbbinek a megőrzött használati tárgyai, utóbbinak a padlózata, cirádás, fehér ablakkeretei, kék falai is visszaköszönnek az aprólékosan kidolgozott, szinte naturalista szegedi színpadképben, amit két oldalról kilenc fehér kérgű, vastag nyírfatörzs keretez. A színpad konkrét miliővé alakítása megkönnyíti a történet befogadását, és ezt segíti Varsányi Anna új fordítása is, amely okosan sűrítve, kortárs nyelven és a humort felerősítve hozza közelebb a mai nézőhöz a 125 éves darabot.

Barnák László rendezésének egyik érdeme, hogy nem csinált a színdarabból tragédiát, hagyta benne hatni, élni a komédiát is. „Az emberek többnyire esznek-isznak, udvarolnak, ostobaságokat beszélnek, és közben alapozódik meg a boldogságuk, vagy zúzódik össze az életük” – magyarázta Csehov, hogy miért igyekezett az embert és az életet olyannak ábrázolni, amilyen. Szereplői a Sirályban is kivétel nélkül szerencsétlen sorsúak, társadalmi helyzetük, viszonzatlan szerelmük vagy beteljesületlen álmuk köti gúzsba őket, ami persze nem tartja vissza a szerzőt, hogy kisszerűségükben nevetségesnek mutassa őket.

Szilágyi Annamária a szokásosnál talán nyersebben, harsányabb eszközökkel ábrázolja a másodvirágzását élő, anyaként, nőként és valószínűleg művészként is megoldhatatlan problémákkal szembesülő sikeres színésznőt, de így feltűnőbb, karakteresebb Arkagyina önzése, felszínessége, zsugorisága, önimádata. Ez a színészkirálynő kevésbé talányos, nem is annyira kifinomult, virágos, piros vállkendője, rikító ruhái is jelzik, ízlése bizonyára nem csak a divat terén állhat közel a túlzásokra is hajlamos orosz módihoz. Vicces, amikor az egyik jelenetben pohárral a fején demonstrálja, milyen az angolos tartás, mint ahogyan az az igyekezete is megmosolyogtató, ahogyan minden pillanatban a társaság középpontja szeretne lenni. Egy percig sem titkolja lesújtó véleményét fia avantgárd írói működéséről, tapintatlansága egyben jól jelzi természetének alapvető vonását, a kíméletlenséget.

Trepljov szerepében Medveczky Balázs egyszerre tudja megmutatni a híres anyja ridegségétől szenvedő szenzibilis fiú, az új utakat keresve kudarcot kudarcra halmozó, a rutint, a középszert megvető fiatal író és a reménytelenül epekedő szerelmes ifjú vibráló, nyughatatlan alakját. Az összetett figura, akinek karakterébe bele van kódolva a tragédia, nagyszerű lehetőség egy fiatal színész számára, Medveczky ösztönös tehetséggel él is ezzel, sebkötözős anya-fiú jelenete Szilágyi Annamáriával az előadás emocionális csúcspontja.

A Sirályban is fontos az emberi kapcsolatok bonyolult hálója, amit Csehov ebben a darabjában is hihetetlen pszichológiai érzékkel épített fel. Ezért sem értem, hogyan oszthatta a rendező az egyik kulcsfigurának számító Trigorin szerepét az ötvenes éveiben járó Kárász Zénóra, aki ugyan tíz-tizenöt éve tökéletes választás lehetett volna, hogy életre keltse a minden szempontból ereje teljében lévő, nők bálványának számító befutott írót, de őszülő hajjal, bozontos szakállal, némi sörpocakkal ma már inkább Arkagyina bátyja, mint évekkel fiatalabb szeretője lehetne. Állítólag Csehov hevesen tiltakozott, amikor az ősbemutató után többen azonosítani próbálták Trigorinnal, ez a szempont ma már kevésbé érdekes, az viszont fontos, hogy az író figurája valódi vetélytársa kell, hogy legyen Trepljovnak. Ha a színpadon nem működik közöttük a kémia, nehezebb elhinni, hogy a romantikus álmokat kergető Nyina a jóképű, korabeli srácot visszautasítva egy harminc évvel idősebb, hozzá képest rozzant nagypapának tűnő figurába lesz szerelmes, mint ahogyan Arkagyina görcsös ragaszkodása, állandó féltékenykedése is sokkal érthetőbb, ha egy vonzó, fiatalabb férfit kell megtartania. A szereposztási tévedés miatt nem alakul ki a kapcsolatok csehovi dinamikája, ami sokat árt a produkciónak.

Nyina alakja a legfontosabb a darabot átszövő szimbolikusság szempontjából, Sziládi Hajna nemigen tud ellenállni a kísértésnek, hogy a Trepljov avantgárd darabjából elmondott látomásos monológban ne csillogtassa meg színészi képességeit. Érzékletesen bemutatja viszont, hogyan pusztul el az egykor szabadon szárnyaló sirály, hogyan alakul át a színházról, a sikerről ábrándozó naiv kislány fásult, megkeseredett, az isten háta mögé szerződő, elgyötört színésznővé.

Somló Gábor jószágigazgatója egy mindig akadékoskodó, ellenszenves figura, aki hiába ismételgeti, képtelen elmondani egyetlen jó poént, és korlátoltsága miatt nemcsak hűtlen felesége és a lánya, hanem az egész környezete is utálja. Feleségét, Polina Andrejevnát játszva Fekete Gizi pontosan érzékelteti, mennyi szenvedély dúlhatott az érzelmeit kordában tartó, a realitásokkal mindig pontosan számot vető okos asszonyban. Jakab Tamás gyilkos iróniával adja a kiöregedett bájgúnár Dorn doktort, akinek már nem sok kedve, ambíciója maradt a gyógyításhoz.

Kezdetben bosszantott Poroszlay Kristóf néha érthetetlen motyogása a folyton a pénzről beszélő csóró tanító, Medvegyenko szerepében, aztán valahogy a szánalmas figura sajátosságává vált, és már nem zavart. Borsos Beáta talpig feketében kacagtató iróniával jeleníti meg az életét gyászoló, koravén Mását, aki reménytelenül szerelmes Trepljovba, pótcselekvésként folyton tubákot szippant fel az orrába, és az alkoholt sem veti meg, végül egyetlen lehetséges megoldásként hozzámegy az érte epekedő tanítóhoz. Pálfi Zoltán öreg, beteg Szorinja folyton az elszalasztott életén keseregve válik groteszkké.

A szünetben akaratlanul is meghallottam, ahogy egy lelkes anyuka gimnazista fiát győzködte: figyeljen, és jól jegyezze meg, amit lát, mert a Sirály is kötelező olvasmányuk ebben a tanévben. A srác megvonta a vállát, és csak annyit felelt: megjegyezte, tök egyszerű, Csehovnál mindenki mást szeret, mindenkinek szívás az élet.

Hollósi Zsolt

Fotók: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház