Tiszatájonline | 2021. szeptember 6.

„Az irodalmi mű nagyon intim és érzelmileg mély érintés”

HÁY JÁNOS A MAMIKÁM CÍMŰ ÚJ KÖTETÉRŐL IS BESZÉLT SZEGEDEN
A könyvhét szegedi programsorozatának érdekes beszélgetése volt, amikor a Dugonics téri színpadon Háy Jánost faggatta Mamikám című új kötetéről Jászay Tamás kritikus, az SZTE BTK adjunktusa, a Revizor főszerkesztője. A Szegedről indult írót nemcsak a gyilkossággal gyanúsított nehéz sorsú fiatal cigány nő vallomásszerűen elmesélt élettörténetéről, hanem nagy visszhangot kiváltó előző regényéről, A cégvezetőről és még sok minden másról is kérdeztük… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

HÁY JÁNOS A MAMIKÁM CÍMŰ ÚJ KÖTETÉRŐL IS BESZÉLT SZEGEDEN

A könyvhét szegedi programsorozatának érdekes beszélgetése volt, amikor a Dugonics téri színpadon Háy Jánost faggatta Mamikám című új kötetéről Jászay Tamás kritikus, az SZTE BTK adjunktusa, a Revizor főszerkesztője. A Szegedről indult írót nemcsak a gyilkossággal gyanúsított nehéz sorsú fiatal cigány nő vallomásszerűen elmesélt élettörténetéről, hanem nagy visszhangot kiváltó előző regényéről, A cégvezetőről és még sok minden másról is kérdeztük.

– „Ha körülnézek a világban, mi sem indokoltabb, mint pozitívan gondolkodni, meg optimistának lenni” – másfél évtizede fogalmazott így. Ma is ez a „világnézete”?

– Biztos vicceltem. Mert amúgy, ha meghallom azt a szókapcsolatot, hogy pozitív gondolkodás, rögvest elkezdek negatívan gondolkodni.

– Azt mesélte, erőszakosan szoktatták le a balkezességről, gyakorlatilag nem tud kézzel írni, gépfüggő. Milyen akadályt jelentett ez a rajzolásban?

– Csak az írást tudták beleverni a jobb kezembe, minden mást ballal csinálok, ballal rajzolok, sőt, még azzal is írok, ha nem a szokásos asztal melletti pozícióban vagyok. Egyetlen dolog, amit nagyon sajnálok, hogy jobbkezes gitáron kellett megtanulnom játszani, s emiatt nem lettem gitárvirtuóz.

– „Minden elbeszélői megnyilvánulása miatt Háyban van valami a régi garabonciás diákok pajkosságából. Ez persze nem a mai értelemben vett kedves és ártatlan pajkosság, ebben a mágia is benne van.” Máig megmaradt ez a pajkosság, amivel egykor Márton László jellemezte?

– Az embernek vannak alapvető jellemvonásai, az egyik például az, hogy szeretek okoskodni, amit például a gyerekeim ki nem állhatnak, meg persze szeretek vicces is lenni. Jó nevetni, mert addig se kell sírni.

– Szokott hallgatni valamilyen zenét írás közben?

– Nekem az írás olyan mély koncentráció, hogy minden külső impulzus megzavar. Az is, ha valaki a másik szobában matat. Persze, ez csak régen volt, mert most már nem matat senki.

– Milyen kapcsolata maradt az orosz nyelvvel?

– Néha olvasok oroszul, meg nézek tévét. Hézagosan értek, beszélni alig tudok. Putyint például értem.

– A Herner Ferike faterja és Gézagyerek sikere után a kétezres évek közepén úgy tűnt, egy komoly drámaírói karrier indul, azóta – bár születtek újabb sikeres darabjai is – mintha kevésbé intenzíven foglalkoztatná ez a műfaj. Tényleg így van?

– Nincs így. Elég sok drámát írok, helyesebben írtam, mert épp most nem írok, és általában azokat szokták is játszani. Van olyan, például a Nehéz, ami tíz éve műsoron van, pedig a színház, ahol be lett mutatva már rég megszűnt. A legutóbbi bemutatóm az Elem című darab Kerekes Évával és Mucsi Zoltánnal, Bérczes László rendezésében.

– Már fiatalon vágyott Indiába, amikor végül eljutott, mi volt a legmeglepőbb tapasztalata?

– Hogy olyan füst van, hogy alig tudok levegőt venni, meg hogy vannak olyan nyelvek, mint például a malajala, amit három magyarországnyi ember beszél és én még csak nem is hallottam róla, s hogy vannak olyan birodalmak, amelyek több száz évig regnáltak, hatalmasak voltak és mi semmit nem tudunk róluk. Hogy globális a gazdaság, de a gondolkodásunk nagyon is lokális és alig valamit tudunk arról a hat-hét milliárd emberről, ami az euroatlanti kulturális közegen kívül él.

– Retteg még a kutyáktól?

– Az idegen kutyáktól én is idegenkedek, de ezt nem nevezném rettegésnek. A halál például sokkal ijesztőbb. Akkor is, ha nem hoz kaszát.

– Milyen kapcsolata maradt Szegeddel, szegediekkel?

– Én provizórikusan voltam Szegeden, s tulajdonképpen meg is szakadt a kapcsolatom a várossal, hiszen majd mindenki elköltözött onnan, akivel jóban voltam. De szívesen megyek, ha hívnak, s persze van némi otthonosságom, ami jó érzés.

A cégvezető című regényének főszereplője „korunk hősének hitte magát egy olyan korban, aminek nem volt hőse”. Volt egy konkrét figura, akiről mintázta a főhőst vagy inkább több létező alakból gyúrta össze?

– Általában innen-onnan összelopott részekből áll egy irodalmi mű főhőse, de nagyon fontos, hogy én magam mindig benne vagyok. Némiképp ez a bennelét segít a hitelesség megteremtésében.

– Miért cseng olyan rosszul a „cégvezető” kifejezés itthon? Mintha – bizonyára a sajátos hazai politikai viszonyok miatt is – többnyire negatív érzelmek társulnának hozzá a hétköznapokban. Mennyire épített erre?

– Erre nem nagyon lehetett építeni. Volt olyan barátom, aki azt mondta, hogy ilyen ellenszenves című regényt el sem akar olvasni, mi köze neki a cégvezetők világához. Szóval ezzel a negatív előítélettel kell megküzdeni a könyvnek. Remélem, ez sikerült és aki olvassa mégiscsak megtalálja a saját életének a kérdéseit benne.

– A csavarhúzóval szíven szúrt csábító orvos figurája modern Don Juanként is értelmezhető, ráadásul sokan érezhetik úgy, a saját környezetükben is ismernek hasonlót. Mit mond, ha valaki felismerni vél egy jellegzetes figurát?

– Leginkább lapítok. Ugyanakkor természetes, hogy a szereplőket az olvasó beazonosítja a saját tapasztalati tőkéje alapján. Ha ezt nem tudná megtenni, nem tudna otthonosan mozogni a szövegben. Az különben érdekes, hogy sokszor épp az nem ismer magára, akiről az alakot leginkább mintáztam, és olyan sértődik meg, aki eszembe sem jutott, amikor írtam.

– Kapott valamilyen meglepő reakciót erre a regényre a gazdasági szférából?

– Vannak akik haragszanak. És sajnos talán emiatt nem lett belőle karácsonyi cégajándék, pedig mennyivel érdekesebb, mint egy gravírozott toll a cég nevével.

A cégvezető az elmúlt harminc évünk tükrében értelmezhető. Mi dühíti legjobban a rendszerváltás óta félresiklott közügyek közül?

– Hát egy egész listát tudnék itt felsorolni, rögvest a 12 ponttal kezdeném. A legfontosabb hibának azt tartom, hogy az értelmiség nem tudta megőrizni a függetlenségét, s így nem tudott a politikával szemben egy morális kényszert alkalmazni, ami megakadályozta volna a politikát abban, hogy ellenszenves lépéseket tegyen, valamint nem alakult ki így az a nemzeti minimum, amit konzervatív és liberális honfitársaink is alapvetésnek gondolnak. Például, hogy a lopás akkor is lopás, ha a cimboráink követik el.

– Mennyire volt termékeny a pandémia miatti lezárások időszaka? Mitől tartott a leginkább?

– Nekem, most ez furcsa, de jól jött a lezárt világ, mert nem kellett fellépni, s ezért aztán többet tudtam írni. Mégiscsak az írás az én dolgom. Hogy mitől féltem? Talán attól, hogy összeomlik a gazdaság és az a víruson túl is áldozatokat szed, vagy, hogy megbetegszik az anyukám.

– Hogy látja, mostanra nyugvópontra jutott a Térey-ösztöndíjjal kapcsolatban fellángolt vita?

– Én nem vitatkoztam senkivel erről. Elfogadtam, ez egyértelműen mutatja, hogy mit gondolok. Ugyanakkor soha nem fogadnék el olyan pénzt, aminek nem az elvégzett munka az alapja, hanem mondjuk egy politikai alku.

– Mi kellene ahhoz, hogy az irodalmi életben legalább csillapodjon a szekértáborok harca?

– Ha az országban csillapodik a pártos acsarkodás és erőteljesebbé válik a civil gondolkodás, amikor az emberek nem a pártállásuk szerinti gondolatokat szajkózzák, hanem azt, ami tényleg gondolnak, akkor az irodalmon belül is csillapodni fognak ezek az ütközetek és a minőség tér vissza, mint vezérlő elv. Én magam amúgy nem veszek részt az irodalmi intézmények működésében, nem járok irodalmi társaságokba, ahol ez a probléma exponálódik, a feladataimra koncentrálok. 61 éves múltam, nem sok minden fér már bele.

– „Minden irodalmi elevenségnek alapja a közvetlenség, ami nem tud számunkra közvetlen lenni, az művészileg nincs” – írta Arany János kapcsán. Ez egyben saját ars poeticája is?

– Igen, azt gondolom az irodalmi mű érintés, méghozzá nagyon intim és érzelmileg mély érintés. Ha ez nem történik meg, akkor nem tud a mű közvetlen kapcsolatba kerülni az olvasóval. Az a műalkotás, ami nem tud belénk mászni, idegenség marad, amit lehet úgy vizsgálni, mint egy szövegtárgyat, de nem lesz az életünkre hatással.

– „Nyilván ki lehet árusítani az ember magánéletét; ez nekem idegen terep, van bennem tartózkodás. Amíg egy történet csak az én történetem, nem írom meg” – mondta egy interjúban. Ennek fényében mit gondol Karl Ove Knausgård hatkötetes Harcom-regényfolyamáról, amit sokan az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb irodalmi kísérletének tartanak?

Én nem kísérletnek, hanem egy nagyszerű műnek tartom. Bár az elvi felvetését, miszerint az író egy dologhoz tud kompetensen állni, a saját életéhez, és csak azon keresztül tudja hitelesen megragadni a világot, ezt a felvetést nem osztom. Sem pedig azt, hogy az, amit ír nem fikció, hanem önelemzés, önfeltárás vagy valami ilyesmi. Knausgård regényfolyama is fikció, mert minden, amiről beszélni kezdünk, belekerül egyfajta narrációs térbe, ahol önkéntelen súlyozunk és értelmezünk, s persze egy csomó dologról meg nincs tudásunk, mert elfelejtettük vagy épp rosszul emlékszünk. Mindenki, így én is belepörgetek saját történetet abba, amit írok (a Ne haragudj véletlen voltba például elég sokat), de ennek nincs privát jellege. Nem azért kerülnek bele egy szövegbe, hogy csámcsogni lehessen azon, hogy mi történt velem. Persze az olvasókban mindig van egyfajta kukucskáló szándék, de ez is természetes velejárója az olvasásnak, ám ha csak a kifigyelt életet veszi észre, akkor tuti, hogy nem jelent számára többet az irodalmi mű, mint egy bulvármagazin pletykája.

– Új könyve, a Mamikám egy gyilkossággal gyanúsított nehéz sorsú fiatal cigány nő vallomásszerűen elmesélt élettörténete. Milyen személyes élmények, tapasztalatok segítették, hogy hiteles lehessen?

– A személyes élmény csak az, hogy nem idegen tőlem az a közeg, ismerem a szereplőket, tudom, hogy gondolkodnak. Ám a cél itt sem volt más, mint bármely más könyvemnél, hogy olyan világot létrehozni, amiben mélyebben tárul fel a lét, és természetesen a saját sorsunk. Minden műnek van publicisztikus jellege. Ebben a szegénység, a cigányság, a cigányok és nem cigányok viszony. De a szöveg innen startol, mert semmi nem áll meg reális alapok nélkül. A tét a következő körben dől el, hogy van-e.

– A Mamikám sajátos, roncsolt nyelve is mellbevágó – mi volt a legnagyobb kihívás a létrehozásában?

– Egyrészt szeretnék korrigálni. Ez nem roncsolt nyelv, hanem egy nyelv, amin ezek az emberek épp úgy megfogalmazzák magukat és a világot, ahogyan kulturáltabbnak ható nyelveken is megfogalmazzák mások. A nehéz az volt, hogy én soha nem beszéltem így, s hogy egy ilyen nyelvet nem lehet az utcáról felvenni, mert akkor furcsa mód nem hat valóságosnak. Létre kellett hozni. Az elején botladoztam, aztán ráálltam. Mikor írtam, attól féltem, ha levelet írok, akkor is úgy írok, mint a Mamikámban. Nagyon rá lehetett tanulni. Remélem, aki olvassa, az is hasonlóképpen éli meg.

Hollósi Zsolt

        

A szerző fotói