„Generációkon átívelő traumák regénye a Vera”

SZTÁRKÉNT FOGADTÁK AZ OLVASÓK GRECSÓ KRISZTIÁNT SZEGEDEN

Mintha egy rocksztár lenne, olyan érdeklődéssel fogadták az olvasók Szegeden a könyvheti programsorozat pénteki vendégét, Grecsó Krisztiánt. Sághy Miklós irodalomtörténész, az SZTE BTK docense a nemrég Szegedért emlékéremmel is kitüntetett népszerű íróval, költővel délután a Dugonics téri színpadon, majd az elhúzódó dedikálás után este a Somogyi-könyvtárban beszélgetett.

– Örülök, hogy ilyen sokan itt vagyunk! A könyvünnep mindig hatalmas visszajelzés a szakmának, hogy lám, vannak olvasók, érdemes figyelni rájuk – köszöntötte Grecsó Krisztián a színpadra lépését lelkes tapssal fogadó hallgatóságot péntek délután a szegedi Dugonics téren, ahol nemcsak a könyvheti rendezvényre kihelyezett széksorok teltek meg, hanem a pódium melletti teraszt is érdeklődők töltötték meg, és a szökőkút lépcsőiről is sokan figyelték a beszélgetést.

Sághy Miklós irodalomtörténész, kritikus, esztéta, az SZTE BTK Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének docense imponáló felkészültséggel faggatta a szegedi egyetemről indult szerzőt, akit az utóbbi években a szakmai díjak mellett civil elismerésekkel is elhalmoztak. Szegvár után Budapest XIII. kerülete is díszpolgári címmel tüntette ki, májusban pedig Szegedért emlékérmet vehetett át a város napján.

– Nagyon megleptek ezek az elismerések. Gondolhatják, mert például a Szegvár díszpolgára cím onnan indult, hogy a Pletykaanyu megjelenése után hat család perelt engem fejenként egymillió-kétszázezer forint kártérítésre becsületsértésért. A négyezres faluban kettőezer-hétszáz aláírás összegyűlt, hogy rúgják ki anyukámat a munkahelyéről. Tizenöt év múlva díszpolgár lettem ugyanitt, szerintem zavarba ejtően fiatalon. A kettő között folyamatosan jelen voltam, ami végtelenül fontos. Nem gondolom magam elszármazottnak se Szegedről, se Szegvárról, hanem mindkét hellyel élő a viszonyom. Amikor hazamegyünk Szegvárra, a dédszülői házban szoktunk lakni a családommal. Nemrég egy általános iskolai versenybe csöppentem, amelynek végén a volt tanáraim velem is kitöltették a gyerekeknek összeállított műveltségi tesztet. Volt egy olyan kérdés, hogy ki írta a Szegvári bál című művet. Ez igazából nem egy önálló mű, hanem Móricz Zsigmond Rózsa Sándor felvonja szemöldökét című munkájának egyik fejezete. A volt tanáraim elmondták, az iskolások mindannyian azt hitték, én írtam. Erre írtam egy novellát Szegvári bál címmel, hogy jövőre már helyes legyen a válasz. Szegeddel is élő a viszonyom, vannak itt egykori tanáraim, barátaim, követem, hogy mi történik a városban. A nyáron volt egy estünk a városháza udvarán Dés Lászlóval, arra összeállítottam egy műsort. Engem is meglepett, mennyire sok szegedes prózám van. Szeged nekem mindig beteljesületlen szerelem volt. Nagyon szerettem volna szegedi polgár lenni. Nem kell mondanom, hogy 2002-ben bölcsészkari magyar szakos diplomával milyen esélyeim voltak itt elhelyezkedni. Szeged ettől olyan maradt, mint egy igazi, nagy beteljesületlen szerelem. Nem azért írtam a Szegeddel kapcsolatos szövegeket, mert úgy éreztem, hogy valami dolgom van a közösséggel, hanem mert bennem bujkált. Azért esett nagyon jól Szeged visszakacsintása, mert ez azt jelentette, lám, ezek az itteni olvasóknak is jelentenek valamit. Különösen a Vera című regényem, amely itt játszódik – fogalmazott Grecsó Krisztián, aki mesélt a sikertelen felvételikről, az egyetemi éveiről, tanárairól, mestereiről, olvasmányélményeiről, írói szárnypróbálgatásairól is.

Az élvezetes pódiumbeszélgetés után az olvasók hosszú sorba rendeződve várták a szerzőt a könyves sátraknál. Sokan négy-öt kötetét is magukkal hozták dedikáltatni. A betervezett fél óra elteltével is rengetegen várakoztak még, de senkit sem szerettek volna elküldeni, ezért sokat csúszott a Somogyi-könyvtár folyóirat-olvasójába meghirdetett következő beszélgetés az utóbbi években megjelent Grecsó-kötetekről.

Sághy Miklós kérdésére, hogy miért Szeged lett a Vera című regény helyszíne, Grecsó Krisztián úgy fogalmazott: valahogy evidensnek tűnt.

– Egy hetet töltöttünk itt, folyamatosan fényképezgettem, néztem, melyik helyszín, hogy működik. Melyik legyen a szülőház, a nagyszülői ház? Szeged passzolt nekem, mert ismerem és nagyon szeretem a várost. Kellett egy vidéki nagyváros, amelynek van jól működő színháza, szimfonikus zenekara, megyei napilapja, hogy a középkáderi világot az értelmiséggel együtt meg lehessen jeleníteni. Viszont ne legyen túl nagy a város, ne legyen az értelmiségi rétege töredezett, ismerjék egymást biztosan. Az értelmiségi közeg elég zárt legyen ahhoz, hogy az elfojtások, a titkok még füstösebbek legyenek – magyarázta az író, majd nem kis derültséget kiváltva hozzátette: természetes volt, és kész. Kiderült az is, pontosan tudta, hogy soha nem működött a városban lovas tornaklub, de hiteltelen lett volna, ha mondjuk Gyulára jártak volna át a szereplők lovagolni.

Sághy Miklós úgy fogalmazott: a Vera fordulópont Grecsó Krisztián pályáján, mert eddig a saját történeteit írta, család- és identitástörténeteit, az utazásokat, városváltásokat, ez a regény pedig nem közvetlenül róla szól, nehezebb referencializálni. Mindig hitetlenkedve hallgatta, amikor Grecsó többször is elmondta: ez a legszemélyesebb könyve.

– Flaubert mondta: Bovaryné én vagyok. Ezt már olyan sokszor idézték, hogy azt hiszem, magunkévá tettük. Vera személyiségének alapja az örökös szorongás, és a mindent feladatnak kezelő szemlélet. Ezt tőlem kapta. Ez egy remek tulajdonság, nem tudom legyőzni. Nagyon szeretem, így is szép élni, bármitől lehet szorongani, egy nagy szorongás az élet – válaszolt ironizálva Grecsó. – Régóta akartam valamit kezdeni a megbocsátásra való képtelenséggel is. Döbbenetes történeteim vannak arról, hogy megkérdezem a családban, ismerősi, baráti körben évtizedes haragvás után a temetésről már eljövő rokont: Huszonöt évvel ezelőtt, amióta nem beszéltek, mi is történt? Miért gyűlölködtetek egy életen át? Ráncolja a homlokát, a legőszintébben gondolkodik, és kiderül, hogy tulajdonképpen nem tudja. Nem bocsátottak meg egymásnak, de arra, hogy miért gyűlölik egymást, már alig emlékeznek. Vagy olyan piti ügy, hogy szégyellik elmondani. Ez a rossz minta hihetetlen módon öröklődik. Szokták emlegetni, hogy a Vera egy örökbefogadásról szóló regény. Szerintem meg a generációkon átívelő traumák regénye, amit most valamiért transzgenerációs traumának szokás nevezni. Egy kislány nem ismerhette meg a nagyszüleit egy rossz mondat miatt. Azt szerettem volna megírni, hogy egy kislány kikerül a gyermekkor paradicsomából egy túl korán jött érzés miatt, és ahogy kikerül onnan, minden fölborul.

Sághy Miklós a gyermeki nézőpont miatt a Sorstalansággal és az Iskola a határonnal is párhuzamba állította a Verát. Szóba került még Grecsó Krisztián leküzdött súlyos betegsége és hónapokig tartó elnémulása, a kislányuk örökbe fogadása és a gyermeki örömmel írt gyerekkönyve, a Belefér egy pici szívbe, amelynek megzenésített verseit a Csík Zenekarral már lemezre is vették.

A Magamról többet kötet versei kapcsán Grecsó Krisztián elmondta, hogy szülei házasságának történeteit is szeretné majd egyszer elemelve megírni. Bizonyos szilánkok már a jövő februárban megjelenő Fehérben fehér című új novellás kötetében is felbukkannak majd. Tervez egy tárcakötetet is A lányos apa címmel, amiben a Nők Lapjában olvasható sorozatai és a tárcanovellái kapnának helyet. Elkezdett írni egy új regényt is, melynek befejezéséhez az is kell, hogy a kislányát befogadó bölcsőde működni kezdjen.

H. Zs.

A szerző fotói