A bájolók sajátja

VÁGYOTT SZÉPSÉG. PRERAFFAELITA REMEKMŰVEK A TATE GYŰJTEMÉNYÉBŐL

A Magyar Nemzeti Galéria egy nem mindennapi kiállítással örvendezteti meg a hosszasan zárt időszak után ide látógató érdeklődőket. A Vágyott szépség a preraffaelita mozgalom eddigi legátfogóbb bemutatását tűzte ki célul. A mozgalom köztudottan leginkább a képzőművészetben eszkalálódott, így ahogy a galéria hivatalos ismertetőjében is olvasható, közel negyven festményt és több mint félszáz grafikát tekinthetnek meg a látogatók, amelynek jelentős százaléka a londoni Tate Britain világhírű gyűjteményét képezi.

Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt 1848-ban alapította meg a hét tagot számláló Preraffaelita Testvériséget (Pre-Raphaelite Brotherhood, P. R. B.). Beszélő nevük a Raffaello előtti művészeti kor idealizálását, valamint az Akadémia korabeli szakmai elveivel való ellenállást is fedi. Mivel az akadémia számára ekkoriban Raffaello stílusa volt az abszolút és irányadó, a preraffaeliták egy igen komoly állásfoglalást tettek, mi több különböző folyóiratokban is részletezték problémáikat a súlyosan korlátozó, konformista felfogással szemben. A preraffaeliták nem csupán azért tértek vissza többek között Giorgione vagy Delacroix stílusának újraélesztéséhez, átformálásához, mert mindenáron szembe akartak menni az Akadémiával, hanem azért is, mert számukra ezek képviselték a művészet sokszínűségét, amelyeknek forrásai kiváltképp a drámairodalom darabjai vagy a Biblia megkapó jelenetei voltak. Ezek ugyanis egyszerre képviselnek művészeti és társadalmi értéket.

A tárlat koherens, de nem merev kronológiába foglalja a preraffaeliták mozgalmának fontos lépéseit, alakjait és hatásukat Angliában éppúgy, mint világszerte. Remek az összhang a vásznak és a grafikák installálásában, hiszen a tárlat egyébként is képvisel egyfajta folyamatábrázolást amolyan „alapoktól a végeredményig” -elven. A kiállítás szöveges tartalma leginkább az egyes művészek bemutatására fókuszál, de általuk reprezentálja a kor viszonyait is, mi több a művészek egymáshoz való kötődése, kapcsolataik alakulása folytán talán még intimebb képet kapunk a preraffaelita mozgalom történelméről. Az alkotók ugyanis sok esetben személyes érzelmeik és elképzelésük szerint alakították művészetüket, és ez egy ilyen típusú mozgalomban gyakorta ellentéteket is szül. Pellengérre kerül az alapvető konfliktus is, azaz a művész, mint individuum versus a mozgalom célja és filozófiája. Ezeket a történetek alapján tapintható érdekellentéteket egy-két alkotás is nyomokban magában hordozza.

Ott van például Elizabeth Siddal, aki nemcsak a preraffaeliták egyik kedvenc modellje volt, hanem festőként és költőként is részt vett a mozgalomban, ráadásul egészen sajátos képi világgal alkotta meg műveit, sőt a BBC Culture egy tavalyi elemzésében kitér arra, hogy bizonyos szempontból felül is múlta Rossetti-t és Ruskint.  Útja azonban viszontagságos volt odáig, hiszen egyrészt stílusát folyton a két alapító férfiéhoz hasonlították, másrészt pedig a modellkedéshez kötődő, már akkor is többnyire pejoratív skatulyából nehéz volt kikerülni. Vagy megtekinthetőek William Moris híres virágábrázolásai is, amelyek a tárgyak formájának és anyagának összefüggésén alapuló elv szerint készültek (Arts and Crafts mozgalom). Ennek nyomán Morris számos anyagra és felületre alkotta meg műveit ez által is preferálva művészet kvázi-korlátlanságát.

A preraffaeliták művészetében tehát ennyi év távlatából is megfogható az a hatás, amely úgymond a „bájolók sajátja”. Úgy alkottak absztrakciót, hogy közben a realizmusra is törekedtek, továbbá az egész pályájukat átitatta a nonkonformizmus hihetetlenül erőtejes hangulata és a polgári felszólalásnak az a formája, amely tisztán és érthetően teszi le a voksát egy, a rigorózus irányokat preferáló rendszerrel szemben. Viszont a csoport 1854-es feloszlásához is ez a határozottság és szerteágazó, szabad kísérletezés vezetett, amikor John Everett Millais Ophelia című darabja világhíres lett, hovatovább ez a mű avatta őt az Akadémia kedvencévé, amely a csoport számára egyértelműen egy szakítóoknak minősült. Itt válik aktuálissá ismét az egyén és a csoport érdeke, hiszen Millais-t aligha lehet azért hibáztatni, hogy megalkotta élete egyik fő művét, a csoport ideájával viszont ez nem volt összeegyeztethető.

A mozgalom azonban nemcsak a 19. század egyik legfontosabb szócsöve volt azoknak a kívülállóknak, akik nem tudtak vagy nem is akartak betagozódni egy a művészetet irreális kordába szorító rendszerbe, hanem az utókor számára is különösen fontos üzenettel bír tevékenységük. Szimbolizmusuk, színviláguk kiváltképp a skót festők közt olyanokat inspiráltak, mint James Archer, William Dyce, az angol szépirodalomban pedig J. R. R. Tolkien használta fel a mitológiai vonatkozásokat A hobbit és A gyűrűk ura című regényeiben.

(A kiállítás a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbítva, szeptember 19-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.) 

Tóth Emese

Fotók: www.tate.org.uk