„A szerbiai politika ikertestvére a magyarországinak”

– MONDJA PUSKÁS ZOLTÁN, A HÁROM NŐVÉR RENDEZŐJE

Három férfi színész alakítja Olga, Mása és Irina szerepét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Csehov-produkciójában, melynek magyarországi bemutatóját a Thealter Fesztivál programjában vasárnap 18 órától tartják a kisszínházban. A három nővért rendező Puskás Zoltán azt mondja, fontos volt számára, hogy az előadással a transzszexualitásról is beszélhessen, mint ahogyan Orwell szatirikus kisregényét, az Állatfarmot is azért vitte színre Kolozsvárott, mert disznók mindig vannak.

– Ha azt halljuk, hogy három férfi színész játssza Csehov Három nővérét, sokunknak először a zseniális paródia juthat eszünkbe Márkus Lászlóval, Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal…

– Én is ismerem ezt a paródiát, de amikor Góli Kornélia dramaturggal dolgozni kezdtünk a darabon, nem ehhez akartunk kapcsolódni. Az összes Csehov-darabból igyekeztünk a legismertebb vagy a számunkra legfontosabb mondatokat összegyűjteni, kiemelni és felhasználni. Ebből csináltunk egy olyan előadást, ami alapvetően megtartja A három nővér eredeti történetét is: ülünk és várjuk a szebb jövőt. Azt a lebegést is szerettük volna megtartani, ami a legtöbb Csehov-darabra jellemző. Azért játssza három férfi színész a nővéreket, mert fontos volt számomra, hogy a transzszexualitásról is beszélhessek. Ez a három transznemű lény a színpadon a jobb jövőre várva ugyanazokat a pillanatokat, dolgokat éli meg, mint bármelyik hétköznapi ember. Csehov sztereotípiáit megtartva ezekkel a figurákkal más dimenzióba kerül a történet. Kornéliával beemeltünk az előadásba egy dokumentarista anyagot is, ami száz százalékban rólam szól, az én életemről. Azt kellett megtalálnunk, hogy nemi, szexuális, politikai és bármilyen más hovatartozástól függetlenül mi az a közös probléma, ami jelen van mindannyiunk életében.

– Magyarországról nézve úgy tűnhet, Szerbia a tolerancia kérdésében jobban áll, hiszen még a miniszterelnöke is egy nyíltan leszbikus nő. Tényleg jobb a helyzet?

– Nem, én úgy látom, Szerbia sokkal jobban le van maradva, mi még itt a sötét középkor időszakát éljük. A szerbiai politika ikertestvére a magyarországinak, nem véletlen, hogy a két kormányzat között ennyire jók a kapcsolatok. Nálunk az elfogadás szintje messzire van még az Európában elvárttól. Véleményem szerint az csak egy ügyes politikai húzás, hogy a miniszterelnökünk egy nyíltan leszbikus nő, ezzel igyekszik a szerbiai politika mutatni az Európai Uniónak, hogy mennyire toleráns és nyitott már az ország. A szomorú valóság azonban az, hogy sokan gyűlölettel tekintenek a „más” emberekre, amiből elég sok probléma adódik. Az Újvidéki Színházban dolgozom már húsz éve, ezt a fajta gyűlöletet a saját bőrömön érzem az utcán. Beszólások, fizikai bántalmazások is előfordultak. Magyarország ebben a tekintetben jóval előrébb tart, legalábbis Budapesten, ahova leggyakrabban járok, jobbak a tapasztalataim.

– Mit lehet elérni egy ilyen színházi előadással?

– Tabukat döntögetünk. Megpróbáljuk úgy tálalni a transzneműség, a homoszexualitás, a „nem normális” problémakörét és jelenségét, hogy senkit ne bántsunk és ne sértsünk meg vele. Így talán el tudunk jutni a nézőkhöz. A nemi erőszak és főként a pszichikai agresszió jelenségével sok nő is találkozik – akár családon belül is. A próbaidőszak eleje egyfajta laboratóriumi munka volt, a dramaturggal és a három színésszel közösen próbáltuk megtalálni az én életemből is felhasználható, beépíthető momentumokat.

– Hogy fogadta a produkciót a szabadkai közönség?

– Meglepő módon szerette. Még Urbán András is, aki alapvetően másfajta színházat csinál, azt mondta, büszke erre az előadásra. A csehovi „partitúrát” igyekeztünk követni, a minimalista színjátszással, a szinte statikus jelenetekkel is azt a világot idézzük. A három színésszel, az Olgát alakító Mészáros Gáborral, a Mását játszó Kucsov Borisszal és az Irina szerepében látható Búbos Dáviddal lecsupaszítva, kicsit másként értelmezve fogalmazzuk meg a darab eredeti problémáit.

– Csehov, aki az életet és az ábrázolt hétköznapi embereket is szánalmasan nevetségesnek látta, maga is figyelmeztetett rá: gyakran félreértik a darabjait, tragédiának játsszák azt is, amit pedig vígjátéknak szánt.

– A finom humor, ami ezekből furcsa élethelyzetekből is következik, a mi előadásunkat is jellemzi, mint ahogyan a jó Csehov-produkciók többsége is a komédia felé mutat.

– Különös aktualitást ad a produkciónak az LMBTQ-közösség ellen hangoló magyarországi kormányzati propaganda…

– Nem nevezném LMBTQ-darabnak, de biztosan akad majd, aki ezt látja benne. Ugyanakkor egyetlen mondata sincs, ami arról szólna, mennyire rossz nekünk, mert mások vagyunk. Amikor decemberben bemutattuk, nem tudhattuk, hogy mostanra ilyen aktuális politikai összefüggéseket is számításba kellene vennünk. Nekem különben teljesen elegem van a politikából, abból is, ami nálunk, Szerbiában zajlik. Sajtószabadság ugyanúgy nem létezik, mint Magyarországon, cenzúra és félelem jellemzi a médiát. Egyetlen politikai párt szimpatizánsa sem vagyok, az sem érdekel, ha a politika felől támadnak, mert az én gerincem egyenes. Kisebbségen belüli kisebbségi kisebbségi vagyok: azaz magyar Szerbiában, a magyarok között pedig homoszexuális, és azon belül is transznemű. Negyvenöt évesen már megengedhetem magamnak, hogy transzparens legyek, és megpróbáljam kulturálisan felzárkóztatni a környezetemet. Vagy egyszerűen csak arra rávilágítani: bizony, a világ itt tart, vannak ilyen emberek is. Ezzel nem LMBTQ-propagandát csinálok. Nem azt szorgalmazom: Tessék a másságot elfogadni és megérteni! Nekem elég az is, ha csak tudomásul veszik. Az éremnek mindig két oldala van. Ha Belgrádban és Budapesten is máshogyan viselkednének a „mieink”, akkor talán elfogadóbb lenne a többségi társadalom is. Nekünk is kell változnunk, hogy másként nézzenek ránk. A művészvilág ma már sokkal toleránsabb, ugyanakkor amióta nyilvánosan is felvállaltam magam, azóta a korábbi évi három-négy rendezésnél kevesebb felkérést kapok.

– Milyen élményei vannak a Thealterrel kapcsolatban?

– Amikor tizenöt év kihagyás után muszáj volt újra elvállalnom színészként egy főszerepet, és el kellett játszanom Christopher Marlowe darabjában II. Edwardot, meghívták az Újvidéki Színház produkcióját Szegedre is. Mivel másfél évtizeden át csak rendeztem, nem léptem színpadra, idegesített, hogy nincs megfelelő kondícióm a feladathoz. A színészet kicsit olyan, mint a sport: minden fellépésre formában kell lenni. Összességében mégis jó élmény volt a szegedi vendégszereplés is, de legközelebb esetleg újabb tizenöt év elteltével vállalkozom hasonló színészi munkára. A Thealterről az a vélemény a szakmában, hogy az egész régiónk művészi értelemben egyik legszínvonalasabb fesztiválja.

– Legutóbbi rendezése az Állatfarm volt Kolozsváron. Mi izgatta Orwell szatirikus kisregényében?

– Tompa Gábor már harmadszor hívott Kolozsvárra dolgozni, mindig zenés darabot kért. Úgy éreztem, a pandémiával súlyosbított jelenlegi helyzetben muszáj a hihetetlenül aktuális Állatfarmot színpadra állítanom. Lénárd Róbert írta meg Orwell kisregényéből a darabot, amelynek nagy része zene és tánc. Műfajilag a rockopera és a musical közé sorolnám. Kísérleti produkcióként fogtam föl, hogy ne csak egyszerűen egy musicalt rendezzek, amiből már Temesváron is csináltam hármat. Mindegy, hogy a sztálini korról vagy a máról beszélünk, a paraméterek szinte ugyanazok, csak a szereplők változtak. Disznók voltak régen is, vannak ma is. Kolozsváron az idősebb generációk még jól emlékeznek a Ceausescu-korszakra – sajnos ez a történet sohasem veszti el az aktualitását. Bár nagyon sötét a mese, iszonyatos siker, dupla ünnep volt a premier. A kolozsvári közönség – amely akkor már másfél éve nem láthatott nagyszínpadi produkciót a járvány miatt – állva, könnyes szemekkel tapsolt. A végére Lénárd Robival megcsináltuk a „remény színházát” is. Adtunk egy kis reményt, hogy bármilyen rossz is a helyzet, ne adjuk föl.

Hollósi Zsolt

A három nővér – előadásfotók: Molnár Edvárd