Röghözkötött irodalom?

A TISZATÁJ-„VITA” MARGÓJÁRA

A helyi napilapban olvasói levélként jelent meg Péter László írása, amely kisebb vihart, nagyobb vitát kavart. Válaszcikk is született, majd válasz a válaszra, megszólalt a Facebook-közönsége is, vannak, akik már újabb Tiszatáj-botrányról beszélnek, s furcsállják, hogy a szerkesztők nem akarnak megszólalni ezügyben.

Jómagam egyetértek az érintett szerkesztőkkel, ez a vita egyáltalán nem a Tiszatájról szól, nem is kell megszólalniuk. Amiért én mégis a billentyűzet elé ültem, az annak köszönhető, hogy egyik oldalról nézvést kívül állok a vitán, rendben van a pedigrém, szegedi vagyok (ami egyébként nem igaz), másrészt nagyon is érintett. Családi okok miatt is (édesapám 1970-től – az ismert három év kihagyással – 1996-ig volt a lap szerkesztője), valamint saját – a folyóiratnál töltött – húsz évem miatt is.

Olasz Sándor főszerkesztő halála után vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt…

Péter László tételmondata valahogyan úgy hangzott, hogy Olasz Sándor főszerkesztő halála után vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt, nem ismerik a város, de még a Tiszatáj szellemi örökségét sem, a lapnak vissza kell térnie a helyi hagyományok képviseletéhez…

Nem kívánok semmiféle számháborúba belemenni, mindenféle magyarázkodás, adatok, statisztikák előrángatása mintegy legitimizálná a vádakat, csak zavarosabbá tenné a helyzetet, nemhogy tisztázná. Mint említettem, ez a vita egyáltalán nem a Tiszatájról szól, vagy legalábbis nem arról kellene szólnia.

Érdemesebb inkább a Tiszatáj szellemi örökségét – és benne a 65 évet végigkísérő helyi–nem helyi vitát – megismerni. Szerencsére a lap fennállásának 50. évfordulójára Gyuris György dokumentumokból, visszaemlékezésekből tökéletesen rekonstruálta a Tiszatáj első ötven évét (Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada, 1947–1997, Szeged, 1997.). E kötet segítségével merüljünk a múltba, nem fognak csalódni, izgalmas utazás lesz, jórészt ismert szereplőkkel…

Nagyon leegyszerűsítve a történet szereplőit:

a) Péter László, aki a folyóirat születésében nagy szerepet játszott (ha nem a legnagyobbat). Lelki szemei előtt egy irodalomtörténeti, helytörténeti,  művelődéstörténeti folyóirat eszméje lebegett. A lapnak az első évben szerkesztője, majd – miután a Tiszatáj egyre inkább irodalmi folyóirattá válik – eltávolodik a laptól, de mint „szülőatyja”, mindig figyeli az útját-sorsát.

b) az ún. szegedi írók, költők, aki a 60-as évek végéig, 70-es évek elejéig sajátjuknak tekintették, tekinthették a lapot.

c) a Tiszatáj irodalmi folyóirat, amely országos ismertséget, mondjuk ki bátran, elismertséget a 60-as évek vége felé, 70-es évek elején vívott ki magának.

A két évszám nem véletlenül esik egybe. Ekkorra már szerkesztője a lapnak Ilia Mihály és Kovács Sándor Iván is, akiknek köszönhetően szinte észrevétlenül átalakult a Tiszatáj. Vidéki lapból az egész magyar kultúrára, sőt Közép-Európa irodalmára kitekintő folyóiratot építettek. A változás akkor lett szembetűnő, amikor a hatvanas évek végének enyhülése elért Szegedre is, és végre a helyi pártbizottság is belátta, hogy a korábbi főszerkesztő, az egykori rendőrből, politikai tisztből lett költő, Andrássy Lajos személye vállalhatatlanná vált. (A legendák szerint, előfordult, hogy a szerkesztőségi vitákat Andrássy időnként azzal zárta le, hogy a magánál hordott pisztolyát kirakta az asztalra, jelezvén, ki az úr a háznál. Meg is lett a hatása, volt olyan időszak, amikor minden számban szerepelt verse.)

1970 januárjában Havasi Zoltán, az egyetemi könyvtár igazgatója lett a főszerkesztő , aki – nem irodalmi ember lévén – szabad kezet adott a két korábbi szerkesztőnek, Iliának és Kovács Sándor Ivánnak. Ekkor került a laphoz olvasószerkesztőként Annus József. Innentől tűnik fel rendszeresen a Tiszatáj lapjain Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Kormos István, Nagy László, Kiss Benedek, Utassy József neve. A lap egyszerre vált nyitottá a magyarság (benne a határon túli magyarság) sorskérdéseire, a közép-európai népek irodalmára (mindezt szerencsésen el lehetett fogadtatni „a szomszédos szocialista országokkal való kapcsolattartással” – legalábbis egy ideig). A folyóirat emelkedő színvonalának volt köszönhető, hogy megjelentek a lapban a különböző irányzatok nagy nevei is, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Tolnai Ottó, Weöres Sándor is.

Nagy a nyomás. A tanács, a pártbizottság, a különféle kulturális intézmények egyik-másik képviselője jobban szeretné, ha a helyi érdekeket képviselnénk teljes erőbedobással…

Mindez azt eredményezte, hogy a helyi témák, helyi alkotók egyre inkább kiszorultak a lapból. Meg is kapta a magáét az 1970-es évfolyam Rácz Lajostól, a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztőjétől (nem utoljára): „mennyiben sajátos tükörképe a Tisza tájéknak, mennyiben e táj íróinak, költőinek, kulturális szakembereinek fóruma és nem vállal-e a folyóirat olyan szerepet is magára, ami nem feladatköre”.

De ekkorra már kialakult az a feladatkör. Ilia Mihály így nyilatkozott: „egyre kevésbé szeretnénk csak szegedi folyóiratot szerkeszteni… Igyekszünk szabadulni a provincializmustól. […] Nagy a nyomás. A tanács, a pártbizottság, a különféle kulturális intézmények egyik-másik képviselője jobban szeretné, ha a helyi érdekeket képviselnénk teljes erőbedobással. Mi azonban egy Szegeden megjelenő magyar folyóiratot szeretnénk szerkeszteni, s persze lehetőleg jót. […] Csak akkor számíthat országos érdeklődésre a Tiszatáj, ha jó írásokat közöl jó íróktól, függetlenül attól, hogy a szerző hol született, hol él.”

Ilia főszerkesztősége alatt, 1972-től tovább erősödött a lap egyéni arculata, valóban Szegeden szerkesztett országos lappá vált, az 1973-tól induló Kelet-európai néző című rovattal pedig még szélesebb profilja lett. A szerkesztők figyelme egyre inkább a határon túli magyarság irodalma felé fordult, a Tiszatáj felismerte a magyar irodalom egységét. Két határozott gondolat fonódott össze a lap irányvonalában, a magyarság és a közép-európaiság eszméje.

De a nagypolitika újra beleszólt a folyóirat életébe, Moszkvában Brezsnyev elvtárs összevonta legendás szemöldökét, mire Magyarországon újra felerősödtek a dogmatikus politikusok (például a hírekből ma is ismerős Biszku Béla), akik teljes hatalomátvételét Kádár még meg tudta hiúsítani, de elindult cserébe valamiféle visszarendeződés. Gazdaságban,  politikában, kultúrában egyaránt. Ez a visszarendeződés vezetett 1974 karácsonyán Ilia Mihály lemondásához is. Két szerkesztőtársa, Annus József (emlékszem, sápadtan jött haza, mintha halott lenne a háznál: „Miska lemondott, mi lesz velünk?!”) és Olasz Sándor – Illyés Gyula határozott tanácsára – maradtak, őrizni a lap elért eredményeit.

… vidéken valahogyan a talajból  valami különös kereszttűzben, de mégis összeáll az a hagyományos, már az eredeti magyar szellemből eredő, Ady, Babits, többiek által, a mi átkozott népiességünk által is képviselt magyar irodalom…

Szerencsére az új főszerkesztő Vörös László, a szegedi egyetem tanára, a lap korábbi rovatvezetője lett, akiről a pártbizottság azt hitte, megbízhat benne, majd kezében tartja a lapot. Vörös azonban hagyta a szerkesztőket dolgozni, ő maga egyetemi és pártbeli tekintélyével védőernyőt biztosított a lapnak. Sikerült is továbbmenni a megkezdett úton, melyet a lap „főmunkatársa”, Illyés így  foglalt össze: „Különösen szép feladatnak tartom, hogy vidéken valahogyan a talajból  valami különös kereszttűzben, de mégis összeáll az a hagyományos, már az eredeti magyar szellemből eredő, Ady, Babits, többiek által, a mi átkozott népiességünk által is képviselt magyar irodalom, amely – jól tudjuk – se nem »urbánus«, se nem »népies«, hanem igazi magyar irodalom.”

A Tiszatáj egyéni arculatának kialakulásával egyre inkább nyílt az olló az országos és a helyi irodalom megjelenése között. Ezt sokan – némileg érthetően – nehezményezték, s minden alkalmat megragadtak a folyóirat elleni támadásra. Szinte minden – „közléspolitikai hiba” után szokásos – értékelés kiemelte a helyi irodalom hiányát is. Ez kiváló eszköz volt a – helyi – politikai hatalom kezében, ürügy volt a lap megrendszabályozására.

… a szerkesztőség következetesen ellenállt a negyedosztályú helyi írók ostromának…

Az ellentét a 70-es évek közepére akkora lett a Tiszatáj és a helyi írócsoport között, hogy például 1975-ben Polner Zoltán szegedi költő – aki az 50-es, 60-as években rendszeres szerzője volt a lapnak – megszakította a kapcsolatot a szerkesztőséggel, és kijelentette, hogy nem kíván többet a Tiszatáj lapjain szerepelni. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy az eddigi provincializmus „mucsai európaiságba” csapott át… Az 1975-ös évet szintén Rácz Lajos értékelte, aki szerint: „az utóbbi években eléggé elhanyagolta a lap mind a helyi – dél-alföldi – szerzők, mind a dél-alföldi problémákkal foglalkozó írások közlését.”

Jellemző a helyzet tarthatatlanságára, hogy a minisztériumi lapértékelésen még Marczali László miniszterhelyettes is így fogalmazott: „a szerkesztőség következetesen ellenállt a negyedosztályú helyi írók ostromának”.

Az 1977-es évfolyam értékelésekor a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője szállt harcba: „adott a helyi irodalmi élet, mely véleményem szerint nem kap olyan hangsúlyt alapban, amit esetleg megérdemelne. Kiadás előtt áll a szegedi fiatal költők antológiája, jó néhányukat bizonyára szívesen olvastuk volna már a lapban, ám erre még nem került sor”.  (Az antológia hat szerzője – Baka István, Belányi György, Géczi János, Petri Csathó Ferenc, Téglásy Imre, Zalán Tibor – mind rendszeres szerzői voltak a Tiszatájnak, többüket épp e lap indította el az irodalmi pályán…)

Péter László már ekkor is megszólalt a „táji hivatás” fel nem vállalása miatt, hiányolta a helyismereti tanulmányokat, kritikákat, vagyis mindazt, amivel ő 1947-ben útjára indította a lapot. Csak azt nem vette figyelembe, hogy a lap már 1948-ban irodalmi lappá, a 60-as évek végén országos irodalmi lappá vált.

Ennek az országos jellegnek volt egy – legalábbis ideig-óráig tartó – pozitív hozadéka. Mint láttuk, a helyi politikai szervek könnyen kaphatók lettek volna a szerkesztőség megrendszabályozására, akár a szerkesztők leváltására is, de a Tiszatáj „központi” lapnak számított, egészen „fent” kellett volna rábólintani a döntésre. Amikor az 1978-as évfolyam értékelésekor menetrendszerűen megérkeztek a szokásos vádak, Agárdi Péter, az MSZMP KB munkatársa nyilatkozta: a Csongrád Megyei Hírlap „elvi-politikai kérdést csinált olyan dologból, ami nem elvi-politikai kérdés”.

De jött a következő év, a megyei pártértekezlet asztalára kerülő helyzetjelentés megint csak így fogalmazott: „a Tiszatáj országosan elismert rangjából és szerepéből következően fordítson nagyobb figyelmet a felnövekvő helyi író- és kritikusgárda támogatására, Szeged és a táj társadalmi fejlődési tendenciáinak, közművelődési és művészetpolitikai eredményeinek bemutatására”.

Ez a vita egészen a szerkesztőség 1986-os leváltásáig tartott.

Minden szegedi centrikusságú szeparatizmus olyan veszéllyel jár, hogy a területileg nem osztott magyar irodalomban területi megosztást hoz létre és ezzel elzárja magát az egésztől…

Az újraindulás után Annus József, majd 1996-tól Olasz Sándor főszerkesztésével a lap folytatta a korábbi útját, Szegeden szerkesztett országos lapként, hűen Ilia Mihály szerkesztési elveihez: „Nincs szegedi irodalom, hanem írók élnek Szegeden, akik az egész magyar irodalom részei. Minden szegedi centrikusságú szeparatizmus olyan veszéllyel jár, hogy a területileg nem osztott magyar irodalomban területi megosztást hoz létre és ezzel elzárja magát az egésztől.”

*

Úgy látszik, a „helyi írók” (jórészt ugyanazok a nevek, akik a 70-es években is) most, 2012-ben ismét elérkezettnek látták az idő arra, hogy „visszaszerezzék” a Tiszatájat, s ehhez – kellő képzavarral élve – szócsőként Péter Lászlót tolják maguk előtt. Sajnálom a Tanár Urat. Ő hű maradt önmagához, a maga folyóirateszméjéhez, csak azt nem vette észre, hogy ez a lap már nem az a lap, amit életrehívott. (Jómagam is alapítottam lapot, tudom, amikor már mások szerkesztik, olyan érzés, mint amikor az apa férjhez adja a lányát – óhatatlanul is megjelenik az emberben a féltés/féltékenység érzése). Mégsem értem Péter Lászlót, hisz’ van a városnak folyóirata (a Tiszatájjal ellentétben valóban a szegedi adófizetők pénzéből fenntartott folyóirata), a Szeged című lap, amely szinte pontról pontra teljesíti az ő 1947-es programját.

El kellene fogadnia végre mindenkinek, hogy van Szegeden egy országos irodalmi folyóirat, amely – ha jól szerkesztik – Szegednek hoz dicsőséget, a „körtöltésen kívülről”.

Tájirodalom – a mai széles körű és gyors információáradatban – egyszerűen nem képzelhető el. A kitekintés, az ország többi részének bekapcsolása törvény, parancs minden folyóirat számára…

Ha végigtekintünk a leírtakon, láthatjuk, hogy szó sincs arról, hogy Olasz Sándor halála után hirtelen megszállták volna a lapot a vajdaságiak, akik itt a Tisza partján gyökértelenül beleharaptak volna a kenyéradó kézbe, s hirtelen megtagadták volna a helyi írókat.

Úgy látszik, még mindig aktuális Annus József több mint harmincéves megállapítása „a helyben és másutt lakó szerzők aránya a folyóiratban sokszor harci kérdés. Mi évtizedes tapasztalataink alapján valljuk: csak a színvonal lehet a döntő. Tájirodalom – a mai széles körű és gyors információáradatban – egyszerűen nem képzelhető el. A kitekintés, az ország többi részének bekapcsolása törvény, parancs minden folyóirat számára. […] Vekerdi László szellemes meghatározása szerint: a legkisebb földrajzi egység, ami el tud tartani egy folyóiratot – egy ország”…

 Annus Gábor