03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

Röghözkötött irodalom?
2012.09.23 - tiszatáj

A TISZATÁJ-„VITA” MARGÓJÁRA

A helyi napilapban olvasói levélként jelent meg Péter László írása, amely kisebb vihart, nagyobb vitát kavart. Válaszcikk is született, majd válasz a válaszra, megszólalt a Facebook-közönsége is, vannak, akik már újabb Tiszatáj-botrányról beszélnek, s furcsállják, hogy a szerkesztők nem akarnak megszólalni ezügyben.

Jómagam egyetértek az érintett szerkesztőkkel, ez a vita egyáltalán nem a Tiszatájról szól, nem is kell megszólalniuk. Amiért én mégis a billentyűzet elé ültem, az annak köszönhető, hogy egyik oldalról nézvést kívül állok a vitán, rendben van a pedigrém, szegedi vagyok (ami egyébként nem igaz), másrészt nagyon is érintett. Családi okok miatt is (édesapám 1970-től – az ismert három év kihagyással – 1996-ig volt a lap szerkesztője), valamint saját – a folyóiratnál töltött – húsz évem miatt is.

Olasz Sándor főszerkesztő halála után vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt…

Péter László tételmondata valahogyan úgy hangzott, hogy Olasz Sándor főszerkesztő halála után vajdaságiak szállták meg a szerkesztőséget, akiknek nincs érzékük a szegedi hagyományok iránt, nem ismerik a város, de még a Tiszatáj szellemi örökségét sem, a lapnak vissza kell térnie a helyi hagyományok képviseletéhez…

Nem kívánok semmiféle számháborúba belemenni, mindenféle magyarázkodás, adatok, statisztikák előrángatása mintegy legitimizálná a vádakat, csak zavarosabbá tenné a helyzetet, nemhogy tisztázná. Mint említettem, ez a vita egyáltalán nem a Tiszatájról szól, vagy legalábbis nem arról kellene szólnia.

Érdemesebb inkább a Tiszatáj szellemi örökségét – és benne a 65 évet végigkísérő helyi–nem helyi vitát – megismerni. Szerencsére a lap fennállásának 50. évfordulójára Gyuris György dokumentumokból, visszaemlékezésekből tökéletesen rekonstruálta a Tiszatáj első ötven évét (Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada, 1947–1997, Szeged, 1997.). E kötet segítségével merüljünk a múltba, nem fognak csalódni, izgalmas utazás lesz, jórészt ismert szereplőkkel…

Nagyon leegyszerűsítve a történet szereplőit:

a) Péter László, aki a folyóirat születésében nagy szerepet játszott (ha nem a legnagyobbat). Lelki szemei előtt egy irodalomtörténeti, helytörténeti,  művelődéstörténeti folyóirat eszméje lebegett. A lapnak az első évben szerkesztője, majd – miután a Tiszatáj egyre inkább irodalmi folyóirattá válik – eltávolodik a laptól, de mint „szülőatyja”, mindig figyeli az útját-sorsát.

b) az ún. szegedi írók, költők, aki a 60-as évek végéig, 70-es évek elejéig sajátjuknak tekintették, tekinthették a lapot.

c) a Tiszatáj irodalmi folyóirat, amely országos ismertséget, mondjuk ki bátran, elismertséget a 60-as évek vége felé, 70-es évek elején vívott ki magának.

A két évszám nem véletlenül esik egybe. Ekkorra már szerkesztője a lapnak Ilia Mihály és Kovács Sándor Iván is, akiknek köszönhetően szinte észrevétlenül átalakult a Tiszatáj. Vidéki lapból az egész magyar kultúrára, sőt Közép-Európa irodalmára kitekintő folyóiratot építettek. A változás akkor lett szembetűnő, amikor a hatvanas évek végének enyhülése elért Szegedre is, és végre a helyi pártbizottság is belátta, hogy a korábbi főszerkesztő, az egykori rendőrből, politikai tisztből lett költő, Andrássy Lajos személye vállalhatatlanná vált. (A legendák szerint, előfordult, hogy a szerkesztőségi vitákat Andrássy időnként azzal zárta le, hogy a magánál hordott pisztolyát kirakta az asztalra, jelezvén, ki az úr a háznál. Meg is lett a hatása, volt olyan időszak, amikor minden számban szerepelt verse.)

1970 januárjában Havasi Zoltán, az egyetemi könyvtár igazgatója lett a főszerkesztő , aki – nem irodalmi ember lévén – szabad kezet adott a két korábbi szerkesztőnek, Iliának és Kovács Sándor Ivánnak. Ekkor került a laphoz olvasószerkesztőként Annus József. Innentől tűnik fel rendszeresen a Tiszatáj lapjain Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Kormos István, Nagy László, Kiss Benedek, Utassy József neve. A lap egyszerre vált nyitottá a magyarság (benne a határon túli magyarság) sorskérdéseire, a közép-európai népek irodalmára (mindezt szerencsésen el lehetett fogadtatni „a szomszédos szocialista országokkal való kapcsolattartással” – legalábbis egy ideig). A folyóirat emelkedő színvonalának volt köszönhető, hogy megjelentek a lapban a különböző irányzatok nagy nevei is, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Tolnai Ottó, Weöres Sándor is.

Nagy a nyomás. A tanács, a pártbizottság, a különféle kulturális intézmények egyik-másik képviselője jobban szeretné, ha a helyi érdekeket képviselnénk teljes erőbedobással…

Mindez azt eredményezte, hogy a helyi témák, helyi alkotók egyre inkább kiszorultak a lapból. Meg is kapta a magáét az 1970-es évfolyam Rácz Lajostól, a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztőjétől (nem utoljára): „mennyiben sajátos tükörképe a Tisza tájéknak, mennyiben e táj íróinak, költőinek, kulturális szakembereinek fóruma és nem vállal-e a folyóirat olyan szerepet is magára, ami nem feladatköre”.

De ekkorra már kialakult az a feladatkör. Ilia Mihály így nyilatkozott: „egyre kevésbé szeretnénk csak szegedi folyóiratot szerkeszteni… Igyekszünk szabadulni a provincializmustól. […] Nagy a nyomás. A tanács, a pártbizottság, a különféle kulturális intézmények egyik-másik képviselője jobban szeretné, ha a helyi érdekeket képviselnénk teljes erőbedobással. Mi azonban egy Szegeden megjelenő magyar folyóiratot szeretnénk szerkeszteni, s persze lehetőleg jót. […] Csak akkor számíthat országos érdeklődésre a Tiszatáj, ha jó írásokat közöl jó íróktól, függetlenül attól, hogy a szerző hol született, hol él.”

Ilia főszerkesztősége alatt, 1972-től tovább erősödött a lap egyéni arculata, valóban Szegeden szerkesztett országos lappá vált, az 1973-tól induló Kelet-európai néző című rovattal pedig még szélesebb profilja lett. A szerkesztők figyelme egyre inkább a határon túli magyarság irodalma felé fordult, a Tiszatáj felismerte a magyar irodalom egységét. Két határozott gondolat fonódott össze a lap irányvonalában, a magyarság és a közép-európaiság eszméje.

De a nagypolitika újra beleszólt a folyóirat életébe, Moszkvában Brezsnyev elvtárs összevonta legendás szemöldökét, mire Magyarországon újra felerősödtek a dogmatikus politikusok (például a hírekből ma is ismerős Biszku Béla), akik teljes hatalomátvételét Kádár még meg tudta hiúsítani, de elindult cserébe valamiféle visszarendeződés. Gazdaságban,  politikában, kultúrában egyaránt. Ez a visszarendeződés vezetett 1974 karácsonyán Ilia Mihály lemondásához is. Két szerkesztőtársa, Annus József (emlékszem, sápadtan jött haza, mintha halott lenne a háznál: „Miska lemondott, mi lesz velünk?!”) és Olasz Sándor – Illyés Gyula határozott tanácsára – maradtak, őrizni a lap elért eredményeit.

… vidéken valahogyan a talajból  valami különös kereszttűzben, de mégis összeáll az a hagyományos, már az eredeti magyar szellemből eredő, Ady, Babits, többiek által, a mi átkozott népiességünk által is képviselt magyar irodalom…

Szerencsére az új főszerkesztő Vörös László, a szegedi egyetem tanára, a lap korábbi rovatvezetője lett, akiről a pártbizottság azt hitte, megbízhat benne, majd kezében tartja a lapot. Vörös azonban hagyta a szerkesztőket dolgozni, ő maga egyetemi és pártbeli tekintélyével védőernyőt biztosított a lapnak. Sikerült is továbbmenni a megkezdett úton, melyet a lap „főmunkatársa”, Illyés így  foglalt össze: „Különösen szép feladatnak tartom, hogy vidéken valahogyan a talajból  valami különös kereszttűzben, de mégis összeáll az a hagyományos, már az eredeti magyar szellemből eredő, Ady, Babits, többiek által, a mi átkozott népiességünk által is képviselt magyar irodalom, amely – jól tudjuk – se nem »urbánus«, se nem »népies«, hanem igazi magyar irodalom.”

A Tiszatáj egyéni arculatának kialakulásával egyre inkább nyílt az olló az országos és a helyi irodalom megjelenése között. Ezt sokan – némileg érthetően – nehezményezték, s minden alkalmat megragadtak a folyóirat elleni támadásra. Szinte minden – „közléspolitikai hiba” után szokásos – értékelés kiemelte a helyi irodalom hiányát is. Ez kiváló eszköz volt a – helyi – politikai hatalom kezében, ürügy volt a lap megrendszabályozására.

… a szerkesztőség következetesen ellenállt a negyedosztályú helyi írók ostromának…

Az ellentét a 70-es évek közepére akkora lett a Tiszatáj és a helyi írócsoport között, hogy például 1975-ben Polner Zoltán szegedi költő – aki az 50-es, 60-as években rendszeres szerzője volt a lapnak – megszakította a kapcsolatot a szerkesztőséggel, és kijelentette, hogy nem kíván többet a Tiszatáj lapjain szerepelni. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy az eddigi provincializmus „mucsai európaiságba” csapott át… Az 1975-ös évet szintén Rácz Lajos értékelte, aki szerint: „az utóbbi években eléggé elhanyagolta a lap mind a helyi – dél-alföldi – szerzők, mind a dél-alföldi problémákkal foglalkozó írások közlését.”

Jellemző a helyzet tarthatatlanságára, hogy a minisztériumi lapértékelésen még Marczali László miniszterhelyettes is így fogalmazott: „a szerkesztőség következetesen ellenállt a negyedosztályú helyi írók ostromának”.

Az 1977-es évfolyam értékelésekor a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője szállt harcba: „adott a helyi irodalmi élet, mely véleményem szerint nem kap olyan hangsúlyt alapban, amit esetleg megérdemelne. Kiadás előtt áll a szegedi fiatal költők antológiája, jó néhányukat bizonyára szívesen olvastuk volna már a lapban, ám erre még nem került sor”.  (Az antológia hat szerzője – Baka István, Belányi György, Géczi János, Petri Csathó Ferenc, Téglásy Imre, Zalán Tibor – mind rendszeres szerzői voltak a Tiszatájnak, többüket épp e lap indította el az irodalmi pályán…)

Péter László már ekkor is megszólalt a „táji hivatás” fel nem vállalása miatt, hiányolta a helyismereti tanulmányokat, kritikákat, vagyis mindazt, amivel ő 1947-ben útjára indította a lapot. Csak azt nem vette figyelembe, hogy a lap már 1948-ban irodalmi lappá, a 60-as évek végén országos irodalmi lappá vált.

Ennek az országos jellegnek volt egy – legalábbis ideig-óráig tartó – pozitív hozadéka. Mint láttuk, a helyi politikai szervek könnyen kaphatók lettek volna a szerkesztőség megrendszabályozására, akár a szerkesztők leváltására is, de a Tiszatáj „központi” lapnak számított, egészen „fent” kellett volna rábólintani a döntésre. Amikor az 1978-as évfolyam értékelésekor menetrendszerűen megérkeztek a szokásos vádak, Agárdi Péter, az MSZMP KB munkatársa nyilatkozta: a Csongrád Megyei Hírlap „elvi-politikai kérdést csinált olyan dologból, ami nem elvi-politikai kérdés”.

De jött a következő év, a megyei pártértekezlet asztalára kerülő helyzetjelentés megint csak így fogalmazott: „a Tiszatáj országosan elismert rangjából és szerepéből következően fordítson nagyobb figyelmet a felnövekvő helyi író- és kritikusgárda támogatására, Szeged és a táj társadalmi fejlődési tendenciáinak, közművelődési és művészetpolitikai eredményeinek bemutatására”.

Ez a vita egészen a szerkesztőség 1986-os leváltásáig tartott.

Minden szegedi centrikusságú szeparatizmus olyan veszéllyel jár, hogy a területileg nem osztott magyar irodalomban területi megosztást hoz létre és ezzel elzárja magát az egésztől…

Az újraindulás után Annus József, majd 1996-tól Olasz Sándor főszerkesztésével a lap folytatta a korábbi útját, Szegeden szerkesztett országos lapként, hűen Ilia Mihály szerkesztési elveihez: „Nincs szegedi irodalom, hanem írók élnek Szegeden, akik az egész magyar irodalom részei. Minden szegedi centrikusságú szeparatizmus olyan veszéllyel jár, hogy a területileg nem osztott magyar irodalomban területi megosztást hoz létre és ezzel elzárja magát az egésztől.”

*

Úgy látszik, a „helyi írók” (jórészt ugyanazok a nevek, akik a 70-es években is) most, 2012-ben ismét elérkezettnek látták az idő arra, hogy „visszaszerezzék” a Tiszatájat, s ehhez – kellő képzavarral élve – szócsőként Péter Lászlót tolják maguk előtt. Sajnálom a Tanár Urat. Ő hű maradt önmagához, a maga folyóirateszméjéhez, csak azt nem vette észre, hogy ez a lap már nem az a lap, amit életrehívott. (Jómagam is alapítottam lapot, tudom, amikor már mások szerkesztik, olyan érzés, mint amikor az apa férjhez adja a lányát – óhatatlanul is megjelenik az emberben a féltés/féltékenység érzése). Mégsem értem Péter Lászlót, hisz’ van a városnak folyóirata (a Tiszatájjal ellentétben valóban a szegedi adófizetők pénzéből fenntartott folyóirata), a Szeged című lap, amely szinte pontról pontra teljesíti az ő 1947-es programját.

El kellene fogadnia végre mindenkinek, hogy van Szegeden egy országos irodalmi folyóirat, amely – ha jól szerkesztik – Szegednek hoz dicsőséget, a „körtöltésen kívülről”.

Tájirodalom – a mai széles körű és gyors információáradatban – egyszerűen nem képzelhető el. A kitekintés, az ország többi részének bekapcsolása törvény, parancs minden folyóirat számára…

Ha végigtekintünk a leírtakon, láthatjuk, hogy szó sincs arról, hogy Olasz Sándor halála után hirtelen megszállták volna a lapot a vajdaságiak, akik itt a Tisza partján gyökértelenül beleharaptak volna a kenyéradó kézbe, s hirtelen megtagadták volna a helyi írókat.

Úgy látszik, még mindig aktuális Annus József több mint harmincéves megállapítása „a helyben és másutt lakó szerzők aránya a folyóiratban sokszor harci kérdés. Mi évtizedes tapasztalataink alapján valljuk: csak a színvonal lehet a döntő. Tájirodalom – a mai széles körű és gyors információáradatban – egyszerűen nem képzelhető el. A kitekintés, az ország többi részének bekapcsolása törvény, parancs minden folyóirat számára. […] Vekerdi László szellemes meghatározása szerint: a legkisebb földrajzi egység, ami el tud tartani egy folyóiratot – egy ország”…

 Annus Gábor

Újabb írásunk a témában: Kényszerű válasz – a Tiszatájtól

Címke: , , , , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő