I Want to Break Free

Fel lehet-e mutatni a magyar társadalom tudattalanját egy autóbaleset körül szerveződő szubjektumok belső monológjain keresztül? A kérdés azért fontos, mert ha megkockáztatnánk egy pszichoanalitikus olvasatot, azt úgy kellene tennünk, hogy nem esünk a magukat látszólagosan kínáló, kölcsönösen egyértelmű megfeleltetések (pl.: Zsófit elhagyja az apja → Zsófi beleszeret egy idősebb férfiba) öncélú halmozásába.

Hogy mennyiben nevezhető lélektani mélyfúrásnak az, amit Kiss Tibor Noé az új regényében művel, azt nehéz megítélni. Számomra az vált hamar nyilvánvalóvá, hogy nem kellene különösebben megerőltetni magunkat ahhoz, hogy összekötögessük az egyes szereplők elbeszélt cselekedetei mögött meghúzódó (tudattalan) motivációt valamely múltbeli traumatikus élménnyel, ám azzal nem érnénk el mást, mint hogy a tudatalattiból egy reprezentációs színházat készítünk, mondaná a Deleuze–Guattari szerzőpáros.

Üdvösnek gondolom, hogy sem a regény, sem az eddigi recepció nem buzdít az ilyen típusú olvasatra. Mert a Beláthatatlan táj egy fontos és jó regény. Fontos azért, mert a szó szoros értelmében kurrens – nem is kell sokszor hangsúlyoznia, hogy 2018-at írunk Magyarországon, finoman és érzékletesen teszi mindezt nyilvánvalóvá. Jó azért, mert a nyelvvel és az idővel virtuóz módon bánik. A négy szereplőnket, akik a regény homodiegetikus narrátorai is, izgalmas feszültségeken keresztül láncolja egymáshoz a szöveg, viszonyaik sűrű hálózatát nem oldja fel olcsó, didaktikus magyarázatok tömkelegében.

A kómában fekvő Dorka tudatfolyama lírai betétekben manifesztálódik. Az avantgárdra emlékeztető szövegekben összemosódik tér és idő. A számos helyen visszatérő mondat – „Hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik” (pl.: 7., 87.) – magában mutatja fel az egész regény szerkezetét. Egyrészt egy be-nem-záruló kört alkotnak a szereplők, hiszen Dorka balesetét Zsófi öccse okozza, és a kómában fekvő lánya felett érzett tehetetlenségében a baleset környékén lerészegedő édesapa éppen a kisírt szemű Zsófiba szeret bele végzetesen (és fordítva). Valójában minden szereplő ebben a kómás, katatón állapotban szenved, amiben valóban nehéz eldönteni, hogy mikor ér véget és mikor kezdődik el valami. Depresszió, pánikrohamok, alkoholizmus és kábítószer-függőség – ezek szerepelnek a mentális spektrumon, semmi más.

A genette-i narratológiában a párbeszédes jelenet az, ami megvalósítja az elbeszélés és a történet közti időegyenlőséget, de a Beláthatatlan tájban nincs párbeszéd. Monológok, belülről fokalizált jelenetezések és Messenger üzenetváltások vannak. Az idő persze nem áll meg, mindig tudjuk, hogy Dorka mióta fekszik kómában, vagy Zsófi mikor volt utoljára elérhető Messengeren. De a szereplők sajátos keretek között élik meg az időtapasztalatukat. A Dorka kómáját feldolgozó versekben egyidőben van gyermekkor és felnőttség, biciklivel eleső kislány és az exét éppen elfelejtő, hosszú utcákat felszívó fiatal. Édesapja majdnem minden esetben visszacsatol ahhoz a pillanathoz, mikor a felesége elhagyja egy norvég férfiért. Zsófi éjszaka dolgozik, de nappal sem alszik, testvére pedig mindenféle felütött drogoktól szétesve szédeleg valóság és hallucináció határán. Tehát mindannyian a mentális állapotukból fakadó időkeret bilincsébe zárva léteznek. Ezért is esik az olvasó nehezére, hogy valószerűnek tartsa a változást. Elbeszélés és történet egyidejűsége tehát úgy valósul meg, hogy valódi ágenciával egyik szereplő sem rendelkezik: nem alakítóik a saját történetüknek, ami pedig történik, azt nem képesek narratív eszközökkel átkeretezni. „Valaki végigfut a folyosón, valaki felhangosítja a zenét, valaki meztelenül üvölt. Nem merek odanézni, hátha én vagyok az.” (51. Kiemelés tőlem.) Így summázza Zsófi testvére ezt az állapotot élete valószínűleg legkeményebb tripje során, összehugyozott nadrágban a földön fekve.

Mindeközben „Fekete Audik a nemzeti dohányboltok előtt, vadonatúj játszóterek, frissen felavatott turulszobrok.” (30.) Vagy: 30 éve ugyanúgy kinéző kocsmák (vö. kopasz férfi előtt hullámzó Unicum), szegényes kínálattal felszerelt kórházi büfék kopásnak indult, ódon asztala, ahol a kétfajta melegszendvics közti döntésből fakadó szorongásnál már csak az a tudat rosszabb, hogy az itt kezelt szerettünk bármikor kórházi fertőzést kaphat. Vagy: „Egyébként az nem falu, ahova te kijársz, hanem város.” (220.) A 2018-as Magyarország kronotoposzai. De nem kerülnek ezek a jelenségek az elbeszélői tudatok górcsöve alá – mindez csak úgy mellékesen, jobban mondva: miheztartás végett. A migránskérdés képez kivételt, ami főleg Zsófi testvérének szólamaiban szervesül, a reflexió pedig annyiban foglalható össze, hogy őt annyira nem zavarja, vannak nagyobb gondjai is az életben.  De az osztályhelyzetek ábrázolása nem sikkad közhelyekbe, sőt. Amíg a kómában fekvő Dorka tudatában erdélyi kirándulások és horvát nyaralások keverednek össze, addig Zsófi a tévében fotózza le a tengert és az akkor még élő édesanyja, illetve öccse úgy kötnek bele a „hamisítványba”, hogy egyikük sem volt soha tengerparton. (123.)

Érdemes kitérni a lapok alján szereplő, szürke félmondatokra, szintagmákra. Károlyi Csaba arra jutott, hogy ezek a kifejezések a főszöveg mondadóját betonozzák jobban be. Hlavacska András úgy véli, hogy egyfajta kihívást ajánl ezzel az eljárással a szöveg, a befogadónak kell eldönteni, milyen viszonyban állnak egymással, illetve a főszöveggel a lapalján szereplő, szürke szövegek. A szó szoros értelmében egyikük véleményét sem osztom, de abban egyetértek Hlavacskával, hogy az olvasás mechanizmusának kibillentése fontos elem, ti. nehéz eldönteni, mikor kell ezeket a kis szövegeket olvasni, az oldal elején vagy a végén? Véleményem szerint itt azokat a képeket, rögzített pillanatokat látjuk, amiket Zsófi lát a térfigyelő kamerák előtt ülve. „Mindig csak ugyanazok a képek, a főtér, a gumitelep, a bolt, a pizzéria, a benzinkút, a körforgalom mögötti lebetonozott terület, gépek és alkatrészek, traktorgumik, kombájnok cséplődobjai, lefóliázott szalmabálák, az üres transzformátorház a szántóföldön.” (251.) A viszonylagos diverzitás itt nyer értelmet, és ekkor látjuk azt is, hogy az itt felsorolt mezőből nem lépnek ki a lapalján megjelenített terek. Ilyen értelemben megkockáztatom azt is, hogy hipertextként működnek ezek a szintagmák. Ezért is térnek vissza a végén (254., 255.) pontosan ugyanazok a szürke szövegek, amelyek az elején is szerepeltek (7., 8.). Hiszen Zsófi éppen azt a pendrive-ot szorítja, amelyen a baleset estéjének felvételei vannak, amiket ő letörölt a szerverről, hogy az öcsét mentse.

Ezzel vetíti vissza magára a szöveg a rögzítés hiábavalóságát. Hiába a fénykép, a térkamerák mindent pásztázó és rögzítő szeme, mert az számít, aki az egésznek a túloldalán van. És ha a fejeken üvegbúrák vannak, a hátak mögött pedig Fekete Napok, akkor piszok nehéz látni azt, ami az orrunk előtt van. Például azt, hogy Zsófi hiába adja fel a testvérét a rendőrségen és gondol arra, hogy: „ha Dorka felébred, talán még barátnők is lehetünk.” (257.) A Beláthatatlan táj a túloldalra koncentrál, a közszférában dolgozókra, a budapesti agglomerációban élőkre, akik a fényképektől is csak katatón mozdulatlanságot várnak.

Egy recenzió soha nem lehet teljes – a műfaji keret inherens hiányossága. De most különösen úgy érzem, hogy sok mindent ki kellett hagynom. Csak remélni tudom, hogy ebből is az látszik, mennyire jó Kiss Tibor Noé könyve.

Bocsik Balázs

Magvető Kiadó

Budapest, 2020

257 oldal, 3699 Ft