Tiszatájonline | 2021. június 8.

Cseresznye a savanyúkáposztalében

GRÁF DÓRA: KÖRNYEZETISMERET

PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA
Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük…

Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük.

Ezek a versek nem a hedonizmus természetéről szólnak. És nem – legalábbis nem tendenciózusan – a magányról, a szeretetlenségről, hogy folytassam prekoncepcióim sorát. Más a dramaturgiájuk, mint amit megszokhattunk az „alanyi” – élmény-központú – költészet esetében: a hitelesség mércéje nem a trauma; a vers nem apropó arra, hogy a kimondhatón keresztül megsejtessen valamit a kimondhatatlanból; nem a függönyt lebbenti fel; nem az elrejtve megmutatás eszközével él. A Környezetismeret beszélőjére azért könnyű figyelni, mert ahelyett, hogy az olvasót a gyóntatórács mögé kényszerítené, egyszerűen csak mesél. Ismeri az apróságok önértékét: „ezen a napon kigyulladt a linzi vasútállomás, / ezen a napon megvettem az első öngyújtómat, / rózsaszín volt és átlátszó, // mint amikor először találkoztunk, és azt mondta, / hogy nagyon szép a névjegykártyám, / jó lesz majd elszívni, // így állok azóta én itt a büfé előtt, / ha van kedved, gyere le és ünnepeljünk, / hámozzunk meg egy mangót, / van egy üveg pezsgőm is, / megmaradt újévről, / de most kibonthatnánk” (mangó).

A civilben képzőművész Gráf Dóra versei a jó animációs filmek erényével bírnak: pillanatnyi interakciókból, futó benyomásokból teremt atmoszférát – mindez nem csupán háttere, de tulajdonképpeni témája is. Alig észrevehető gesztusokat nagyít ki, egyszerre rögzít és karikíroz. Erősíti mindezt az enyhén lebegő, élőbeszédre hajazó, helyenként daktilikus költői nyelv: „itt laktok ti a fenyvesek alján, / hol van a gyűrűd, azt figyelem” (ablaktörlő). A leghétköznapibb szituáció is gyakran a komikumba hajlóan abszurd, ezzel együtt könnyen vizualizálható: „szia, remélem, nem rosszkor, figyelj, / bent alszik a vendégágyon egy szoftverfejlesztő, / nem tudom, mit csináljak, / azt hiszem, rosszat álmodik – / órák óta magyarázza a mamájának / az internetet, hasztalan” (szoftdrinks).

Ha pedig a benyomások nem kerekíthetők nagy, közös narratívává, egyenesen következik, hogy az a bizonyos lélektől lélekig vezető út minimum félreértésekkel van kikövezve. A másik ember megismerhetetlensége azonban a Gráf-versekben nem elégikus tapasztalat. Mintha amellett érvelne: legalább annyi báj, mint keserűség van abban, ahogy az emberek közeledni próbálnak a másik felé. A szép című vers egy múltbéli beszélgetésre reflektál, amelyben egy varázspálcából előbukkanó műanyag rózsa került szóba: „de az is eszembe jutott ekkor, hogy tulajdonképpen / mindent el akarok neki mesélni, // azt a veteményest, ami már nincsen, / és azt az aranyszínű kárpittal bevont, / hatalmas rekamiét, / meg a türkizkék Suzukit, és a Kántor Vivit, / (…) / meg az összes nehéz dolgot, / szóval mindenestül az elmúlt majd 25 évet, // erre gondoltam, / ő pedig közben azt mondta, / hogy egy rózsa? az szép”.

Rendben, imponáló, hogy a szerző tudatosan elbagatellizálja a klasszikus zárlat-lehetőségeket, de túlmutat ez önmagán? – gondoltam első olvasatra. Azonban nem öncélú ez a banalitás-esztétika. Az ötödik, címadó ciklus általános iskolai élményeket dolgoz fel. A nyitóvers így végződik: „akkor sírt is, és azt mondta, hogy bárcsak átment / volna azon a vizsgán, merthogy eredetileg rendőr / akart lenni, rendőrnő, csak nem ment át azon a / vizsgán, hanem inkább idejött gyerekeket tanítani / szolfézsra és furulyára, ezt mondta, hogy bárcsak, / és becsapta a folyosóra vezető ajtót, mi pedig ott / maradtunk, néztük a néma adást, és arra gondoltam, / hogy jó, hogy nem az udvar felőli ajtót csapkodta, / mert akkor esetleg kitörött volna az üveg” (szolfézs). A beszélő látszólag alacsonyabb érzelmi töltetű – a tanítónő érzelmi összeomlását figyelmen kívül hagyó – kommentárja valójában nem érvényteleníti vagy vicceli el a felkínált fő témát, egyszerűen mellé helyezi a primér reakció banalitását. A kettő együtt lesz igaz.

Jobb-e egy szöveg, ha könnyen azonosulunk vele – konkrétan azzal, amit a beszélő állít? Nem feltétlenül, sőt rendre felszínesnek gondolom az olvasatot, amely a vers igazságát a beszélő igazságával azonosítja. És ebből a szempontból mondhatjuk, hogy Gráf nem vállal nagyot, de az is biztos, hogy ritkán találkozunk ennyire szimpatikus megszólalóval, akiből látszólag hiányoznak az élmény-központú líra klasszikus mozgatórúgói: a frusztráció, a sérelem, a vád és az önvád – a szöveg mégsem fullad unalomba. Őszinte érdeklődéssel, a pszichológus fölénye, a megmentő pátosza nélkül fordul szereplőihez – nem rendeli magát alájuk, egyszerűen csak kíváncsi. Ez az érdektől mentes figyelem igazán megnyerő, különösen a kötet utolsó, Bagolyvonat című ciklusában, amely idegenekkel való vonatutakról tudósít. Magányos (munkás)fiúk, talán felszedni próbálják, talán csak hallgatóságra vágynak: „különben hagyom, hogy beszéljen, örülök, ha nem / nekem kell, néha kérdez egyet-egyet, például, hogy / tudom-e milyen érzés szemtől szemben állni egy / kifejlett pitbull-terrier harcikutyával, jól szórakozunk” (svájc).

Úgy tűnik, a beszélő ennek a világnak a legkevésbé sérült figurája a sok terhelt múltú, köztes helyzetben élő – több ízben határon túli vagy emigráns – férfi között: „a varázsló bátyja Nyugat-Európában él, / megcsókol, és nem mond semmit, / savanyúkáposztalé a gyerekkoruk, / megcsókol újra, / az enyém korai cseresznye” (amíg a szarkák). Talán egyedül a negyedik ciklus melankolikusabb hangvételű. Ezekbe a versekbe szüremkedik be leginkább az elveszettség érzete – „csak nézed az ablakból a réteket, / összeér lassan a két kezed, / fékez a busz, jó az Isten, / előbb-utóbb hazavezet” (adidas) –, a szeretet és a mélyebb kapcsolódás iránti vágy. Mintha a megbocsátásba beletörődés vegyülne: „és van olyan is, amikor kölcsönös / (ebben biztosak vagyunk, / a megérzéseinkre hagyatkozunk), / aztán mégse lesz semmi, / de kiegyezünk abban, hogy nem baj, / mert ez a semmi majdnem olyan szép, / mint óvatosan lefelé igyekezni / egy letaposott hóval borított lépcsőn, / az is vezet valahová” (megérzéseink).

A Környezetismeret nem hibátlan kötet: egy-egy helyütt a parodisztikusságig pongyola – „na akkor majd még dumálunk, gondolom, na” (hogyan tovább) – az általános iskolai témájú szövegeknél többször az álnaivitás csapdájába csúszik, van, hogy egyszerűen érdektelen, az első, generation gap című vers allegóriája pedig túlzottan direkt. De ezeket a mellényúlásokat csak a rend kedvéért sorolom, mert nem jellemzik a kötet egészét. Gráf Dórának van fantáziája ahhoz, hogy egészen máshogyan közelítsen a lírához, mint ahogy a mai huszonéves közegben szokás, és elég tehetsége, humorérzéke, hogy többnyire magas színvonalon valósítsa meg az elképzeléseit. Az övé az egyik legfrissebb hang, amellyel az utóbbi időben találkoztam.

Purosz Leonidasz

Symposion

Szabadka, 2019

64 oldal, 2600 Ft