JA32 – FÉNYES ÉS SÖTÉT, diptichonok József Attila tiszteletére

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

JA32 – FÉNYES ÉS SÖTÉT, diptichonok József Attila tiszteletére

A Magyar Elektrográfiai Társaság József Attila emlékkiállítása

2021. 04. 11 – 2021. 05. 27.

Dési Huber István Művelődési Ház

Budapest, Toronyház u. 17/b, 1098

A 2005-ben Ferencvárosban életre hívott kiállítás rövid idő alatt vándorkiállítássá nőtte ki magát. Galériák, iskolák, művész mozik, művelődési központok, külföldi Magyar Házak, intézetek mutatták be a tárlatot, ami most ismét visszatér Ferencvárosba. A tárlat műveit az Elektrográfiai Társaság archívuma József Attila hommage képanyagából válogatták, jelen kiállításon 28 művésztől:

Albert Judit, Bátai Sándor, Bohár András (1961–2006), Beaty Czető/Hollandia, Daradics Árpád, Detvay Jenő, Drozsnyik Dávid, Gábos József, HAász Ágnes, Harangozó Ferenc, Herendi Péter, Hernádi Paula, Kántor József, Kecskés Péter, Koroknai Zsolt, Lux Antal/Németország, Ország László, Papp pala László, Pál Csaba, Péter Ágnes, Repászki Ferenc, Ruzsa Dénes, Sándor Edit, Sós Evelin, Spitzer Fruzsina, Stark István, Tricepsz m.v., Vass Tibor

A kiállítás kurátora HAász Ágnes

Megtekinthető: 2021. május 27-ig, hétköznap 9.00-16.00 óráig, védettségi igazolvánnyal, maszkban.

Abafáy-Deák Csillag: Mikor a sötét ásított az égen

Nincs szavam a holdvilágos égre
(JA, Makó, 1924, Kosztolányis rögtönzés)

A kiállítás címe: „FÉNYES és SÖTÉT” József Attila tragikus személyes sorsa és költészetének géniusza között feszülő disszonanciára utal. A tárlat diptichonjai film- és montázsszerűségükkel ragadnak meg. Képkockák, ideálok, illúziók, a jelenlét radikális fenyegetésével, …én, József Attila, itt vagyok! (Bevezető, 1927). Mozgóképek, mozdulatlanságukban is kitágítják a teret, a láthatóság birodalmát. A tudattalanul áthatott tér, az optikai tudattalan válik JA belső lelki világának megjelenítési formájává.

Irodalmi szöveg találkozik az átláthatóságát megőrző, az ábrázolás szemszögét gyakran változtató képpel, és viszont, mindkettő médium, más-más kulturális horizonttal, kontextusokkal. Az elektrográfia szimultán működő kifejezési formává, egyfajta intermediális hálózattá válik a tárlaton. Nem akarunk hinni a szemünknek, nincs sztori, csak fokalizáció van, olykor az olvasnivaló szöveg térbeli elrendezése. Egy médium figurációként jelenik meg egy másik médiumban, és ez reflexív módon magára a médiumra irányítja a figyelmet. Mándy Asztalsarok című novellájában olvasható: Valahogy úgy dolgozom, mint film vágója a vágószobában. Kidobni, kivágni minden felesleges részletet!

Snittek, filmszakadások, kamera-nézőpontok, fénynyalábok, fénypászmák, éjerdők, disszonanciával, kontrasztokkal, áthallásokkal, magukban hordva az idő véletlen és valós megjelenítését, tetten érését. A síkbeli forma a tér ürességének hangsúlyozásával, közvetítésével a személyiség és jellem, az emberi magány, az elidegenedés kérdéseit nyitja meg a nézőben.

Nem a képek tartalmára figyelek, hanem a hatásukra, amelyek megérintik az ember pszichikai, ismeretelméleti, szociális viszonyait, amelyek értelmezése révén válhat nyilvánvalóvá, hogy miként nyílik meg egy új világ, az elektrográfia eszközeivel, amikor a jel önmagán túli értelmet nyer. A képeket is áthatja JA fájdalmas vágyakozása, hogy közvetlenül szólaljon meg, amelyben ott van a vágyakozása  …a közvetlen, konkrét valóság átélése iránt, amelyet nem rostál meg szavak és fogalmak szitája (Balázs Béla).

HAász Ágnes diptichonja az egyszemű óriást juttatja eszembe, az elfolyó időt, amikor meggörbül a világ gyémánttengelye, amikor az emberi lét egyszerre angyali és állati. Péter Ágnes torzított hullámtere mintha az univerzum háttérsugárzását (háttérzaját) idézné meg. Bátai Sándor alkotása a dagerrotípia érzetét kelti bennem, archaizál, földtörténeti keretbe helyezi JA portréját, felismerhetetlen arcrészletet is belehelyez a műbe, a gyermekkort, az ifjúságot jelképezve. Beaty Czető (Hollandia) ágas-bogas, vérereket megidéző hálózatba helyezi a portrét, egekbe emeli, de torzóként.

Bohár András az arcból emelt ki egy világos, horizontális mezőt – az ajkat –, és a Szabad ötletek jegyzékéből idéz. Daradics Árpád vörös dróthálója mai világunkban áthallással bír, a kirekesztettséggel, az el nem fogadottsággal, a bezártsággal. Detvay Jenő sakktábla formát idéző képfelületen a sárga szín, a fehér alapból kiemelt arc, a szemet eltakaró fekete csíkkal a gyászt (az eltűnést) idézi. Drozsnyik Dávid tükörszilánkos, kontrasztos portréja konstruktivista alkotás. A síró arc JA gyermekkorára utalhat, nem a kép fókuszában van, mégis a diptichon gyújtópontja.

Gábos József fekete-fehér, töredékes, elmosódó arcot ábrázol, amely lehet az élet, de lehet a halál arca is. Harangozó Ferenc szoborba merevedett ikont formál JA arcából. A fehér, fekete sárga, kiemelt színek mellett a nemzeti szín a szobor nélküli talapzat kerül, így avatja nemzetivé a költőt? Hernádi Paulánál a síkból kibukkanó arc túlvilági, mintha olyas valaki jönne a világra, akit nem szeretnénk, hogy megszülessen, vagy nem szeretnénk, hogy a múltból újra visszatérjen, akár kézirat részletként.

Kecskés Péter az imaginális emlékezet jegyében a diptichon első felére az égő szempárt eltakarva, absztrakt, színes, mozaikos formát helyez, egyfajta zenei-lírai texturát, a hódolat, a némaság, a hallgatás, a ki nem mondható világ látomásos szőnyegét (Kék, piros, sárga, összekent/ képeket láttam álmaimban/ és úgy éreztem, ez a rend/, Eszmélet). Színtévesztés teszt is lehetne. A diptichon másik fele éles karakterrajz, a fény-árnyék hatásával fokozza a vonalak torzítását. Koroknai Zsolt a természetet és a vidéket idézi meg, stációkat látunk, utakat a sírtól sírig, sávokra osztva a diptichon első felét. Sós Evelinnél a tanya válik a természet, a természetközelség és egyben a vidékiség (az elhagyottság) jelévé. A diptichon első felén a kuszaság, mint álom, vörös színfolt uralkodik. Lux Antal (Németország) diptichonján kiemelt színfolt a vörös nyakkendő, mely a második, negatív képen, félrecsúszott.

Papp pala László pop-artos ponthálója, mint védő, óvó anyag jelenik meg. Négy arcot látunk, arc az arcban, saját arcunk keresésére invitál az alkotás. Ország László műve vulkanikus színekkel, tűzzel, parázsló hamuval építi fel a két portrét. Az elsőn szinte kifakult vakszem. A másikon a szem uralkodik, de a dermedő láva közrefogja az arcot. Pál Csaba távlatos, levegős perspektívát használ JA portréjához. Az arcot levegőbe, a tájba emeli. A jobboldali képen ott a gyász jele, a pecsét is, és a démonok, elrendeltetett. Repászki Ferenc szöget ver és hajlít, a mulandóság, a nyomhagyás, a sztereotípiák és az elvárások kérdését állítva az alkotás középpontjába. Stark István meggyötört, megkínzott arcpárt állít elénk, szürke és parázsvörös ellentétével.

Mennyire példa ma JA anarchizmusa, kommunizmust, avantgárdot, urbanizmust, új-népiséget megidéző szelleme? JA számára Marx és Freud összetartozott, egyikben sem találta meg a világhiány állapotának meghaladását. A polgári világ kínálta tradíció számára elfogadhatatlan volt, még akkor is, ha Kosztolányi hatását mindvégig megőrizte verseiben. Talán senki más nem érezte és értette nála jobban a bűn és a büntetés (bűnhődés) kérdéskörét. JA, aki férfiként is mert gyermek lenni. Arca hol eltűnik, hol felbukkan, nincs sehol, mert folyton változik. Rejtélyes arc, megfoghatatlan. JA nem látnok, de érzékeny éleslátó, átlát rajtunk, miként önmagán, kíméletlenül, önkínzóan, fájdalmasan. Gondolatainak, asszociációnak váratlansága, mélysége és egyszerűsége ma is meglepi az olvasót.

Ismét meglepetés ez a kiállítás, és sokadszorra is más. Valahogy úgy érzem magam, mint a fiatal JA: Tizenöt éve írok költeményt/ és most, amikor költő lennék végre,/ csak állok itt a vasgyár szegletén/ s nincsen szavam a holdvilágos égre/ József Attila: Töredékek (részlet).

Kölüs Lajos: Nem túl fényes a világ?

…hogy egy másik önmagam legyek.
(Heine Bakkeid – Találkozunk a paradicsomban)

Andy Warhol vegyítette egymással a médiumokat, összekapcsolta a lázadó popkultúrát a magas művészettel, inverz-színes sztárportrékat, sorozatokat készített. A mostani kiállítás is merít Warhol művészetéből, figyelemfelhívó, egy tragikus ember arcára, soraira és sorsára fókuszál, de kerüli a harsány színeket, a konzerves dobozok és a képregények vizuális világát. József Attila sohasem volt sztárköltő, de már Warhol előtt megfogalmazta a márka, a híresség mibenlétét: …neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé… (Mondd, mit érlel…, 1932).

Tricepsz m.v. tabula rasa-val (Tiszta lappal…) indít, majd jön a jól ismert verscím és verssor: Tiszta szívvel…A művész angyali üzenete lélekmelengető, mintha azt sugallaná, lehet újrakezdeni, vagy arra biztatna bennünket, kezdjük újra, még minden lehet. Lehet az elme üres vagy üres állapotban, mielőtt külső benyomások érnék? Létezik olyan állapot, amely eredetinek mondható, a kezdet kezdete? Tricepsz m.v. nem ítélkezik, csak remél, mert az újrakezdés nincs dátumhoz kötve, bármikor megtörténhet, csak akarnunk és hinnünk kell a változásban, saját magunkban. Képesek vagyunk rá? Múltunk, jelenünk minden gyötrelme ellenére? Az alkotás startvonalra állítja a nézőt, döntsön, döntenie kell, sirámok nélkül. Önmegszólítás is a fehér tábla, a rajta lévő két sorral, mi történne, ha…

A József Attila Archívumból kiválasztott, nem túl ismert, Makón, 1927-ben készült fotóból indult ki a többi művész, diptichon formában. Bohár az ajakra, az arc fontos szegmensére fókuszál (Talán Én is eltünök hírtelen…), a kép többi részét gépelt szöveg tölti ki, a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben a kiindulópont, belőle idéz: …egészen megfeledkeztem arról, hogy nekem is volt már nőkkel dolgom, mégpedig a keresztanyámmal. Majd váratlanul így folytatódik: – a ló meghal, a madarak kirepülnek –… Néma beszéd. Nincs szemkontaktus. Csak hallgatás, csak belső monológ, csak terápia, amikor a sötétben is látunk.

Pál Csaba a sötétben is lát, diptichonja látomásként tekint JA arcára, mintha álmodnánk, és álmunkban felbukkanna valakinek az arca, derengőn. Stark István a tartós testi és lelki kín, a szenvedés, a gyötrelem, a fájdalom, a félelem felől közelít JA arcához. Aki fél, az is gyötrődik, mert a »félelem gyötrelemmel jár« (1Jn 4,18). Repászki Ferenc egyenes és meggörbült koporsószögeit nézem, az emberi bukás, az elmúlás, a nincs menekvés jeleit.

Papp pala László megkettőzi az arcot, négy lesz belőle, melyik az igazi?Ország László alkotása a pokol tüzét idézi fel bennem, a bűnt és a bűnhődést, nincs se menny, se paradicsom, megbocsátás sincs, csak pokol van, ahol vakon is el kezdünk tisztán látni.

A diptichon (a kettős portré mint forma-kompozíció) felveti a másik kérdését. A másik példányt. Mindkettő eredeti. De melyik a másik? Melyik az igazi JA arca? A kiállítás nem kapcsolódik semmiféle aktuális politikai mozgalomhoz, ideológiai programhoz, a művészek érzéki vizuális tapasztalatait rögzíti, amelyek forrása JA világa és költészete. A tárlat JA mai jelenlétét, felfogását gondolati-érzelmi gesztusokkal építi fel, mozaikszerűen. Szabadságvágyát, magányát, a személyiség felbomlását, küzdelmét egy élhetőbb világért.

A vizuális benyomásunkat korrigálni kell, az alkotók szétrombolják megszokott látásmódunkat, lineáris perspektívánkat. Dimenzióváltás mozgásfázisokkal, léptékváltásokkal, felül- és oldalnézettel, a vonal, a sík hajtása, forgatása, törése, osztása rezonanciával. A fotós látásmódot kitágítja az elektrográfia, mind vizuálisan, mind optikailag, geometriailag és fénytanilag. Az emberi arc torzítása, szellemként való megjelenítése az arc mozgását rögzíti, idézi meg, kibillentve a tradicionális, a konvencionális ábrázolási módhoz szokott tekintetünket. A múlt víziója rekonstrukció is, megközelítés, elsajátítás, sőt kisajátítás is. .

Kódolt és dekódolt üzenetek a diptichonok. Látványba oltott fájdalom és az élet és a létezés kísértése, hogy egyszer vége szakad, nem lesz folytatható. Ez már nem filozófia, hanem pszichológia, az emberi lélek belső tragédiája, hogy nem lel kiutat sem önmagából, sem a világból, amely körülveszi. A sötét mélyére lát, látja és hallja a meg nem gondolt gondolatot. A ki nem mondott világot és érzést, a reményt és a reménytelenséget. Nem volt fogoly, mégis úgy érezte, hogy be van zárva a Héttoronyba.

A bemutatott elektrográfiák megközelítések, helyesebben mondva: közelítések, JA kultusza nélkül, de JA univerzumát felvállalva. Nincs disztópikus múlt, de disztópikus jövő sem. Az alkotások tárgya valós személy, megidézése egyszerre fiktív és valós, gondolat és érzelem, tény és titok (ami érzékeinkkel fel nem fogható, fogalmainkkal meg nem nevezhető, Szeifert Judit), jellem és lelkiállapot egybejátszása, emlék és örökség fel- és megidézése. JA komplex világának megértése, felidézése, láttatása.

Spitzer Fruzsina alkotása (Tedd a kezed…) szellemalakként jeleníti meg a társat, a nem létezőt, a magány szimbólumát. Sándor Edit (Ködből, csöndből, Arc a tükörben) is a láthatatlan és látható világ sejtelmességére, titokzatosságára irányítja figyelmünket. Bátai Sándor (Történet, 1.,2.) alkotása Ady parafrázisaként is felfogható. Zokog a lelkem, írja tizenhatévesen JA a Keresek valakit c. versében, áthallásosan. Ez a kezdet, a kiindulópont. Daradics Árpád (A hetedik 1., 2., 2005) alkotása önbiztatás, …emberként szállj a sírba.

HAász Ágnes (Kinek a szeme múló könnyű…, A kínhoz kötnek kemény kötelek) alkotása André Kertészt juttatja eszembe, aki 1933-ban készítette el Torzulások címmel sorozatát. A női aktokat erősen torzító vásári tükrökből fotózta. HAász játszik a fénnyel, a sziluettel, az absztrakt határáig torzítja a képen látható alakot, arcot. Csendéletekké ötvözi a tárgyát, amely tükröződik és átalakul az üvegfelületeken. Vass Tibor (Kun Marcella érzékeli a négyzet négyzet hátán bontásban is, hogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, Kun Marcella érzékeli a négyzet négyzet hátán bontásban is, hogy ezt időközönként tükör előtt állapítja meg) alkotása a géniuszra leselkedő csapdára utal, a különcségére, a megközelíthetetlenségére, hogy másként látja (másként látjuk?) a világot, mint a többi ember.

Nem túl fényes a világ? Miért látjuk a sötétet? A fehér sötétség nélküli fény, a fekete pedig a fény hiánya. A sötétbe nézés növeli az érzékenységet, a világosba nézés pedig gyengíti azt. Vakít. A diptichonok fényjátékok, kifehérítések, elfordítások, meghajlítások, kinagyítások. Hány arcéle, hány árnyképe van egy arcnak? Hány József Attilát (JA) ismerünk? Meglátjuk végül JA igazi arcát?

A tárlat az élet és halál közelségére, elválaszthatatlanságára világít rá, anélkül, hogy a túlvilági lét boldogságára utalna. Nem az ígéret földjét szólítja meg. A hangzatos jövőt sem. Annál inkább a lelki nyomort, a magányt, a szeretet nélküliséget. Szeretném, ha szeretnének, írta Ady. JA másként fogalmazza meg ugyanazt: Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták; bár velük/ voltam volna én boldogan. / (Íme, hát megleltem hazámat…)