A családom nélkül soha

QUO VADIS, AIDA?
Könnyen belesétálhatna a presztízsfilmek csapdájába, ám óriási meglepetésre a 2021-re csúszott tavalyi darabok eddigi legjelesebbje sül ki a korábban méltatott Jasmila Zbanic depresszív, szívfacsaróan háborúellenes szerzői munkájából… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

QUO VADIS, AIDA?

Könnyen belesétálhatna a presztízsfilmek csapdájába, ám óriási meglepetésre a 2021-re csúszott tavalyi darabok eddigi legjelesebbje sül ki a korábban méltatott Jasmila Zbanic depresszív, szívfacsaróan háborúellenes szerzői munkájából.

Emberként helytállni az embertelenségben: így is körülírható a Quo Vadis, Aida? legfontosabb vezértétele, de a bosnyák rendező új munkája jóval összetettebb perspektívákat kínál egyszerűsített szentenciák helyett. Zbanic szinte monomániásan tér vissza ugyanazon felvetésekhez: a délszláv háború nemcsak a fronton küzdők életét zilálta szét, hanem túlélők, sőt, átlagemberek is cipelik az atrocitás terheit, így a 2006-ban Arany Medvével jutalmazott Szerelmem, Szarajevó után a rendező újfent lelki, hovatovább, erkölcsi mélyfúrásokat végezve tárja fel nemzete sérült kollektív pszichéjét.

Igaz, Zbanic-nál jóval relevánsabbak a szubjektív benyomások: korábbi dolgozata egy anya-lány kapcsolattal szemrevételezte a múlt jelenben is friss sebeit, plusz az igazság és hazugság dilemmaköreivel újabb kényelmetlen problémafelvetéssel élt. Ugyanez a családmotívum vonul végig legutóbbi művén – címszereplője ugyanis férjét és két nagykorú fiát igyekszik kimenteni a végül 8000 bosnyák muszlin halálával zárult, küszöbön álló srebernicai mészárlásból 1995 júliusában, vagyis a rendező nemcsak az emberi tartáson morfondírozik. Legalább ennyire foglalkoztatja a társadalom legkisebb egységének fennmaradása, sőt, a Quo Vadis, Aida? pláne nem a háborúellenes lózungok direkt kiszólásaiban érdekelt: rendkívül humanista karakterdrámaként az összes pillanatát a gyengédség, a szeretet kutatásának szenteli, de persze fel is teszi a retorikai kérdést, miszerint ott, ahol vágóhídra terelnek bennünket, puszta hatalmi érdekek dominálnak, és különböző inkompetenciák ütik fel a fejüket, vajon mennyire esélyes a szív diadala.

Leltározhatnánk ugyan diktatúrát bíráló drámaként is Zbanic filmjét, ám ezzel továbbra sem mozdulnánk el a leegyszerűsítő formuláktól. Jóllehet, a Quo Vadis, Aida? nyíltan kritizálja a genocídiumot kezdeményező, önmagát videofelvételekkel hősi dicsfénybe burkoló, mára emberiségellenes bűnökért felelő szerb Mladic tábornokot, eszében sincs nyílt politikai állásfoglalást tenni. Kaotikus perceiben jobban lázba hozza az esendő, megoldást kereső Ember: Christine A. Maier operatőr csaknem végig a címkarakter rendíthetetlen igyekezetére fókuszálva – csaknem a Saul fia modorában – követi őt az ENSZ-bázis emberzuhatagában helységről utcafrontra, irodából nyílt terekbe. Bábeli zűrzavar támad a vágóképeken – nemcsak a bosnyák, a szerb és a közvetítőnyelvként használt angol szavak kakofóniája bántja a fülünket, a Qui Vadis, Aida? a katonai, diplomáciai, közemberi párbeszédek, vagyis a dűlőre jutás lehetetlenségét is nyomatékosítja és ezzel párban a csetnikek géppuskatüze elől menekülni próbálók rengetegében feloldódnak az arc, illetve testkontúrok, artikulátlan, kétségbeesett jajveszékeléssé redukálódnak a megfelelően formált szavak, a kommunikáció végromlása a nemzeti identitás és személyiségünk romba dőlésével jár. Zbanic újabb réteggel gazdagítja szilánkos pillanatfelvételekből összetevődő moralitásdrámáját. Bürokráciaellenes hangot üt meg a rendező, vagyis a Quo Vadis, Aida?-ban pont a segítségnyújtóként tetszelgő ENSZ felelősségét firtatja Zbanic, élükön a holland Karremans ezredessel (napjainkig is perelik az államot a népirtásban tanúsított felelőtlensége miatt). Groteszkbe hajlik a légicsapással fenyegetőző, de már a srebernicai kapukat döngető szerbek előtt mégis tehetetlenül álló nyugat-európaiak alkalmatlansága vagy a feletteseinek telefonáló, majd a teljes vezérkar szabadságolásáról értesülő tiszt kifakadása, hogy aztán ugyanez a karakter regulákba kapaszkodva, totális részvétlenséggel, pici kompromisszumokkal az ellenség kezére játssza a menedékkérőket. Ilyenkor még nyilvánvalóbbak az etikai kérdésfelvetések, Zbanic olvasatában rengeteg múlik a háború során tapasztalt felelősségtudaton: a döntésképtelenség, a problémák eltussolása, a mentegetőzés, a nyilvánvaló vérengzés kozmetikázása ugyanolyan halálosak, mint egy fejbe küldött töltény.

Érzéketlenség ellen síkra szálló darabjában Zbanic rendre Aida hiábavalónak tűnő Canossájára összpontosít. Drámai stádiumokból álló folyamatábrát készítő a direktor: reménytelinek ismerjük meg Aidát és hozzátartozóit, majd egyre súlyosabb gondok merülnek fel, amelyek pusztán részben orvosolhatók, hogy aztán a címalak és szerettei kezéből végképp kicsússzon az irányítás és orientációs pontok nélkül bandukolva, döbbenten könyörögve, rettegve csapjon le rájuk a pusztítás visszafordíthatatlansága. Cselekvő hősként indul Aida, majd kétkedővé válik, az utolsó mozzanatokra pedig teljesen passzivizálódik – a Meryl Streep játékát és a témaválasztás révén a Sophie választása csúcsait ostromló Jasna Duricic tekintetén végig ott lappang e leszállóág összes érzelmi lenyomata. Részben a szerb színésznő is demonstrálja, milyen utat jár be a film: nemcsak a főszereplők zuhannak csöbörből vödörbe és egyik sokkból a másikba, de a Quo Vadis, Aida? is kérlelhetetlen precizitással fordul akadémikus történelmi, illetve családi melodrámából impressziókat, fájdalmakat intenzív testközelségbe hozó tour-de-force-ba. Arcra, mozgásra, hangra ügyelő pszichodrámájában Zbanic ráadásul a női tekintet (female gaze) kritikai pozícióját is felülírja – győzedelmeskedő nőalakból ugyanis mentális, etikai pofonokat viselő kisemberré desztillálja Aidát, vagyis a rendező oldaláról a feminizmus árnyalt jellemábrázolást, háromdimenziós karakterrajzot takar ezek összes örömével, bánatával, kikerülhetetlen buktatókkal és erkölcsi tántoríthatatlansággal. Noha a mozi a srebernicai népirtást túlélő, a főkarakterhez hasonlóan szintén tolmácsként dolgozó Hasan Nuhanovic tényregényén (Under the UN Flag) nyugszik, a bázis közelében várakozó, majd hordágyra fektetett, ismeretlen úticélok felé küldött, buszba ültetett, feleségeiktől, férjeiktől, gyermekeiktől elválasztott ostromlottak a 2015-ös menekültkrízis húsba vágó szimbólumaiként is értelmezhetők, de a Szerelmem, Szarajevó áthallásai sem hevernek parlagon. Aidát ugyanis, akárcsak a 2006-os áttörés Esmáját, gyakran a férfiszemszög gátolja célja elérésében, a 15 évvel korábbi dráma maffiózói immár dokumentumokat szorongató, parancsokat ugató, intézményesített terrort gyakorló nímandokként merítik ki a toxikus maszkulinitást.

A Quo Vadis, Aida? a zárlatra tartogatja legkeményebb gyomrosát: Zbanic újfent átlagembereket kísér, napjaink szerbjei és bosnyákjai elé helyez tükröt, vagyis gyakorlatilag a Szerelmem, Szarajevó kortárs miliőjébe csöppen az epilógussal, ahol az egykori bűnösök és áldozataik (akik a délszláv konfliktus előtt barátokként, oktatókként, nebulókként ismerték egymást, sőt, vettek részt pompás szépségversenyen) lézengenek tovább a havas, ingerszegénységbe fulladt Srebernicában. Ugyan a befejező képsorok első blikkre reménnyel, a jövő nemzedékébe vetett optimizmussal kecsegtetnek, a háború, a halál vélhetően sosem múlnak el. Kivégzőtisztek és sorsukra hagyott páriák nevelik egymás mellett a gyermekeiket vagy futnak össze az utcán, esetleg a lépcsőfordulóban, miközben bizonytalan, hogy a puskaporos hordó jelenben is gyújtott kanóca mikor idéz elő robbanást, például újabb gyilkosság, ütlegelés, veszekedés formájában – a Quo Vadis, Aida? érzékeny, kétértelmű lecsengése végleg elemeli az alapanyagot a negédes történelmi számvetésektől és amennyire besorol a Jöjj és lásd!, a Hotel Ruanda vagy a Felperzselt föld tematikailag, stilárisan is különböző háborús drámai gyűjtőhalmazába, legalább annyira el is tér attól, hogy autonóm, nehezen felejthető remekműként késztessen gondolkodásra és dialógusra.

Szabó G. Ádám