Tiszatájonline | 2021. május 16.

Tolvaj Zoltán: Neutrínók

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL
4. rész
Életem első velőtrázó élménye egy felejthetetlenül szép februári napon történt. A Trópusokon nem létezett tél, így viszonylag későn éltem át az évszakok váltakozásának gyönyörét, az apró anomáliákat, amelyekre a fény szisztematikus vándorlása hívja fel a figyelmet. Sokáig ismeretlen volt számomra a nyár totális ellenpontja, ami a metszően hideg fényből kikristályosodva úgy törik meg a páncéllá fagyott, hepehupás jégen, mint a nyári Balaton tarajos víztükrén […]

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL

4. rész

Életem első velőtrázó élménye egy felejthetetlenül szép februári napon történt. A Trópusokon nem létezett tél, így viszonylag későn éltem át az évszakok váltakozásának gyönyörét, az apró anomáliákat, amelyekre a fény szisztematikus vándorlása hívja fel a figyelmet. Sokáig ismeretlen volt számomra a nyár totális ellenpontja, ami a metszően hideg fényből kikristályosodva úgy törik meg a páncéllá fagyott, hepehupás jégen, mint a nyári Balaton tarajos víztükrén. Mély áhítattal vettem észre, hogy a karácsonyi tébolyt követő arktikus hónapok a tavaszi kikelet tündöklő inkubátorai. Csodáltam a Winterreise stációit a szilánkosra tört, sarkvidéki ragyogásban, melynek csapott fényszöge teljes hőveszteséggel tükrözi a legforróbb hónap forró arculatát. Egy ilyen dermedt és vakító vasárnapon csöngetett föl Fáraó. Anyám ébresztgetett, hogy siessek, mert a ház előtt vár a kocsiban. Felkaptam a rommá taposott veszkócsizmám és a lengyel piaci műbőrdzsekit, és máris ott ültem a Dákula anyósülésen éhgyomorra egy szál Marlboróval a pofámban.

Hová igyekszünk, kérdeztem Fáraót. Egy brutálisat zúzni, válaszolta tömören. Ezúttal nem Tinnyére, a Balls of Hades főhadiszállására igyekeztünk, hanem a Jézus Szíve templom melletti zeneiskola alagsorába. Hozzáfűzte, hogy semmiképp se mondjam el Astaroth-nak, hogy egy új és laza hardcore formációval kezdett el próbálni. A Köztemető mellett elhaladva egykedvűen bámultam a ravatalozó homlokzatán megtörő, kobaltkék égboltot. Tágra nyílt szemmel csodáltam, hogy a tél tetőpontján milyen élesek az idomok kásás felületére vetülő árnyékok, és milyen irgalmatlan szikrákat szórva köszörüli a márványt fény. A Daciában Joe Satriani szólt. A kék album, a Flying in a Blue Dream. A Jézus Szíve templománál kipakoltuk a súlyos Marshall-erősítőket, és becipeltük a motyót a suli alagsorába.

A próbán Ice-T egyetlen általunk fajsúlyosnak tartott zenei kísérlete került terítékre: a Bodycount első albuma. Kisvártatva befutott egy tetovált arcú hírhozó, és közölte, hogy sajnos nem tud eljönni az énekes. Előző éjjel teljesen szétcsapta magát. Az istennek sem tudja felébreszteni. Fáraó pár percig töprengett, majd csillogó atyai tekintettel rám nézett: „Na, Wulfer, beszállsz?” Örültem, hogy végre gitárt ragadhatok, de Fáraó egészen másra gondolt. „Tudsz énekelni? Elnyomod a barikámat?” Barikám. Mármint Bodycount. Oké, persze, kívülről vágom, bólintottam. Életemben először röpke fél órára metálénekes lehettem egy keresztény líceum dohos alagsorában. Vettem egy mély levegőt a koszos bukóablakon át, ami a templom mögött lévő kihalt MÁV-telepre nyílt.

Mikrofon és erősítés nekem nem jutott, így a capella kellett felvennem a versenyt a dobhártyaszaggató decibelekkel. Hörgésem felszabadult volt és energikus. Még a korai Phil Anselmo párducmozgását is leutánoztam egy rozoga iskolapadról vetődve a többiek közé.

Zúzás közben egyszer csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Mintha átszakad volna belül egy gát, képtelen forróság öntötte el a tarkómat, amit azonnal éles fájdalom követett. Először azt hittem, csak egy szimpla adrenalinlöket. Cikázott és ugrált bennem az endorfin, mint egy delfináriumban. De az alattomos koponyaűri árvíz egyre terjedt, és lila ágrajzokat vetített a pulzáló retinámra. Hirtelen a nyakszirtem fölött belém nyilallt egy erős szúrás. Tudtam, hogy ez már nem játék, nem migrén vagy szimpla másnaposság, mivel a tompa fejgörcs apátiába hajszoló prését, a csillapíthatatlan krapulát elég jól ismertem. Mintha egy izzó viking kard hasított volna a koponyámba, és szét akarná pattintani, akár egy tobozt.

A totális hangzavarban senki se vette észre a rajtam eluralkodó pánikot. Annyit láttak, hogy az Evil Dick című örökbecsű sláger refrénjét ordítom teli tüdőből, és még biztattak is, hogy ez az, gyerünk, miközben vicsorogva helikoptereztek. „Minden tök fasza, Wulfer, nyomjad! Semmiképp se hagyd abba!” A százhúsz decibeles hangorkán közepette egyre darabosabbá vált a mozgásom, és hamar kiestem a ritmusból. Amikor végre észlelték, hogy baj van, már a fejemet szorítottam eleven felkiáltójellé feszülve. Végre megszűnt a dübörgő alapzaj, és a hirtelen keletkezett csöndet teljesen betöltötte a torkom szakadtából áradó, tagolatlan üvöltésem.

Négykézláb kúsztam a földön a kijárat felé. A központi idegrendszerem dúcaiban elzáródó hajszálér vagy egy elhalt idegpálya következtében egyre fokozódott bennem a mozgásszervi agónia, és egyszer csak elsötétült minden.

Nem észleltem a körülöttem zajló beszédet, csak a hangszereiket ledobó, elmosódott alakokat láttam, ahogy rohannak felém, miközben a bukóablakon keresztül sugárzik a vakító, februári verőfény.

Mi történik? Mi ez a képtelen ájulat? Hogy lehetek ilyen szarul ebben a gyönyörű pillanatban egy ragyogó templom tövében? Mi ez a hasogató kín, ami oly mértékű, hogy szinte elidegenít a fájdalom okától és érzékelőjétől, a testtől, miközben teljesen átjár a személytelen rettenet. Mintha elvesztettem volna az eszem agyát. Biztos voltam benne, hogy pár másodpercen belül kikapcsol az áramkör, és ott helyben meg fogok dögleni.

De ezután valamennyire kitisztult az érzékelésem. Bevillant, hogy mégsem halhatok bele a magukat zenei analfabétaként definiáló Tracy Marrow és Ernie C zsarugyilkos riffjeibe pár flegmán headbangelő újpalotai rocker gyűrűjében. Wulfer, minden oké? Felfigyeltem a távolból Fáraó rekedt hangjára. De az éles fájdalom nem akart szűnni. Úgy éreztem, elolvad a koponyám. Feltápászkodtam a padlóról, és körbe-körbe járkálva elkezdtem ordibálni: kisült a kisagyam, kisült a kisagyam! Az egyik nyitott szekrényből kikaptam egy ócska dobozgitárt, és elkezdtem a hátlapját a fejemhez csapkodni. Pár másodperc alatt tűzifává aprítottam a hangszert a puszta homlokommal.

Az egész csapat meghökkenve bámult. Először a hangszer üreges káváját zúztam pozdorjává, majd a talpammal kettétörtem a nyakát. Mivel a lifegő húrok miatt a nyak nem vált el a testtől, teljes erővel falhoz vágtam a gitárroncsot, ami kiterült a padlón, mint egy elütött madár. Percekig senki se mert megszólalni. A csendet a basszusgitáros törte meg, aki fapofával bejelentette, hogy ez igen. Ez aztán a bestiális kiállás. Ha koncerten előadnám ugyanezt, az volna a kibaszott nagy show. Egyenes utunk lesz a hírnév felé. Végül senki se hívta ki a mentőket. Belevágtak ismét az Evil Dick lüktető refrénjébe, én pedig kivánszorogtam a folyosóra, hogy a vécéből igyak pár korty csapvizet.

Kint a folyosón az járt a fejemben, hogy ennél hangosabban nem is tudtam volna segítségért kiáltani. Valós pánikom mégsem képzett kontrasztot az éktelen zörejekkel szemben. Nem volt se vevője, se foganatja. Nem képezte a realitás tárgyát kifelé a belül zajló transzformáció. Úgy éreztem magam, mintha egy hipóval kiáztatott jegesmedve kapott volna sztrókot a nyílt hómezőn. Hiába volt testem és hangom, láthatatlan maradtam. Hiába kongott az ürességtől, hirtelen felfordult a gyomrom. Telehánytam epével a keresztény zenesuli húgyszagú mosdóját. Fáraó nemsokára hazavitt. Magzatpózba zsugorodva vacogtam a Dacia hátsó ülésén. Aztán évekre elfelejtettem az esetet. Fáraó tekintete együttérzésről tanúskodott, de ő sem talált a dologra magyarázatot. A hazaúton végig arról pofázott, hogy ez semmiség az ő jövőbeli agyrákjához képest. Évtizedekkel később döbbentem rá, hogy valószínűleg tranziens iszkémiás attakom lehetett. De a kamaszkor rugalmas érfalai sikeresen megbirkóztak a mini szélütéssel. Beletörődtem, hogy a metálénekesi karrier nem nekem való. Ezzel a holdvilágképű, sváb pofámmal úgyis csak alpesi jódlizásban arathatnék átütő sikert.

*

Amikor a húszas éveim elején eltávolodtunk egymástól Fáraóval, ő már bőven harminc felé közeledett. Meglehetősen ramaty állapotban volt, mivel a fokozott Unicum-fogyasztása mellé szteroidokat is szedett. Bár akkoriban nem voltam egészen tisztában a szerrel, és csak elvétve hallottam a Dobermann Gymben egy napozin nevű anyagról, ami felturbózza az anyagcserét és ezzel együtt az anabolikus folyamatokat, amelyek az edzés során keletkezett mikrosérülések regenerálásával az izomtömeg gyarapodásához vezetnek, annyit azért tudtam, hogy nem kóser cucc, és nem származik belőle semmi jó, akárcsak Merci amfetaminfüggőségéből. Fáraó diszharmonikus énképe a szellemi hasadások mentén még feltűnőbb volt. Tolkien kódjai felől próbálta magyarázni a világvégét, majd az égi Jeruzsálem eljövetele miatt óarámiul akart tanulni. Miután közöltem vele, hogy az egy holt nyelv, onnantól fogva egy héber nyelvtankönyvvel járt le még a konditerembe is. Később fejébe vette, hogy megtanul gitározni, mármint a másik kezével. Hirtelen elhatározta, hogy felcseréli a két kezét. Már nem is kételkedtem annyira a feltételezett agydaganatában. Szándékát azzal indokolta, hogy Ritchie Blackmore és Hendrix is balkezesek voltak. Rögeszméje lett, hogy a két agyféltekéjén keresztül tükrözve az információt transzponálja a meglévő képességeit, így a domináns kezével megtanítja a bénábbat még jobban játszani. Mert amit eddig elsajátított, az teljesen hamis és tökéletlen. De ha a szenzomotoros vezérlést átadja a jobb agyféltekének, akkor tehetsége meghatványozódik, és a bal kezével nem fog több zenei és technikai akadályba ütközni.

Pár hónapig figyeltem, ahogy küszködve újrakezdi, szinte teljesen a nulláról felépíti mindazt, aminek régóta a mestere volt. Úgy viaskodott a hangképzés és a skálák alapjaival, mintha visszafejlődött volna csecsemővé. Szenilis igyekezettel csiszolta az ujjmozgását, hogy a jövőben kiforrott végeredmény túlmutasson korábbi önmagán. Nem vette észre, hogy bármelyik úton is halad, elérkezett egy paradigma végéhez. Elérte a platót. Nem kételkedtem a küszködés fokozatain túlmutató különös pedagógiai módszer váratlan sikerében, de hát mit számít az, ha a cél ugyanabba a zsákutcába vezet. Gyorsabb akart lenni, mint Yngwie Malmsteen.

Rendelkeztem némi képpel az ambidexterekről. Egy életre lenyűgözött az ifjú snookertehetség, Ronnie O’Sullivan játéka, aki vébét akkoriban még hosszú ideig nem nyert ősi riválisának, Hendry-nek köszönhetően, mégis évről-évre egyre ádázabb harcot vívott egy másik, láthatatlan ellenséggel szemben, amihez nem volt elég a zöld posztó meditatív gömbfizikája. Nem tudom hogyan, de Ronnie biztosan sikerrel hangolta át az agyféltekéit, hogy egy életre leszámoljon a mániás depresszióval, az ingadozó hangulat- és testképzavarral, na meg a válogatott addikciók mellékhatásai mellett egy sittes, bokszoló apa lélektani örökségével.

Nem tudom, hogy Fáraó végül sikerrel megtanította-e a béna kezét tisztességgel varázsolni.

Én már a küldetése alatt letettem a lantot. Kicsavaroztam a gitártestből a Floyd Rose tremolót, áramtalanítottam az effektpedálokat, leakasztottam a nyakamból a Fender feliratú hevedert, és szakítottam a rock and rollal. Hogy vajon Fáraó elérte-e a bundok transzcendenciáját, az Aerial Boundaries-t, vagy tényleg agyrákot kapott, mint legnagyobb példaképe, az alkoholista nagybátyja, aki a nyolcvanas években Szabó Gáborral jammelt, azt nem tudom. A magam részéről tinikori mikrosztrókommal letörlesztettem azt, amit a rockzene eleve sose követelt meg tőlem.

Az utolsó Balls of Hades koncertre, amin részt vettem, a Borneói is elkísért. Beceneve abból származott, hogy kiutazott diákmunkásként az új-guineai őslakosok közé. A tinnyei Morrison’s kocsmában mesélt először a Szepik folyó mentén található pápua kultúráról, a medret szegélyező, cölöpökre emelt szellemházakról, amelyekben frissen lemészárolt kajmántetemek lógnak a pálmagerendákról. Ott nincs karácsony, csak krokodilfesztivál. Az egész falu bételdiót rágcsál és köpköd, sárkemencében sült szagó-kenyeret esznek a porhanyós kajmánfilé mellé, majd áldozatot mutatnak be a Wagu-laguna partján. Az élménybeszámoló tükrében a színpadon zajló események korántsem tűntek oly misztikusnak. Nem ismertem nagyobb ősrockert a Borneóinál. A gimnázium évei alatt közösen jártunk a Petőfi Csarnokba ingyenes Akela-koncertre, ahová szimatszatyorban csempésztük be az Éva Vermouth-ot. Ő volt, aki egyből bevágta a ripacs hajszárítómat a Bözödi tóba, amint meglátta, hogy milyen urbánus szarságokat vittem magammal a háromhetes nomád erdélyi túránkra. Naplemente, Ursus, daiquri, Borneo. Eltelt bő tíz év. A pápuai krokodilok harapásnyoma ott az alkarunkon. Egy-két kiszúrt szemű, kárhozott lélek még ott lődörög a Szepik folyó partján. A türelem dühe és kitartása, Fáraó örökös csatában álló fantasy-agyféltekéi. Iszkémiás attak. Mindezekre a Borneói hozta a józanság tarthatatlan törvényeit. Jól van, Piggy, mondta nekem, ne taslizd folyton a homlokod, nincs agyvérzésed. Ne bökdösd szisztematikusan a mellkasod, nincs szívszélhűdésed. Utoljára a Küküllő-völgyi nagyapámtól hallottam ezt a szót, sóhajtotta joviális szeretettel, mielőtt berontottunk a Pecsába. Ekkorra már se Fáraó, se a Balls of Hades, sem a gyerekkori utca skizofrén zeneszerzője, Nyirádi bácsi nem képezték a mindennapok szerves részét.

Astaroth-ot az utolsó koncert másnapján behoztuk Pestre kocsival. A másnaposság two-in-one bódulatában fetrengett a Dákula hátsó ülésén. Belehajtva pár nagyobb kátyúba a végtagjai megrándultak és reszketni kezdtek, akár egy felnégyelt vérfarkasé. Ne vigyorogj, Wulfer, dörmögte, ne vigyorogj. Budakeszi előtt felült, előrehajolt, és belekezdett egy mormogó monológba a hegyek ormait elcsúfító tájsebek kapcsán. Édesapja bányász volt. Tisztességes vájár. A föld gyomrának szentelte az egész életét. Astaroth teljesen másféle tárnák mélyén volt otthonos, mégis ugyanúgy jelent meg a színpadon, mint bányász felmenői az aknában. Puritán módon, de eltökélten, rojtosan és szürkén, akár egy molylepke. Tudod, mit jelent számomra a Fields of the Nephilim, Wulfer? Suttogta egy Unicumfelhőbe burkolódzva. Azt, hogy apám reggelente épségben visszatért a bányából tetőtől-talpig kormosan, de a hóna alatt cipelt vekni kenyéren mégsem láttál egyetlen szénfoltot sem. A teste már életében elszenesedett. A lelkében viszont ugyanaz a szellem lakozott, mint a kenyér belsejében. Ezt értsd meg, Wulfer. De ne ésszel. Apáink jelképe a kemencében születő, hófehér kenyérbél és a kemencét tápláló, koromfekete kőszén.

Az utolsó mondatnál a mellkasához szorította az öklét, miközben a tájat fürkészte árgus sólyomtekintetével. Szavajárása ötvözte a Kincses Kalendárium bukolikus néphagyományát a dunántúli bányászok mordori nyelvezetével. Nem volt egy barokk szónok, sem az a kifejezetten szlávos, ölelgető típus, szavai mégis bekerítették az embert. Felfűtötték belülről egy hamiskás vigyorral. Hümmögése olyan volt, mint a teremin zsongása. Panaszos, akár egy életbe visszavágyó, halk kísérteté.

Az ezredfordulón láttam egy rockmagazinban, hogy Fáraó végül kilépett a bandából. Astaroth a fogat élén maradt, ahol büszke obszidiánragyogással tündökölt egészen a korai haláláig. Előtte elvett feleségül egy pornószínésznőt. Nem született gyermekük. Ahogy a menyegzőjét, úgy a ravatalát is a banda egykori törzshelyén, a Kapufa borozóban tartották. Öreg vájárok koccintottak vörösborral Astaroth kihűlt bárszéke felett. Fáraó elmondása szerint már az első találkozásuk különös volt. Középiskolai évnyitó, nyolcvanas évek. Fáraó belépett a zsúfolt tanterembe egy szakadt Ozzy-pólóban. Egyetlen üres helyet látott szabadon egy sziklaként gubbasztó, fekete hajú fazon mellett, aki pont úgy festett, mint Dürer fiatalkori önarcképe. Fáraó leült mellé és köszönt. Semmi válasz. Kezet nyújtott a morcos fazonnak, és bemutatkozott. A későbbi Astaroth ezt sem viszonozta, csupán kurtán oldalra biccentette a fejét: „Te ugye városi srác vagy?” Fáraó bólintott, mire a düreri ikon vállat vont, és köpött egyet a pad alá. Aznap többet nem beszéltek. De aztán hosszú évekig félszavakból is jól értették egymást, legyen szó kölcsönös, távolságtartó tiszteletről, vagy egymás leplezetlen pocskondiázásáról. A kolostori fotók, amiket a zsámbéki romoknál készítettek azon a metszően hideg, téli reggelen, végül nem kerültek rá a lemezborítóra. Astaroth halálát követően megszerezte és közzétette őket egy gótikus metálmagazin. Amikor annyi év távlatából megláttam együtt a bandát, csak arra tudtam gondolni, hogy az asztrális neutrínók főpapja visszatért El Caminóra, ahol felszegett fejjel hasít keresztül egy fényévnyi vastag ólomfalon.

(Vége)

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>