Demeter Arnold versei
Hogy is mondjam el neked, ahogy a cseppek
az ablakon esőt játszanak, és szemem ezt
elfogadva kezemet készteti, hogy melegebb
ruhát vegyek fel, a melegebb ruhában becsukjam
az ablakot, a zárt térben hallgassam a zajt,
ami lehetetlenné teszi, hogy megérdemelt
csendem a lábamra húzzam, hogy benne,
mint vén apó, végigcsoszogjak a házon,
mindezt úgy, hogy elfedjem a megjátszott vihart.
[…]
Éter nélküled
Hogy is mondjam el neked, ahogy a cseppek
az ablakon esőt játszanak, és szemem ezt
elfogadva kezemet készteti, hogy melegebb
ruhát vegyek fel, a melegebb ruhában becsukjam
az ablakot, a zárt térben hallgassam a zajt,
ami lehetetlenné teszi, hogy megérdemelt
csendem a lábamra húzzam, hogy benne,
mint vén apó, végigcsoszogjak a házon,
mindezt úgy, hogy elfedjem a megjátszott vihart.
Maradnom kell, ahogy a színész
sem hagyja el a színpadot, míg a darab tart,
mert ő a főhős. Kapitánya és
közlegénye kell legyen a helynek.
Ki kell tartani, hiszen a seprű egyik végén kosz,
a másikon pedig egy éteri-kozmosz lötyög
a merengő tekintet előtt, mely a cseppeket
meteorhullásnak látja, és az ablaküveg
most a végtelen univerzum
átláthatatlansága a vihartól, amikor
azon gondolkodom, hogyan mondjam el,
te ebbe a képzelt csodába nem férsz bele.
Amíg felgyúlnak a fények
Nem akarok happyendeket, se drámai
véget, ne könnyezzen az öröm, ne
nevessen magán a kilátástalan utolsó
kép. Ne szeressen egymásba senki,
ha lehet, a főszereplő haljon meg előre.
Legyen a film olyan, mint egy temetés.
Mindenki azért vegyen részt benne, mert
valaki nincsen. Keressék az értelmét,
miért történt, miért pont ő?
Majd ha lejár a kiszabott idő,
a néző is emelkedjen a stáblistával,
majd tűnjön el a sötétben.