Tiszatájonline | 2021. május 6.

Demeter Arnold versei

Hogy is mondjam el neked, ahogy a cseppek
az ablakon esőt játszanak, és szemem ezt
elfogadva kezemet készteti, hogy melegebb
ruhát vegyek fel, a melegebb ruhában becsukjam
az ablakot, a zárt térben hallgassam a zajt,
ami lehetetlenné teszi, hogy megérdemelt
csendem a lábamra húzzam, hogy benne,
mint vén apó, végigcsoszogjak a házon,
mindezt úgy, hogy elfedjem a megjátszott vihart.
[…]

 

Éter nélküled

Hogy is mondjam el neked, ahogy a cseppek

az ablakon esőt játszanak, és szemem ezt

elfogadva kezemet készteti, hogy melegebb

ruhát vegyek fel, a melegebb ruhában becsukjam

az ablakot, a zárt térben hallgassam a zajt,

ami lehetetlenné teszi, hogy megérdemelt

csendem a lábamra húzzam, hogy benne,

mint vén apó, végigcsoszogjak a házon,

mindezt úgy, hogy elfedjem a megjátszott vihart.

Maradnom kell, ahogy a színész

sem hagyja el a színpadot, míg a darab tart,

mert ő a főhős. Kapitánya és

közlegénye kell legyen a helynek.

Ki kell tartani, hiszen a seprű egyik végén kosz,

a másikon pedig egy éteri-kozmosz lötyög

a merengő tekintet előtt, mely a cseppeket

meteorhullásnak látja, és az ablaküveg

most a végtelen univerzum

átláthatatlansága a vihartól, amikor

azon gondolkodom, hogyan mondjam el,

te ebbe a képzelt csodába nem férsz bele.

 

 

Amíg felgyúlnak a fények

Nem akarok happyendeket, se drámai

véget, ne könnyezzen az öröm, ne

nevessen magán a kilátástalan utolsó

kép. Ne szeressen egymásba senki,

ha lehet, a főszereplő haljon meg előre.

Legyen a film olyan, mint egy temetés.

Mindenki azért vegyen részt benne, mert

valaki nincsen. Keressék az értelmét,

miért történt, miért pont ő?

Majd ha lejár a kiszabott idő,

a néző is emelkedjen a stáblistával,

majd tűnjön el a sötétben.