Bánfai Zsolt versei

Lift

Nem tudhatom, miért jó, ha az emelkedés

szédüléssel jár. Már beszálláskor megkönnyebbülés

fog el, míg másokat szorongás, klausztrofóbia –

bezártságból adódó félelem. Esetleg gyomorszorító

émelygés, mintha a dolgok súlya nem az emésztőrendszer

útjait követné, a teher külön nyomvonalon jár,

többnyire inkább a vertikális kiterjedések követője,

pedig a rendezőállomásokon a számára kijelölt sínek

vízszintes mezőkön át hálózzák be a términtákat.

Az emelkedés virágai közben belepik a tüdőt

és a bokrok friss oxigént öntenek a vérbő medrekbe,

olyannyira, hogy az ablak tisztulni kezd és félelmedet

leküzdve a kilátó porondjáról már nem a magasságot

érzékeled, hanem fokozatosan önmagadra

kezdesz rálátni.

Paplanszellemek

A paplan alatt izgalmas árkok húzódnak,

fehér fűszálak tövében kitinpor, talán csak

hamu. Idegrendszerem neuronrostokra

feszülő háló, – oszlopai benyúlnak

a csarnokvizek fölé, rácspontokban pókok,

aknák, telepített mezőkön villanó fejtorpotrohok.

Poltergeist és korszellemek. Szembogaram

páncélján kopogtatnak.

Ajtót nyitok.