Tiszatájonline | 2021. május 7.

Tolvaj Zoltán: Neutrínók

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL
3. rész
Apám nagyon kedvelte Fáraót. Valószínűleg egyenes és őszinte, dolgozó embernek tartotta, akiből hiányoztak a fiára jellemző, különös allűrök. Az utcánkban lakó öreg, hóbortos zeneszerzőt is kedvelte, aki azonban nem egyszer rám törte az ajtót, vegytiszta pedagógiai szándékkal, hiszen sürgősen át kellett nyújtania legfrissebb antikváriumi szerzeményeit, többek közt Goethe válogatott levelezését, amit a weimari mester titkos szerelméhez, Charlotte von Steinhez írt […]

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL

3. rész

Apám nagyon kedvelte Fáraót. Valószínűleg egyenes és őszinte, dolgozó embernek tartotta, akiből hiányoztak a fiára jellemző, különös allűrök. Az utcánkban lakó öreg, hóbortos zeneszerzőt is kedvelte, aki azonban nem egyszer rám törte az ajtót, vegytiszta pedagógiai szándékkal, hiszen sürgősen át kellett nyújtania legfrissebb antikváriumi szerzeményeit, többek közt Goethe válogatott levelezését, amit a weimari mester titkos szerelméhez, Charlotte von Steinhez írt. Az már apámnak is sok volt, amikor napokig lent ragadtam Tinnyén a Balls of Hades próbatermében, miközben nem adtam magamról semmiféle életjelet. A próbaterem Astaroth apjának garázsában volt berendezve. A szűk helyiségben évek óta nem állt jármű, a tojástartóval szigetelt falak közt csilivili Marshall-cuccok hevertek, és a dobszerkó mögött ott állt az apuka ósdi böllérfelszerelése, állványok, láncok, bárdok ás húsdarálók. Astaroth-ék a Balls of Hades jubileumi koncertjére treníroztak éjjel-nappal. A bulit a helyi Morrison’s Pubban tervezték megtartani, ami nem összetévesztendő az azonos nevű pesti szórakozóhellyel.

Apám a koncert napján a banzáj kellős közepén farolt be a Ladájával a Morrison’s elé. Szőrös alkarjával lökte szét maga előtt a gót tömeget, de hiába keresett engem a helyi erőktől hemzsegő küzdőtéren, mert engem aznap épp előléptettek, és szimpla road helyett a csapat hangtechnikusi posztját töltöttem be.

Astarothék már a Type O Negative nevű brooklyni dark metal banda himnuszát, a Christian Womant nyomták a csápoló tinnyei traktorosoknak, amikor apám kiszúrt a keverőpult mögött egy óriási Ballantine’s molinó alatt. Odarontott és kikapta kezemből a kontrollmikrofont, majd elkezdett ordibálni.

„Vasárnap van, drága uraim, az Isten szerelmére! Ez a családi együttlét napja! A fiamnak és a többi kölyöknek ilyenkor otthon a helyük, holnap pedig az iskolában!”

Amint meghallotta a recsegő mikrofonból áradó prédikációt, Astaroth abbahagyta az éneklést. A házikoncert kényszerszünetében összesereglettek a bandatagok, és Fáraó, Astraroth és a bőgős Cherokee végül rábeszélték az apámat, hadd maradjak. Nincs itt semmiféle balhé, Werner bácsi. Béke van. Nem kell őt félteni. Biztonságban van a kölyök. Nyugalom. Wulfer ott lesz holnap a hétfő reggeli földrajzórán, ne tessék parázni. Fáraó kora reggel beviszi őt Pestre a Dákulával.

Másnap a városligeti gimi szecessziós kapuját kissé kótyagosan, de emelt fővel léptem át. Aludni nem aludtam semmit, és még munkált bennem a spiritusz, mégis úgy éreztem, enyém a világ. Az öreg évek óta eldugott telephelyeken és kazántermekben tölti az életét, amióta hazajöttünk a trópusokról. Szegény anyám otthon láncdohányzik, vagy a BVSC portáján lépteti be a laponya testű úszókat és a karfiolfülű birkózókat. Az utcánkból felszívódott a gyerekkori galeri. Mit csináljak. Különben sem én akartam visszajönni ide. Nem én akartam megszületni.

A kamaszkori lázadás disszonáns kliséit a pedánsabb osztálytársak egyszerre tisztelték és megvetették. Egyetlen lelki társam volt a Borneói, akivel az évnyitón örök barátságot kötöttünk, délután pedig már a Városliget gyepén fetrengtünk egy üveg konyakkal. Bár botcsinálta lázadók voltunk, minden tantárgy érdekelt minket. Másodikban mégis mi lettünk az osztály legpocsékabb tanulói és elrettentő példái. A Borneói egy székelyföldi képzőművész fia, akiben sokkal több őserő és kitartás volt, mint bennem. Őt az etológia és az orvostudomány érdekelte, míg engem a gitárzene mellett elkezdett megbabonázni Byron Manfredje, Goethe Faustja és Blake kibogozhatatlan próféciái. Ezeket az olvasmányokat nem az oktatási rendszer, hanem az utcánkban lakó flúgos zeneszerző adta a kezembe. A Borneói apja suli után pedig kortárs költészetet szavalt nekünk, lassan és tagoltan olvasta az Üvöltést és a Kényszerleszállást, miközben nyakra-főre vedelte a kannás bort, és megállás nélkül szívta a puha dobozos, barna Sophie-t, amit szálanként szétmorzsolt, majd a kapadohányt beletömködte egy csicsás vízipipába. A hosszú tinnyei zarándokutakon Fáraó Dáciájának anyósülésén olvastam ki ezeket a tudatomat még a rockzenénél is jobban megbabonázó műveket. Otthoni legjobb barátom, Fáraó, és gimnáziumi testvérem, a Borneói sosem lettek igazán jó barátok. Pedig tizenhat évesen milyen egyszerűnek tűnt három különböző életet és sorsvonalat összekovácsolni a vad elhivatottság közös misztériumában.

Amikor harmadikban kicsaptak a gimiből, minden egyre nehezebbé vált. Viszlát, Liget, viszlát, Vakok Parkja, viszlát, Café Waggon, viszlát, Borneói. Onnantól egy IKEA-raktár mögött lévő esti suliban, lármás taxisok és fecsegő pincérnők gyűrűjében folytattam a tanulmányaimat.

Fáraóval még nem szakadt meg a kapcsolatom. Egyik nap feltűnt, hogy nem jött el éjszakai edzésre. Internetünk nem volt, és mobilt is csak a Fenyő-gyilkosság helyszínén sertepertélő nyomozók kezében láttunk. Vonalasunk se volt, úgyhogy pár húszassal a zsebemben leslattyogtam a sarki telefonfülkéhez. Csörgettem Fáraó anyját. Nem vette fel. Aggódni kezdtem, így elbuszoztam Újpalotára. Miután felcsöngettem, a spánielhajú butikos lady könnyes szemmel nyitott ajtót. Fáraó mostohaapja, a benzinkutas Magnum gyászos képpel üldögélt a konyhában. Nem értettem, mi zajlik pontosan. Amint beléptem Fáraó szobájába, egyszerre tört fel belőlem a zokogó- és röhögőgörcs, amikor megláttam a szorosan bepólyált, háromszorosára duzzadt fejét. Kiderült, hogy amíg suliban voltam, elhúzott Tinnyére tesztelni egy új gitárt. Merci sem volt mellette, hogy vigyázzon rá, és számontartsa a zenei ihlethez nélkülözhetetlen Red Bullokat és Unicumokat.

Így esett, hogy aznap este a hazafelé tartó úton Steve Vai újpalotai hasonmása valahol a budakeszi vadaspark környékén nyolcvanas tempóval feltekeredett a fehér Dákulával egy útszéli fatörzsre.

Mire a rendőrök megérkeztek, a füstölgő roncsból elszivárgott a benzin, de szerencsére nem lobbant lángra. Szikra lett volna, hiszen a totálkáros Dacia magnójából ezerrel szólt a Hall of the Moutain King a Savatage-től, amikor rátaláltak a felborult autóban fejjel lefelé lógó Fáraóra, aki belegabalyodott a biztonsági övbe. Azt persze mindig is tudtam, hogy korán elhunyt nagybátya miatt Fáraó mániákusan fél az agyráktól, de ezt a balesetet már nem lehetett a generikus szorongás és a hipochondria számlájára írni. Azóta sem értem, ez a véletlen karambol miért okozott a barátságunkban végzetes törést.

A gótikus próbák helyett maradt elég időm meglátogatni az apámat, aki egy hatalmas angyalföldi gyártelep ezermestere és gondnoka volt akkoriban. Felállítottunk egy pingpongasztalt az üres szerelőcsarnokban, és egész délután játszottunk. Apám, amint vesztésre állt, átváltott tollszárfogásra. Ezt a trükköt először egy agárdi SZOT-üdülőben sütötte el kiskoromban, amikor forintos tétekben tolták a szetteket a haverjaival. A nap végére több rekesz sörre emelkedett a tét. Többször mesélte, hogy az egyik kollégája egy szelet zsíroskenyérrel verte el az egész brigádot. Később megtudtam, hogy a városi anekdota hőse valójában Jónyer István világbajnok pingpongozó, aki a fenti módon alázta szarrá a Dagály strand hencegő jampeceit a 70-es években. Apám a tollszáras szerva előtt mindig bemondta, hogy ezt a trükköt a kínaiaktól tanulta, amikor a Kínai Nagykövetségen dolgozott még a születésem előtt. Viccesnek találtam a mozdulatot, amivel a labdát adogatta, mintha a hóna alól szülte volna meg a hófehér lasztit, pont úgy, ahogy a jászsági nagyanyám a markomba nyomott egy friss tyúktojást. A tollszárfogásról azóta kiderült, hogy mégsem csak sportevolúciós zsákutca, sőt, mindmáig halálos fegyver. Apám ezzel a vagány manőverrel mindig megfélemlített, és strapabíró akarattal megfordította a meccset. Utólag örülök, hogy sosem hagyott szándékosan győzni. Meg kellett küzdenem minden pontért, és rafkós módszerei ellen is ki kellett fejlesztenem különböző túlélési praktikákat. Ez utóbbiakat a részegen hazakúszás triatlonja során is elég gyakran kamatoztattam. A pókerben ezt a módszert nevezik limpelésnek, azaz sántikálásnak. A lényeg, hogy az ember sérültnek és gyengének tettesse magát, mielőtt a megfelelő pillanatban – ereje teljét kibontakoztatva – kimutatja a foga fehérjét.

Szép délután volt. Úgy éreztem magam, mint Brazíliában, amikor kettesben dobozoltuk faládákba a tukánokat a szabad ég alatt, amiket aztán repülővel szállítottak át a tenger fölött a budapesti Állatkertbe.

Ugyanabban az évben történt a Challenger űrhajó katasztrófája, mely számomra a legmegrázóbb tévés élményt jelentette az Ikertornyok ledöntése előtti időszakból. Mindkét alkalommal kirohantam a szabadba, hogy ellenőrizzem, nincs-e az égen valami furcsa, például egy UFO, Superman, vagy gombafelhő. Szerencsére nem volt, pedig a sok megatonnás Cár-bomba robbanásától rendszeresen fostam, miután a brazil közszolgálati tévé bemutatott egy archív felvételt a gigászi detonációról, ami mindkét anyaországom fővárosát képes lett volna egy szempillantás alatt eltörölni a föld színéről.

Kis szarosként azt hittem, egy apa attól jó apa, ha együttérzésből nyerni hagyja a fiát. Később, amikor az erdő melletti biliárdszalonban töltött éjszakák némileg megedzettek, a nyerni hagyás gesztusa lett az egyik legkevésbé ádáz, ám annál hatásosabb fegyverem. Aki néha-néha nyer, az még nem tekinthető győztesnek. Rengeteg gyakorlásba telt felmérni az alkatomból eredő vereségtudat ellenpontját, a nyereségbe forduló, ereszkedő függvény valós paramétereit. Kitapasztalni, hogy meddig hagyhatom élni a másikat azzal a mesterségesen generált, ám az ellenfél számára természetesnek tűnő hendikeppel, amit átmeneti nyereségre váltott, de sose végleges győzelemre. A veszteséget egy idő után bármivé képes voltam átalakítani. Ha másra nem, hát dicsőséges vereségre. Világéletemben utáltam látványosan nyerni. Pocsék győztes vagyok, de szerencsére a limpelő karakter diadala sose ad okot ünneplésre. „Hmm, már megint ez a lúzer nyert. Oké… Oszd újra, Oszikám!” Imádtam efféle sóhajokat hallani, miközben a patak melletti Western cityben harmincezrekkel kopasztottam meg a török fogorvosokat. Nem tudom, miből eredhetett ez az inverz, mondhatni passzív-agresszív technika, amit elég korán elsajátítottam. Talán abból, hogy a vereségre nevelés lélektana szerint mindig intim pillanatokkal jutalmazzák a végén az elbukó gyermeket. A vesztest megölelik, simogatják, vigasztalják, miközben azt lamentálják, hogy nincsen semmi baj, látod, nem vagy jobb senkinél, de legalább közénk tartozol. Néha persze le is basszák, de hát ebből adódik a stratégia állandó izgalma és pedagógiai célzatú érzelmi dialektikája. A született győztesekből áradó gőg, és a feléjük közvetített, vicsorgó szimpátia számomra elviselhetetlen. Kultúránkban mély hagyománya van az underdogoknak. A csóró kisfiúból pompás herceg lesz, a dolgos parasztból strici oligarcha. A toprongyos szolgálóleányból hercegné és luxuskurva, vagy mindkettőjükből halálra ajnározott, tartalom nélküli celeb. De a profi vesztes örökre lúzer marad. Monoton ereszkedő függvénye simán vezeti át az észrevétlen siker állapotába. Azonban a mámoros diadal csalóka lejtő, amin látszólag felfelé gurulnak a tárgyak.

Úgy tízéves koromig persze utáltam kikapni. Életem legtudatlanabb szakaszában mindenáron győzni akartam. Nagybátyám, Hortyi bácsi megtanította a sakklépéseket, és én máris le akartam tarolni a táblát. Háromévesen egy tihanyi üdülőben sírva fakadtam a lengőtekénél, mert fennmaradt egyetlen bábum. A tóalmási strandon jóbarátom apja, Ernő bácsi elvert egy kocsmai rexasztalon. Szégyenemben ketté akartam törni a dákót. Még jóval korábban, a brazíliavárosi Szovjet nagykövetség halljában babonázott meg először a biliárd. Kezdetleges orosztudásom a múlt ködébe vész, de máig emlékszem, ahogy az elvtársak krétával koppintottak az orrom hegyére, amikor lábujjhegyre ágaskodva megcsodáltam az asztal hibátlanul zöld fennsíkját, ami olyan volt, akár egy esőerdő madártávlatból. Az óriási elefántcsontgolyók forgása és koccanása a posztón úgy zajlott előttem, mint egy lassított felvételen. Ekkor az egyik elvtárs rám üvöltött: „Húzd el innen a csíkot, te gyerek! Ez a felnőtt férfiak játéka, ты понимаешь?” (Dá. Já ponyimáju.) A következő snitt Agárd. Azon belül az üdülősor legvégén álló szakszervezeti nyaraló. Arra várok, hogy apámat leitassák a kollégák, mert olyankor mindig rám bízta a filléres érmékkel teli zacskót, hadd játsszak tovább helyette, ő pedig lefeküdt aludni. Különös érzés volt tízévesen az üdülő gondnokával és pár nyugdíjas kazánfűtővel tolni a zsugát éjfélig. Snapszerben, römiben és fájerben is tartottam a frontot. Nem számított, hogy a filléres zacskó megtelik-e vagy kiürül hajnalra, kört-körre halmoztam, miközben nyakaltam a Bambi-fröccsöket.

A videotékához fűződő intézményfüggőségem akkor kezdett alábbhagyni, amikor felvettek az egyetemre. Fáraó neheztelő kérdéseire, miszerint mi lesz a progresszív metál bandánkkal, amit a Balls of Hades-ből kiszállva akarunk alapítani, nem tudtam mit felelni. Hiába jártam minden hétvégén rock klubokba, és Sepultura pólóban mentem beiratkozni a Piarista közbe is, otthon klasszikus zenét hallgattam, vagy ír népzenét és bluest. Rockzenét már csak a tribális rituálé keretei közt, a kamaszkori horda farkastörvényei szerint. Dühösen közöltem Fáraóval, hogy belőlem kihalóban van mindenfajta miszticizmus. Nem fogom bekopipésztelni a kurva életem Anubisz patikamérlegébe. Óegyiptomi erkölcsű mesterem szerint a költészet évszázadok óta halott, rég elvesztette mágikus jellegét. Kosztolányi említésekor elkezdett károgni. Az csak felületes, üres tollfitogtatás Poe Hollójához képest, Wulfer. Egyre biztosabb lettem abban, hogy nem lehet egymáshoz több közünk. Szerinte tiszta időpocsékolás az, amivel foglalkozom, és igazságkereső missziónk célját veszélyeztetem az akadémikus és sivár, világi filozófiával. Boris Vallejo giccses sárkányait és félmeztelen barbárait lemásolni, ez volna a szent cél? Vágtam a fejéhez. Soha többé nem kerestük egymást. Jó pár évig mellettem maradt a távolléte, amíg az ócska, bécsi mechanikájú pianínóm durva billentyűzetétől, a kényszeres gyúrástól és a biliárdtól végül krónikus ínhüvelygyulladást kaptam, és sarokba dobtam az elektromos gitáromat.

*

Fáraót sokféle területen egyszerűen nem szabadott überelni. Ilyen téma volt a filozófia, a foci és a nők. A köztünk lévő korkülönbség dacára is szemet szúrtak fellengzős ex catedra kijelentései. Nőiről olyan hangon beszélt, mint amikor bedobta szervízbe a Dáciát. Puritán szeszélyei mellett alig piált, nem drogozott, és nem tett soha semmi törvénybe ütközőt, kinyilatkoztatásaiból mégis hiányzott a kollektív emberi esendőség transzparenciája. Panelproli próféciái szűk spektrumú, idealista sémák köré rendeződtek, amelyeket mindig azonos forrásokból lopott. Asimov, Crowley, Jelenések Könyve, Holt Tengeri tekercsek. Lehet, csupán a különböző generációs bevésődések választottak el minket, mégis egyre inkább azt láttam benne, amit magamból száműzni akartam. Az okkult baromságok homályos biztonságérzetét.

Fáraó, amikor Merci betoppant, gyorsan lesöpörte az asztalról a Keresztény Egyház Katekizmusát, a Hustler legfrissebb számait, az iráni Avesztát és a Mein Kampf első magyar kiadását. Ez utóbbi meglovagolt egy kóros terjedési hullámot a kilencvenes évek közepén, amit a kádárizmus béklyóiból kiszabaduló, belül továbbra is elfojtott és retardált, álkonformista kispolgárság igyekezett kígyóméregként csepegtetni avatatlan fülekbe. Rózsaszín paperback kiadásban több újságos standján ott hevert a Bravo magazin és a Metal Hammer friss példányai mellett. A gimnáziumi órák szünetében néha láttam a rusnya borítót, de szenzációja inkább gyanús volt és elrettentő, és amilyen gyorsan felkapták, olyan gyorsan landoltak a példányok az 1-es villamos megállója melletti kukában. Fáraó kedvenc esti olvasmánya Derek Humphry 1991-ben megjelent bestsellere, a Final Exit volt, amely végső stádiumban lévő betegeknek ajánl holtbiztos megoldást a különböző eutanáziás praktikákat illetően. Akkor értettem meg, hogy Fáraó felvilágosult szellemét szép lassan kezdi elnyomni eredendő fatalizmusa. „Látod, Wulfer? Ezt a könyvet nem az elégedett olvasói vélemények repítették a sikerlista tetejére!”

Talán nem is a gitárjátékát és az anyagi függetlenségét, nem az önfegyelmező katekizmust és az izmait irigyeltem tőle, csupán a Mercit. Titokban szerelmes voltam ebbe a kissé csacska, külvárosi diszkókban lebzselő, koktélt szopogató, Nap utcai lányba, aki egy márványerezetű répanadrágban, APEH-pénztárosnővé tupírozott hajjal, kipirult arccal loholt utána, cserébe Fáraó mégis úgy bánt vele, akár egy kertészeti kellékkel. Néha előkapta a sufniból, majd ha egyéb dolga akadt, visszarakta a sarokba. Úgy tekintett rá, mint egy beszélő tujára, ami üdeségével felfrissíti a szigorú önképzésre fordított, drága idejét. Amint megcsörrent a telefon, Merci egyből ugrott, hogy bearanyozza a Mester rigorózus piszmogással töltött napjait. Fáraó sok dologban érezte magát teljességgel beavatottnak. Az esszénus szekta liturgiáitól kezdve az argentin futballig, a rokokó lantművészettől a karburátorszerelésig mindenben járatos volt. Miközben Mercinek csupán egyetlen dolog motoszkált a hamvas, posztkádári cheerleader-koponyájában: maga Fáraó, aki a gyermekáldás intimitása helyett inkább Boris Vallejo anatómiai giccsevangéliumát igyekezett egyre magasabb szintre emelni.

Egy szép napon komor fapofával bejelentette, hogy elhagyja a Mercit. Meglepődve pislogtam, és rákérdeztem, miért. Lakónikusan közölte, hogy azért, mert a videotéka raktárában megfektette őt a Jackson. Semmi körítés, semmi eufemizmus. „Seggbe rakta” – közölte, majd gondterhelten lehajtotta a fejét, és mintha mi se történt volna, kiugró járomcsontját ráfektette az ívelt gitártestre, majd görcsösen skálázott tovább, mintha pókként cikázó ujjaival egy epilepsziás rohamot próbálna leküzdeni.

A boldog és önfeledt tékás időszaknak szép lassan befellegzett. Mint minden belterjes közegben, egyre veszedelmesebbé váltak a viszonyok. A sérülések hegei markáns tetoválások alakjában kiütköztek a bőrfelszínre, amit senki sem akart többé vásárra vinni. Kihunyt a varázs, akár az Ámokfutókból. Astaroth volt az egyetlen, aki a tinnyei Kapufa sörözőben nem röhögött ki, amikor egy kopott Megadeth-pólóban csapkodtam az asztalt, és azt hajtogattam, hogy a szerelem egy kibaszott hazugság. Nem próbált vigasztalni, nem kezdett kioktatni, nem fölényeskedett, mondván majd elmúlik, nyugi, minden nő kurva és minden ürge faszfej. Nem etetett ilyesféle prekoncepciókkal, csak leült velem szemben, és sörtől áporodott, sötét alakjával áthajolva az asztal fölött erősen megrázta mindkét vállam. Keményen a szemembe nézett, szinte hallottam a western kanyon fölött visszhangzó sasvijjogást, majd vigyorogva közölte: „Nagyon tévedsz. Kívánnám, hogy megmaradj ezen hitedben, de nem fog sikerülni. Szűz vagy még, Wulfer?” Némi hezitálást követően válaszoltam, hogy igen. Felhúzta a szemöldökét, böffentett egyet. A táguló garatjából áradó unikumszag beborította az arcomat. Olyan volt, mint a frissen leterített bitumen. Bölcs mondandóját – egy luciferi félmosoly kíséretében – ikonikus közmondásával zárta: „Nyugalom, Wulfer. Lesz még belőled lavór vagy vödör!”

*

Hát igen, a gótok. A felszíni frigiditás mögött nemes lelki kódex, a szuicid karizma mögött opálos derű. Szeretni jó, de szeretve lenni pokol. Mindig is tudtam, hogy nem tartozom közéjük. Megtűrtek, mint egy gringót, ahogyan Astaroth nevezett félig-meddig viccesen. A gótok a pompás karvalyok, a megközelíthetetlenek, a farcolók és elmélyedők, a pókhálós tökűek és mimikanélküliek, miközben belül kéken izzanak, akár egy neutroncsillag. Más társaságban sem mozogtam sokkal otthonosabban. Az acetonszagú okádással közelítő, hebehurgya punkok mindig lehúztak. A diszkósok igénytelennek tartottak, mert olyan ápolatlan szakállam volt, mint egy kamionsofőrnek, és sose jártam szoliban. A reggae-rajongók kiröhögtek, mert nem voltam elég lezser. Túl hamar bekészültem a hasistól. A rapperek ferde szemmel tekintettek a tipródó melankóliámra, a skinheadek pedig egyszerűen leszartak. Egyedül a rockerek ordas falkája és medvehűsége jelentett egyfajta kamaszkori bázist. Éveken át ízlelgettem a rendszerváltást követő színes kavalkádot, váltogatva az identitáskeresés lehetőségeit. Minden szubkultúra, akár egy úszó sziget a kietlen óceánon, ahol gyakran szenvedtem hajótörést. Sóvárgó lúzerként vágyakoztam a Fortuna diszkóban drága parfümmel agyonfújt, bárgyú ábrázatú, arányos szépségükkel együtt roppant imbecilis testek látványára. Börzsönyi vadászkocsmákban dulakodtam Egészséges Fejbőrösökkel egy kitömött szarvastrófea alatt, mert le akarták tépni rólam a kifordított bomberdzsekit. Rókáztam tandemben Exploited-felvarrós tarhálókkal a Filatorigátnál, akik a búcsú mámoros pillanatában lelopták a nyakamból az anyámtól kapott első és utolsó ezüstláncomat, amin egy négylevelű lóhere csüngött. A rock egyik alfaja – alfája és ómegája – sem volt több nyers nyiroktestvériségnél és ösztöntársulásnál, amiben a „mindegy, leszarom!” elve szabta a törvényeket, amelyek tükrében átéltük a megfoghatatlan szabadságot, miközben a saját jövőnk ellen tűntettünk egy velőtrázó csatakiáltással.

(Folytatjuk)

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>