Fábián Tibor: Éjszakai kátyúzás

RÉSZLET A CEAUȘESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNYBŐL

A hargitai megyeközpontban hajnalodott. A város az igazak álmát aludta, a nagy nap előtt. De nem mindenki. A Taps-térre vezető sugárúton, az éjszakai közvilágítás sápadt és halvány fényénél egy furcsa egyveleget alkotó társaság szorgoskodott. Talán negyvenen lehettek. Volt köztük salopétába öltözött munkás, öltönyös-nyakkendős úriember, sőt tányérsapkás, egyenruhás milicista is. „Na, még húsz méter a főtérig és megvagyunk”, sóhajtotta a megyei párttitkár, aki úgy bámulta a Taps-teret, mint fuldokló a megmentésére érkező mentőcsónakot. A vastag, csontkeretes szemüveget viselő, kopaszodó halántékú férfi, akinek az orrát nem a hideg csíki téli esték csípték vörösre, hátranézett a mögötte hajladozó társaságra és vastag hangon intézkedett: „Még egy utolsó hajrá, elvtársak! Hozzák már azt a talicskát! Elfogyott az aszfalt.” „Hozom már, hozom, párttitkár elvtárs!”, jött az elhaló válasz és hamarosan érkezett is a talicska a forrón gőzölgő aszfalttal, amit a városi Milícia parancsnoka tolt, személyesen, talpig egyenruhában, aminek a látványára is hevesebben vert a halandó szíve. Rendes körülmények között. De ez most nem ahhoz tartozott.

A felkelő nap rámosolygott a fáradt társaságra, akik egész éjjel a kátyúkat tömték a főtérre vezető sugárúton. Ceaușescu elvtárs érkezésének előestéjén Bukarest minden indoklás nélkül megváltoztatta az útitervet, így hiába tömték be az eltelt napokban, a gondosan tervezett útvonalon az összes kátyút, mert az új érkezési útvonal, a Győzelem sugárútja hatalmas és mély gödreivel várta az ország első emberét. Mintha csak gúnyosan nevetett volna a gondos vendéglátókon, ezernyi szájával, nagyokat ásító kátyújával. A helyiek egymás között így is hívták ezt az útszakaszt: az ezer kátyú sugárútja. Mire rendszerint az volt a válasz: a város meg a tízezeré. A megyei párttitkár fogta a fejét, majd helyszíni szemlét tartott és megint csak fogta a fejét. „Pálinkát!”, hörögte elhaló hangon és amikor egy kissé magához tért a titkára által szájába igazított csíki köményestől, máris intézkedett. Minden mozdítható aszfaltozó csoportot berendelt a városból, de így sem voltak elegen. A távolabbi kisvárosok melósait pedig nem volt idő kivárni, így jobb híján a város és a megye vezetői, a párttitkárok, milicisták gyürkőztek neki, akik az esti megbeszélésre érkeztek a néptanács épületébe. Egész éjszaka dolgoztak a széles sugárúton. Az öltönyök, fehér ingek, elegáns tavaszi kabátok megteltek porral és izzadtságfoltokkal.

Addig könnyen ment, hogy Mecheras, milíciaparancsnok beosztottjaival mindkét irányból lezárta az utat. A csinos és kecses Dacia milíciaautók keresztbefordultak a sugárúton. Se ki, se be. „Ti is jösztök, az anyátok keservit!”, recsegett egyenruhásaira Mecheras az adóvevőn keresztül. „Nehogy azt higgyétek, hogy kihúzhatjátok magatokat a munka alól és kényelmesen szunyókáltok, miközben mi vért izzadva dolgozunk.” „És, ha jön valaki, parancsnok elvtárs?”, akadékoskodtak a milicisták, akik rosszat sejtettek a munka szó hallatán. „Aki jön, az majd megy is. Ő dolga. Gyerünk!” A milicisták tehát összeálltak, egy tucat útépítőt is összeszedtek a vacsoraasztaltól, akik remegve várták sorsuk alakulását az út szélén. Ellenben a pártelit, aki a többséget alkotta, fintorogva és zsebredugott kézzel álldogált. Legörbülő szájjal nézték a büdös aszfaltot szállító teherautókat, a megrakott kazánt és az előkerülő lapátokat, meg a szokásosnál is hosszabbnak, és gödrösebbnek látszó Győzelem sugárutat, amely most nevetett csak igazán a szocialista munka „lista-lusta” hősein.

Daramás Tódornak a fejébe szállt a vér, amikor végignézett ezen a gyülevész hadon, amely ugyan otthonosan forgott a néptanács tágas gyűléstermében, hozzászólásaiban kiválóan méltatta a legújabb ötéves terv megvalósításait, na és tapsolás terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az útjavítás egynek sem tartozott az erősségei közé. „Együtt döglünk meg, elvtársak, ha holnap reggelig ez az út nem készül el! Nehogy azt higgyétek, hogy csak engem fognak leváltani. Ó, nem! Arról kezeskedem, hogy ti az életben nem fogtok többet öltönyt és egyenruhát viselni, a párttagságotoknak is örökre búcsút inthettek, és még örülhettek, ha nem a Duna-csatornához küldenek, hanem valahová Kkukutyinba, az isten háta mögé. Mondjuk Olténiába, ahol kétpofával zabálhatjátok a puliszkát, mert egyebet úgysem kaptok. Vagy összeszeditek magatokat, vagy megy a lista a nevetekkel, Bukarestbe! Ha Ceaușescu elvtársat összerázza ez a gödrös út, mindenki pucolni fog. Velem kezdve az utolsó porbafingóig. Mindenki! Úgy fintorogjanak tehát!”

Ez hatott. A szép ruháját és finom, ápolt kezeit féltő társaság lelki szemei előtt megjelent Ceaușescu elvtárs haragos tekintete, amint autója áthajt a kátyúkkal borított úton. Nem, ezt nem élnék túl! Nekiestek hát a lapátoknak és buzgón dolgoztak egész éjjel. Erre az éjszakára megfordultak a szerepek. A salopétás útkészítők irányították az elvtársakat, mondták és mutatták nekik, mit és hogyan csináljanak. Még a mérnököket is, akik csak az elméletet ismerték. A munkások kimondottan élvezték a helyzetet, persze csak módjával, mert tudták, hogy másnap új nap virrad és, ha a kátyúzás elkészül, az elvtársak mennek vissza a néptanács tágas termeibe, a vastag szőnyegek és íróasztalok világába. Ha pedig nem, akkor rájuk, egyszerű melósokra még mindig szükség lesz a húszmillió kátyú országában, ahol egy gödröt betömnek és kettő lesz belőle. A munka hevében azért, egy-egy kritikus megjegyzést is megengedtek maguknak. Különösen, ha valami válogatott ügyefogyottságot tapasztaltak valamelyik vezető elvtárs részéről. Még a párttitkár is megkapta a helyreigazítást. „Nem úgy kell fogni azt a lapátot, Daramás elvtárs! Persze, hogy kifordul abból a szép fehér kezéből. Nézze, a milicista elvtársat, milyen ügyesen csinálja.” „Jó-jó, csak haladjunk!”, sóhajtott a párttitkár és nem győzte törölgetni az izzadt homlokát. Az öltönyös, egyenruhás brigádnak az első órákban még volt kedve viccelődni, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább úrrá lett rajtuk a fáradtság és az apátia. „Jaj, csak ezen legyünk túl!”, ingatta a fejét a megyei KISZ-titkár, aki vézna városi fiú volt, lapátot eddig közelről sem látott. Titokban időnként megbámulta, megsimította a tenyerét és szörnyülködve tapogatta a sokasodó bőrkeményedéseket és vízhólyagokat.

Hajnalban az utolsó méterek és az utolsó erőfeszítések következtek. Végre ott álltak a Taps-téren, melynek túloldalán az ünnepi emelvény már készen várta a haza legszeretettebb fiát és a nemzet anyját. Az emberek csak álltak, fújtattak és egy darabig csak nézték munkájuk eredményét, a széles Győzelem sugártutat, melyen most furcsa egyveleget alkotott a régi és új aszfalt. Érezték, hogy valami nagy dolgot hajtottak végre. Valami egyedit. Valahonnan pálinka is került, egy-két kupica után máris jobb kedvvel értékelték a mögöttük álló éjszakát és az előttük álló napot. Csapzottak voltak, koszosak és izzadtak. És mérhetetlenül fáradtak. „Elvtársak! Gratulálok! Győztünk! Megmutattuk, hogy így is lehet! Ezért olyan sokoldalúan fejlett a mi szocialista rendszerünk, mert mi mindenhez értünk”, összegzett diadalmasan Daramás és magasba emelte a pálinkáspoharát. „Engedelmével, párttitkár elvtárs. Ahogy mi, székelyek mondjuk: mindenhez is, ha meg nem sértem”, kotnyeleskedett bele a pártlap főszerkesztője, aki este még súlyos tragédiaként élte meg, hogy ittragadt kátyúzni, amikor őt várták a cimborák a Kis Füstösben. Mostanra persze a kezeire, vállára, derekára ólomként nehezedett a fájdalom, de a pálinka újra lelkesedést és reményt szült a gondolataiban. Daramás kényszeredetten nevetett. Nem volt hozzászokva, hogy csak úgy kijavítják, még ha vicces célzattal is. „Hanem ebből újságcikk nem lehet. Pofa súlyba, elvtársak. Ez a mi kis titkunk. Értem?” A fáradt társaság bólintott és koccintott. Értették. Hogyne értették volna.