Tiszatájonline | 2021. április 14.

Amikor a popzenét viszik a tisztítóba

DRY CLEANING: NEW LONG LEG
Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben… – NAGY AMBRUS KRITIKÁJA

DRY CLEANING: NEW LONG LEG

Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben. Hát ilyen, és hogy erre jelen kritikámmal is illően, a zenekar saját szellemiségében reflektáljak, minden bekezdést az új albumról származó egy-egy különösen emlékezetes idézettel fogok megkoronázni. „Time to shut up, old actors.”

A Tom Dowse gitárosból, Lewis Maynard basszusgitárosból, Nick Buxton dobosból és Florence Shaw „énekesből” álló baráti társaság 2018-ban döntött úgy, hogy a próbatermi szárnypróbálgatások után élőben is megmutatja magát a nagyérdeműnek (annak ellenére, hogy eleinte egyáltalán nem akartak koncertezni). 2019-ben aztán egyből ki is hozták a zenekar hivatalos manifesztójának tekinthető Sweet Princess EP-t, amely elképesztő lendülettel és frissességgel vázolta fel a csapat koncepcióját: a posztpunkos, new wave-es, hol a korai Talking Heads-t, hol a Wire-t vagy épp a Sonic Youth-ot idéző gitártémákat Maynard robusztus basszusa és Buxton minden cifrázást nélkülöző, alázatos és gépszáraz dobjai támogatták, Shaw halálra unt, de valahogy mégis mélyen rezonáló (ének)beszéde pedig már az első szám végére minden kétséget kizáróan jelezte, hogy itt bizony valami izgalmas készülődik. A Sweet Princess EP hat számában a zenekar tulajdonképpen már 2019-ben minden trükköt felvonultatott, amivel azóta is operál, így azt a szokatlan riffekre épülő, energikus, olykor pikánsan disszonáns posztpunk-esztétikát is, amit Shaw elsőre talán nehezen megfogható, harmadikra viszont már egészen lebilincselő szövegkollázsai és a dalokban magára öltött karakterekből áradó előhalott karizma tett különösen érdekessé. A brit királyi család és a bulvársajtót lélegző angol közvélemény kapcsolatára reflektáló ’Magic of Meghan’ a zenekar első, máig fergetegesen jó kislemeze lett – ki hitte volna ugye, hogy a ’God Save the Queen’ után negyvenakárhány évvel egy frissen beházasodott angol hercegnő intrikái kavarják majd fel újra az angol kedélyeket? „She’s definitely in a leage of her own.”

A Boundary Road Snacks and Drinks EP-vel a zenekar pontosan ott vette fel a fonalat, ahol mindössze két hónappal korábban letette. A manifesztó második felvonása ugyan egy csipetnyivel talán kevésbé lett arcbavágós, az olyan csodás és sodró dalok, mint a ’Viking Hair’ vagy a ’Sombre One’ és a ’Sit Down Meal’ egybefolyó, bensőségesen őszinte monológjai ügyesen demonstrálták, hogy a maró cinizmuson és klasszikus rakkendrollon kívül a Dry Cleaning bizony szomorú szentimentalizmusban is utazik, Shaw asszociációs, kollázsszerű szabadversei pedig jóval többet is elbírnak, mint azt az első EP sejtette. „A woman in aviators firing a bazooka.”

Ennyit hát a zenekar egyelőre tényleg nyúlfarknyi történetéről, térjünk is vissza gyorsan a jelenbe és vegyük górcső alá, miért olyan érdekes a Dry Cleaning bemutatkozó nagylemeze, amely azzal együtt is képes fölülmúlni az ígéretes kezdeteket, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmit sem változtat a jól bevált varázsrecepten. Úgy gondolom, először is talán egészen párját ritkító bátorsága miatt. Valami olyat csinál ugyanis, amit popzene ritkán szokott: olyan sugárzó érzékkel és tehetséggel feszegeti a dallam és a szöveg, a forma és a tartalom, valamint rajtuk keresztül az ösztöni és a tudatos közötti kapcsolatot, hogy egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette és nem odafigyelni rá. A New Long Leg amellett, hogy zenei szempontból is megsüvegelendően ügyes és kreatív, a zene és a szöveg dinamikáját tekintve több ennél, az elmúlt évek egyik legprovokatívabb és legmetább lemeze is egyben. „It’s just child chat.”

A korábbi EP-khez viszonyított hangszerelési evolúció már a nyitó ’Scratchcard Lanyard-on’ is jól hallható. A programozott dobokkal, dörmögő basszusmenettel és egy éles, posztpunkos gitárszólóval megspékelt dal azonnal berántja a hallgatót és egyben az album átfogó hangzását is előrevetíti. A csapat ezúttal letisztultabb, alapvetően szellősebb és (még mindig) üdítően szokatlan instrumentálokkal ágyaz meg Florence szövegeinek, aki szerencsére sosem szorítja le őket teljesen a színpadról, sőt Dowse csodálatosan kifejező, ügyes gitármunkája mintha Shaw mellett a zenekar második, egyenrangú frontemberévé lépne elő. A sokszor vad, szomorú vagy épp játékos gitártémák ugyanakkor nem csak a dalok érzelmi tőkesúlyát adják, hanem kommunikálják azt is, ami Shaw monoton morfondírozásaiból nyilván szándékoltan hiányzik. Különösen jó példa erre az „album szentimentális szívének” is tekinthető ’Her Hippo’ és a címadó ’New Long Leg’ egymást követő párosa, melyek hangulatukban és hangzásukban is egyértelműen a korai 2000-es éveket, az én fülemnek különösen a szárnybontogató Death Cab For Cutie-t idézik. Pár hallgatás után az album három markánsan elkülönülő zenei csapásiránya is kitisztul: az első két szám tipikus(abb) rakkendrollja után a már említett „szentimentális szív” a lemez kellős közepén kapott helyett (aligha véletlenül), a kísérletező, igazán elszállt ötletek pedig az anyag utolsó meta-felvonását adják. A három egység között a banda általában introspektívebb, mélázósabb dalokkal oldja a feszültséget, a jelentéktelen vagy a filler-kategóriától azonban persze ezek a számok is mérföldekre vannak, a ’Leafy’ például az egyik abszolút kedvencem a lemezről. „More espresso, less depresso.”

A hangzás finomításáért valószínűleg az album producere, a leginkább PJ Harvey-val közös kollaborációi kapcsán ismerős John Parish is felelős. Tapasztalt irányítása mellett a banda hallhatóan fókuszáltabb, sallangmentesebb és olajozottabban zakatoló atmoszférával állt elő, Parish ráadásul az album keverését is magára vállalta, kiválóan ráérezve a banda igencsak egyedi igényeire. A basszust egészen szokatlanul előretolta, a gitárt és a vokált egyazon pénzérme két oldalához hasonlóan nagyjából egyenlő hangsúllyal kezelte, és ami talán a legfontosabb – hagyta kibontakozni a zenekar mindeddig legmerészebb ötleteit is, amit a metánál is metább, közel 8 perces ’Every Day Carry’ példáz a legjobban. Ezt a magam részéről minden egyetemi irodalom-, zene- és művészetelméleti kurzuson tanítanám. „Now it seems like none of that meant anything.”

Talán már az eddigiekből is kiviláglik, hogy a New Long Leg nem lesz a Retro Rádióba két uszkár közt betelefonáló sarki kutyakozmetikus kedvence, sőt, egyféle kísérletező nyitottság híján valószínűleg sokan visszariadnak majd tőle. Miért is? Mert nem adja könnyen magát, megdolgoztatja a hallgatóit és bizony elvárja, hogy magukba szállva kissé átértékeljék a popzenéről jó mélyen bevésődött elképzeléseiket. Florence Shaw a zenekar korábbi anyagaihoz képest változatlan, egy halott EKG-szignál stabilitásával vetekedő énekbeszéde természetesen oroszlánrészt vállal ebből, és bár az énekbeszéd maga a legkevésbé sem forradalmi találmány a popzenében, ez a fura angol lány egy lépéssel mégis tovább (vagy inkább más irányba) viszi el, mint a stílus korábbi nevesebb művelői. A Velvet Underground juthat először eszünkbe, Lou Reed azonban mindig inkább mesélt és fricskázott a hangjával, Jim Morrison színházat csinált a ’The End-ből’ meg a ’When the Music’s Over-ből’, Patti Smith szavalt és feltüzelt, Henry Rollins pedig kegyetlen társadalmi kommentárral kínozta a hallgatókat a Black Flag Family Man című albumán. A ’spoken word’, mint olyan, tehát messze nem hagyományok nélküli eszköz, Shaw azonban így is egyedien csavarja meg, amikor belső monológokból és valós dialógusokból, mindennapi megfigyelésekből és az utcán vagy a buszon elkapott félmondatokból építi fel az album összes dalszövegét – a lemez negyven perce alatt tulajdonképpen egy titokzatos hangulatlabirintust kreál. A refrén, mint strukturális egység továbbra is létezik ugyan, rím viszont továbbra sincs, csak szabad asszociáció, tűpontos prozódia és olyan megrengethetetlen flegmaság van, ami még egy ópiumálomból ébredező Lana Del Rey-t is zavarba ejtene, miközben a hétvégi bevásárlólistát szavalja. A punk itt-ott nihilbe hajló attitűdje végig körüllengi az albumot és már a nyitó ’Scratchcard Lanyard-ban’ pofonvág – „Do everything and feel nothing” –, de explicite a ’Strong Feelings-ben’ is tetten érhető – „I just want to tell you I’ve got scabs on my head / It’s useless to live”. A lírai én sebezhetőbb, gyámoltalanabb énje sem marad azonban rejtve: „I’m smiling constantly and people constantly step on me” – osztja meg Shaw a ’Her Hippo-ban’. A közel tíz oldalnyi dalszöveg természetesen már önmagában is rettentően szokatlan egy popzenei albumon, a szubjektív szabadverses, konkrét élethelyzetekből kiragadott és látszólag összefüggéstelen forma pedig végképp próbára teszi a hallgatót: Mit kellene ezzel kezdeni pontosan? Ilyen is lehet egy (dal)szöveg? Beszélhetünk itt egyáltalán dalszövegről? És dalról, ha már itt tartunk? Mit akar ez nekem mondani? És miért így?

Bár azt hiszem, az efféle kérdésekre szinte kivétel nélkül csakis egyéni, szubjektív válaszok adhatóak, a Dry Cleaning szerintem pontosan azért így tálalja a mondandóját, hogy a hallgató egy kiszolgálás- és szórakoztatásközpontú világban igenis feltegye magának ezeket a kérdéseket. És töprengjen. És reflektáljon. És persze élvezze is az élményt, hiszen a New Long Leg minden furcsasága ellenére zeneileg egyáltalán nem megközelíthetetlen, inkább egy elragadó és emlékezetes popalbum egy kiemelkedően erős szövegkoncepcióval felturbózva. Ez utóbbi egyszerre intim, eszes, megmosolyogtató, olykor obszcén, olykor szívszorító, a „megénekelt” történettöredékek pedig önmagukon túlmutatva feszegetik a dalszöveg mint zsáner szabályait, sőt a három perces popdalok formai kötöttségeit, potenciális lehetőségeit is. Könnyen lehet, hogy épp ezért nem érzem azt sem véletlennek, ahogy a zenekar kiváló érzékkel csupán egyetlenegyszer, a relatíve könnyedebb ’More Big Birds’ című dalban mutatja meg a valóban éneklő Shaw-t, aki ekkor sem értelmes szöveget, csupán egy mondókaszerű dallamot lalalázik: a lemezen így a kimondott, valódi, elbeszélt tartalom áll szemben a nonszensz, valótlan, de elénekelt tartalmatlanssággal. Florence Shaw elsőre randomnak tűnő, de valójában az első mondattól – „Many years have passed but you’re still charming” – az utolsóig – „Curtains always closed” – gondosan megkomponált pillanatképei az abszolút mindennapit emelik egy magasabb, szebb, tisztább dimenzióba a zene varázsszőnyegén, és hát mi is lehetne a művészet elsődleges feladata, ha nem éppen ez? „This is the hardest thing I’ve ever had to do now.”

Őszintén örülök, hogy 2021-ben is bújnak még elő zenekarok, akik olyan vérpezsdítő, okos és inspiráló módon reflektálnak a dalszövegek működésére, a popzene mindannyiunkba mélyen bevésődött hagyományaira és az átlagember keserédes átlagéletére, mint a Dry Cleaning. Mert szebbé tesznek vele valamit, amiről nagyon gyakran azt gondoljuk, hogy ocsmány és megértetnek velünk valamit, amit gyakran egyáltalán nem gondolunk át, csak ösztönösen szeretünk. Egy 2021-es koncertélményben reménykedve csak a zenekar saját soraival tudok búcsúzni:

„Don’t cry just drive
Good luck band.”

Nagy Ambrus

Dry Cleaning: New long leg

2021, 4AD

Bandcamp: 

drycleaning.bandcamp.com/