Tiszatájonline | 2021. április 12.

A költő, aki jó kisregényt írt

VESZELKA ATTILA: A KÖLTŐ, AKI HÜLYE VERSEKET ÍRT
Azt már tudjuk – József Attila révén is –, hogy: Aki költő akar lenni/ pokolra kell annak menni. A „főhősnek” (egyes szám harmadik személyben íródott önéletrajzról beszélünk) is alá kellett szállnia, mert költő akart lenni. És az lett is. Már addig sem volt szokványos az élete, de: „Aztán leszállt az alvilágba, nem sejtve még, hogy további életében tartósan ott is marad”… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

VESZELKA ATTILA: A KÖLTŐ, AKI HÜLYE VERSEKET ÍRT

Tavaly jelent meg Veszelka Attila író, költő, legújabb kötete, ezúttal egy kisregény, A költő, aki hülye verseket írt címmel, melyet a Hungarovox Kiadó adott közre. Sajátos pokolra-szállási történettel ismerkedhetünk meg, ebben 123 oldalas könyvben.

Azt már tudjuk – József Attila révén is –, hogy: Aki költő akar lenni/ pokolra kell annak menni. A „főhősnek” (egyes szám harmadik személyben íródott önéletrajzról beszélünk) is alá kellett szállnia, mert költő akart lenni. És az lett is. Már addig sem volt szokványos az élete, de: „Aztán leszállt az alvilágba, nem sejtve még, hogy további életében tartósan ott is marad” (34.)

Ám súlyos tévedés volna azt hinni, hogy ez holmi duda-tanfolyam, ami gyorsan és könnyen lezavarható, és utána kiállítanak róla egy bizonyítványt. Nem. A „főhős” kacskaringós kocsma-útja a végül temetőbe vezet… Ott kap ugyanis munkát. „Ez volt az az időszak, amikor azt hitte, egy igazi művész iszik, mint a gödény” (11.) – fogalmaz Veszelka.

Kellemes, könnyed, lendületes stílusban ír a költő, nem minden (ön)irónia nélkül. A „főhős” nem pusztán csak költő, hanem a regényben különféle variációs címekkel ellátott: „dalnok”; „poéta”; „irodalmár”; „irodalmász”; literátor”; „géniusz”; „bárd”; „született zseni”; „dalfaragó”; „tollnok”; „táltos”; „jokulátor”; és még sokan mások…

Már az előző prózakötetéből is jól kiolvasható volt – a Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája és én című kötetről van szó –, hogy az író egyedi hangvételben, szellemesen és humorosan tud prózát alkotni. És azt itt most sikerült – hogy úgy mondjam – überelnie. Stílusa laza, és mégis fegyelmezett, művészi. Például amikor az egyik főnökéről írja a következőt: „Nem volt hajlandó a resti területére betenni a lábát, ugyanis – valamiféle titokzatos, sötét, kifürkészhetetlen és beteges okokból – KLÁRAFALVY ANTIALKOHOLISTA VOLT!” (25.).

Bizony, számosan vannak ilyen elvetemült emberek. De nem úgy a „dalnok” – és köre. Akik közül, például: „A kukázás professzora, ifjonti éveiben, fenomenális szólógitáros volt” (8.).

A költő útjai kifürkészhetetlenek. A pécsi Janus Pannonius Egyetemen magyar – ének-zene, majd a szegedi József Attila Tudományegyetem filozófia szakán szerzett diplomákat. Mint a regényben írja, nagyon szeretett volna gitár-szakon is végezni, erre azonban nem kerülhetett sor. Kezdetben: „(…) arra jutott, gitárművész és zeneszerző lesz, de amíg az lesz, valamit mégiscsak tennie kell, és úgy gondolta, az a valami a vasutasság lesz” (13.)

Néhol nyersen, sőt, helyenként durván ír Veszelka. Mégsem érezzük aplárinak, sem pedig trágárnak ezeket a részeket, hiszen a szövegkörnyezet alapján méltán úgy érezhetjük: ez így van jól; másképp ezt nem lehet. Például amikor a sznob filoszokat, filológusokat, és autorokat „púdererezett faszú dandy”-ként jellemzi – találóan. Vagy: „Az igazgatóság épületében egy rahedli faszkalap közé csöppent” (14.). Itt sincs hiányérzetünk. Mindenféle fölösleges finomkodás helyett egy szép mondatot, egy jól leíró prózai sort olvashatunk.

Igazán szórakoztató és – ezen nincs semmi csodálkoznivaló – mély gondolatokat sem nélkülöző mű A költő, aki hülye verseket írt. Ha szabad így fogalmaznom: várom, vagyis várjuk a folytatást. Vagy ennek a kiterjesztését, valami nagyobb formátumban. Mondjuk, nagyregényben. Erre Veszelka Attila biztos, hogy képes lenne. A kérdés az, hogy akarja-e.

Szívesen olvas manapság ilyet, ilyeneket az ember. Üdítő élmény. Mint egy (vagy több…) sör egy nehéz nap után.

A regény végén olvasható a költőtől egy szép vers, mintegy megcáfolandó a mű címét, vagyis, hogy miért nem hülye verseket írt a költő. A végére, ebből a versből idézek, mégpedig az utolsó versszakból; álljon itt, demonstratíve: „(…) elkerült Kalliopé is/ nagy ívben mindig. Ne beszélj/ hát: kuss. Inkább nézem,/ amint szállingóznak a pelyhek.” (123.)

Mindenesetre ez a kisregény nem pehelysúlyú.

Jahoda Sándor

kisregény

Hungarovox Kiadó,

Budapest, 2020

128 oldal, 1800 Ft