Igyekszem hálót és nem halat adni

INTERJÚ LACKFI JÁNOSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 

Lackfi János József Attila-díjas költő és műfordító. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa és a kreatív írás program egyik vezető oktatója volt Vörös István mellett. A Hogyan írjunk verset? című könyv szerzője, a karantén-időszakban  indította el a Facebookon a Lackfi Kreatív Írás-kurzusát.

– Mióta foglalkozik tehetséggondozással, irodalmárok képzésével? Melyek voltak a főbb állomások? Milyen cél, küldetéstudat vezette a feladatra?

– Magam tizenévesként a Diákírók és -költők Sárvári Pályázatán ismerkedtem meg azzal az irodalmi „dühöngő-hangulattal”, mely egyik formája a képzésnek-képződésnek. Középiskolásként egyrészt hasznos mentori véleményt kaptunk műveinkre, másrészt sebeket okozva és ugyanakkor edzve-edződve is, mindannyian nagy vehemenciával kritizáltuk egymás műveit. Édesanyám, Mezey Katalin a mai napig végzi ezt a munkát. Az egyetemen Lator László szemináriuma vezetett beljebb a költészet rejtelmeibe sokrétű stílusgyakorlataival. A 2000-es évek elején Jónás Tamás kollégámmal a dokk.hu internetes oldalon végeztünk elég bevállalós, keménykedős kritikusi munkát, az akkor még gyerekcipőben járó interneten szakmai mércét tartva azoknak, akik műveik kapcsán „utcán át” véleményt kértek. Sokat tanultam ebből az öt évből. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraiként aztán, Vörös István kollégámmal karöltve, tizenöt évig tanítottuk a Kreatív Írást komplex, négy féléves, akkreditált felsőoktatási képzés keretében. Én eljöttem ugyan az egyetemről, de a program folytatódik tovább. 2013 óta a Marczibányi téri Művelődési házban vezetek prózaírói Kreatív Írás tanfolyamot. A kapolcsi Művészetek Völgyében, a Kaláka Versudvaron tíz éve működik nyílt Versműhelyem, ahol a közösségi alkotásban részt vehet boldog-boldogtalan. A karantén-időszak gyermeke az azóta is remekül muzsikáló Facebook-os Lackfi Kreatív Írás-kurzus, ahol kilencven-száz embernek tanítok prózaírói mesterfogásokat. Nemrég megjelent kötetem, a Hogyan írjunk verset?, összegzi mintegy húszéves irodalompedagógiai tevékenységem tanulságait, és gyakorlatias versfitnesz-kézikönyvként, több mint harminc feladaton keresztül, kortárs művek segítségével vezet be a líra-alkotásba.

– A kreatív írás kurzusok esetében milyen infrastrukturális vagy intézményi háttér áll a rendelkezésre?

– Az egyetem természetesen adta a maga közegét, de az elmúlt húsz évben rengeteg műhelyalkalmon alkottam együtt sokezer felnőttel és diákkal. A Marczibányi téri Művelődési ház biztosított termet, reklámot, a Művészetek Völgye fesztivál-környezetet és igényes közönséget, a karantén óta pedig az internet eresze alá húzódtunk be. Ez is igen jó közegnek bizonyul.

– Oktatóként, oktatást segítő munkatársként hány ember vett részt az egyetemen, illetve a jelenlegi kurzuson az oktatási folyamatban? Milyen szerepük volt? Kiválasztásuk milyen szempontrendszer alapján történt?

– Az egyetemi négy féléves képzést Vörös István barátommal ketten láttuk el, felosztva egymás közt a kurzusokat. Most, az internetes tanfolyamhoz Ijjas Tamás és Véssey Miklós kollégák csatlakoztak, ők a résztvevők által feltöltött munkákat bírálják empatikusan, szellemesen, építően.

– Milyen formában valósultak meg a különböző műhelyekben a közös munka, a képzés folyamata?

– Az egyetemi képzés négy félévre elosztott 15 kurzusból állt, ezek egyharmada előadás volt, kétharmada szeminárium. Ezen természetesen másfél órás egyetemi kurzusokat értünk, heti egyszeri rendszerességgel. Az előadások a kortárs magyar és világirodalmat, a lírát és a prózát mutatták be írástechnikai szempontból. A gyakorlati alkalmakon ezeket a módszereket példaszövegek alapján ki is próbáltuk élesben, a diákok stílusgyakorlatokon keresztül elsajátították el az egyes szakmai fogásokat. Hasznos kiegészítésként kiadókról, folyóiratokról, szerkesztésről, korrektúrázásról is tartottunk szemináriumot. Az abszolutórium után a két évet lezáró elméleti-gyakorlati szigorlat következett, ez elég kimerítő, egész napos menet volt, szóbeli vizsgával, helyben születő írásokkal.

Hasonló kurzusokat egyedi jelleggel az ország rengeteg pontján tartottam diákoknak, egyetemistáknak, felnőtteknek. Jobbára könyvtárak, művelődési házak, iskolák, gimnáziumok, szakkollégiumok szerveztek ilyen alkalmakat, de volt rá példa, hogy egy-egy multinacionális cég kért meg csapatépítő-fejlesztő foglalkozások vezetésére.

A Művészetek Völgyében zajló műhely más rendszerű, ott közösen alkotunk, mindig az összegyűlt közönség ötletei alapján, az általam kitalált gyakorlatok nyomán, a munkát magam koordinálom.

A Marczibányi téren, illetve a Facebook-os Lackfi Kreatív Írás-tanfolyamon egy-egy félév tematikáját igyekszem következetesen felépíteni, a jelenlévők pedig a heti egy alkalmon bemutatott mű alapján írják meg saját szövegváltozataikat, melyekre rövid kritikával reagálunk, ösztönözve őket a továbblépésre, javításra, fejlődésre.

– Milyen akkreditációt adott az egyetemi kurzus a végzett hallgatóknak?

– Az egyetemi kurzus sikeres szigorlat fejében diplomabejegyzést adott, miszerint az illető „Kreatív Írás Képzést végzett”. Egyéb tanfolyamaimon nemigen állítok ki diplomát, tapasztalataim szerint a hallgatók nem igénylik a plecsnit. A valódi eredmény minden egyes esetben az egyéni fejlődés, melyet a befektetett energia függvényében ki-ki maga megtapasztalhat.

– A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Mely korosztály a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal, milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeznek a különböző műhelyek, tanulócsoportok résztvevői?

– Nem elitképzésben gondolkodom, hanem a tömegsporthoz hasonlóan bárki számára elérhető tanfolyamban. Aki régebb óta ír, s már némi gyakorlattal rendelkezik, nyilván nem ugyanonnan indul, de úgy tűnik, ezek a szintkülönbségek inspirálóan hatnak az egyes résztvevőkre. Jó futókkal együtt futni nagyon is fejlesztőnek bizonyul. És elképesztő emlékezetes marad egy-egy olyan pillanat, mikor valaki, aki korábban kulturáltan írt, és nagyjából „beáraztam” magamnak fejben, hol is tart, milyen színvonalon is dolgozik, egyszeriben… huss, elemelkedik a földtől. Tényleg, mint a repülő! És jó esetben marad is az új pályán, megtalálta a hangját, jöhet az irodalmi ranglétra lassú, türelmes megmászása vagy a blogoszférán keresztüli befutás.

A kurzus törzsközönsége a „munka világából” kerül ki, harminc-negyven-ötven körüli emberekről beszélünk, akad köztük jogász, tanár, orvos, újságíró, banki dolgozó, masszőr, edző, pszichológus, mérnök, diplomata, képzőművész, matematikus egyaránt. És persze a gimnazista, egyetemista, illetve idősebb korosztályból is kerülnek ki „kreatívok”.

A motivációk sokélesége mindig lenyűgöz, van, aki minőségi szórakozást szeretne csak, ami nagyon örömteli: ezek szerint az irodalmat nem mindenki tekinti ab ovo merő unalomnak. Más életválságában szeretné magát meglelni az írás segítségével. Monoton munkát végzők valami szabadabbra vágynak. Sokaknak első vagy új szerelem az irodalom, visszatérnének hozzá vagy belevetnék magukat. Egy nagymama Amerikában élő unokáinak akarta elmesélni a családi legendáriumot, ehhez keresett izgalmas módszereket. Ügyészségi szóvivőnk is volt, aki nap mint nap küzdött vele, hogy a jogi bükkfanyelvet a szakmaiság megtartásával haladók számára is érthetővé tegye, s ebben cinkosának tekintett engem. Egy kedves tolmács hölgy mondta, hogy évtizedek óta mások szavai járnak rajta keresztül, megijedt, hogy sajátjai már nincsenek is, jött, hogy ezeket visszaszerezze.

– Az oktatás – képzés biztosításán túl még milyen egyéb támogató tevékenységet tudott biztosítani a hallgatóknak? Kiemelne -e pár mentoráltját, aki már részese az irodalmi életnek?

– Igyekszem hálót és nem halat adni. A résztvevőket foglalkoztató kérdésekre reagálva nagyon gyakorlatiasan próbálom összefoglalni a folyóiratok, kiadók, pályázatok, blogoszféra világával kapcsolatos tudnivalókat, rábízva mindenkire, hogy egyénileg vegye ezeket az akadályokat. Szerencsére jó pár volt vagy jelenlegi résztvevő publikál rendszeresen, jelentetett meg könyvet, nyert pályázatokat.

Az egyetemi másfél évtized során sok-sok tehetség fordult meg a kezünk alatt, ők mára már komoly íróemberek, természetesen saját maguknak köszönhetően. Büszkeség, hogy impozáns névsorral szolgálhatok: Ayhan Gökhan, Babiczky Tibor, Dávid Ádám, Horváth László Imre, Ijjas Tamás, Lakatos István, Pion István, Simon Márton, Svébis Bence, Toroczkay András, Ughy Szabina…

A marczisok is bontogatják szárnyaikat, Baranyai Barna, Jánoki-Kiss Viktória, Lovász Krisztina, Makó Ágnes, Oborny Beáta, Tass Bálint, Véssey Miklós pályázatokon nyernek, nívós helyeken publikálnak vagy sikeres blogoldalt vezetnek.

A Clavis irodalmi-művészeti ügynökség is a kurzus volt résztvevőiből alakult, jó pár nívós eseményt szervezett már. Ami természetesen az ő érdemük, harcuk, pályájuk.

A Marczibányi téri Művelődési Központban zajló kurzus egy-egy félévének legjobb szövegeit felhasználva a Momentán színházi társulattal együttműködve már öt alkalommal rendeztünk improvizációval egybekötött felolvasóestet Szószóró címmel, ahol elhangzottak a résztvevők művei. Időnként személyes Facebook-oldalamon is közzéteszem a legjobb munkákat, ami vonzó perspektíva lehet, ha a nyolcvanezernél több követőre gondolunk.

– Hogy látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetségazonosítás – gondozási rendszer kiépítése? Segítene -e az irodalmárok, az irodalmi élet megítélésében, ha akkreditált képzésben is megszerezhető lenne szépírói mesterség fogásai?

– Érdemes lenne az iskolai irodalomoktatásba beépíteni a Kreatív Írást, hiszen döbbenetesen gazdagító és élményszerű szétszedni-összerakni a műveket, használni a legnagyobb írók-költők eszközeit, trükkjeit. Erre az irodalomtörténészi szemlélet eluralkodása miatt nem látok sok esélyt. Már az is nagy dolog, ha egy-egy rátermett magyartanár extraként használja egy-egy órán Molnár Krisztina Ritával közös kézikönyvünket, a Titkos versműhelyt. Lassanként azonban úgy érzem, polgárjogot nyer a Kreatív Írás oktatása, mind több kolléga lát benne fantáziát, és alakítja ki a saját iskoláját, tanodáját, ami örvendetes. Minden pályának olyan ugyanis a presztízse, amilyen az oktatási struktúrája. Ha az Orvosi Egyetemre bekerülni kihívás, esetenként pedig komoly pénzbe is kerülhet, az irodalmi tudást pedig kócos művészkék adják át egymásnak homályos kocsmákban, mint valami nemi betegséget, az eléggé kihat az egyes szakmák társadalmi megítélésére.

Pánczél András

Fotó: Raffay Zsófia