„Minden jó történet szabadulástörténet”

– Az év eleje hangosra sikerült ön körül, a 2016-ban megjelent Moszkvában esik című regénye a World Literature Today listáján a legfontosabb angol nyelvre fordított, idegen nyelvű könyvek között szerepelt, itthon pedig megkapta a Baumgarten-emlékdíjat. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések a különböző kulturális intézmények felől? Hatással vannak a mindennapi alkotói, kutatói működésére?

– Eléggé kaotikus minden mostanában, vagyis mindig az, csak most jól észlelhető – például nem igazán követhető, hogy mikor mit vesznek észre a világban, ami meg kalkulálható, mert föl van építve, bemért ízléseknek és célcsoportoknak a fogyasztói szokásait szolgálja ki, hát az szerintem csak homályosítja a káoszt. Mindenesetre örültem mindkét említett jelenségnek, életem, munkám viszont sokkal kevésbé változott ettől, mint bármi mástól.

– A Moszkvában esik sikere mögött ugyanakkor ott lehet az is, hogy egy elvárt kelet-európai történet a szocializmus bűneiről, amelyhez egy ökológiailag érzékeny elbeszéléstechnika társul. Egyrészt az állatok narrátori pozíciói egy egyedi narrációt hoznak létre, másrészt erős reflexiók a jelenleg is zajló ökokritikai diskurzusokra is. Lát a fordításban, az angol kiadásban vagy annak a recepciójában ezzel kapcsolatos fókuszváltást, átkeretezési kísérletet?

– Értem a kritikát, csak nem igazán látom megalapozottnak, ha figyelembe vesszük, hogy az egész sztori Luka Lászlóval, a diktatórikus rezsim pénzügyminiszterével kezdődik, és az ő személyét próbálja felvillantani, korántsem a démonizálás bevett módszerével. Aztán ott van az elbeszélők egyike, én, akinek az a problémája, hogy miért birtokolható egyáltalán a föld. Na de vissza a felkínált receptre: a kapitalizmus elfogadtatása plusz trendi ökonézetek, és máris a WLT észrevesz. Hát, ettől azért a lélegzetem is eláll, de hát csak rajta. Ami engem illet, nekem komoly problémáim vannak a fennálló rendszerrel, a piaci gondolkodással, a sikerideológiákkal. Az állatok nálam nem az ökokritikai diskurzusokra reflektálnak, hanem a maguk sajátos érzékelése felől közvetítik a történetet, amelyeknek mindig is részesei voltak, legfönnebb vagy nem vettük észre, vagy tárgyiasítottuk őket, hogy gond nélkül bekaphassuk őket. Nélkülük én magam untam volna a leginkább ezt a kitelepítéstörténetet: az önző, macho, önfényező tradicionális hőstörténetek általában hidegen hagynak. Az angol verzió egy kicsi, szubverzív New Yorki kiadónál jelent meg, a Contra Mundum Pressnél, aki korábban például Celant, Pasolinit vagy Szentkuthyt publikált. Rainer J. Hanshe-t, a kiadó vezetőjét messze nem a konvencionális, piacképes irodalom érdekli, ő maga is ír, egy gondolkodó arc, eszébe nem jutna egzotizálni, átkeretezni, bekategorizálni. Ha pedig a magyar kontextus az erdélyi magyar nagybirtokosi saga, akkor ez a könyv meg se kellett volna jelenjen, mert hol van már például Ugron Zsolna méltán sikeres vállalkozásaitól? Egyszerűen nem ugyanazon a pályán futunk.

– A Selyem Zsuzsa-szöveguniverzum részei tematikusan is nagyon hasonló közéleti, kortárs érzékenységet mutatnak más irodalmi alkotásokkal, interdiszciplináris kutatásokkal, értelmiségi, közéleti szerepből való megszólalásokkal. Mennyire nyúl másként azokhoz a témákhoz, amelyekből szépirodalmi művek lesznek?

– Nézze, nagyon egyszerű az egész: nincs két vagy három életem, egy van, és célszerűbb, ha nem hasítom tovább. Amire kíváncsi vagyok, ami megszólít, ami velem jön szembe, azzal foglalkozom abban a formában, amelyiket az adott dolog kéri. Mindenhez próbálok másként közeledni (mennyivel másképpen játszik az ember egy kutyával, mint egy macskával); nem csak a kutatás/írás módszere változik, hanem az írás/írás módja is. És aztán miért kéne elhatárolni a tudományos megismerést a művészitől és a társadalmi cselekvéstől? Kényelmesebb és kockázatmentesebb, nyilván. Főleg az uralgó hatalmaknak kényelmes, mert hát így mindenki búslakodhat a maga kisebb-nagyobb ketrecében, miközben például az egyetemet eladják a fejünk fölül.

– Nagyrészt a 2020-ban megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötet novellái is eddig észre nem vett, tárgyiasított karakterek történeteit mesélik el, történeteket, amelyek velünk élnek szűkebb, alternatív szabályok mentén létező, kis-, akár alkalmi közösségekben. Ugyanakkor a kötetben nem csupán a terek, az egyének is elszigeteltek. Az elszigeteltség is egy olyan téma volt, amely foglalkoztatta?

– Csodálkozom, hogy elszigetelteknek látja a figuráimat, néhány kritikában is ez jelent meg, azokon is csodálkoztam, és mivel engem éppen az összefüggések és a szabad társulások érdekelnek, a könyvborítón szereplő magányos, sovány pingvin hatásának tudtam be ezt a megfigyelést. De hát így élünk: egy kép többet mond el, mint száz mondat. A képekkel többnyire semmi bajom, csak önkényes a keret. Amikor olyan tíz évvel ezelőtt tervezték a munkahelyem honlapját, véletlenségből egy olyan stock-fotót ajánlott fel a tervező, amelyiken a csoportkép szélén egy kerekesszékes lány volt, és automatikusan mondta, hogy emiatt ne aggódjunk, mert kiszedi. Én akkor felsikoltottam, így azóta is ott van a kerekesszékes lány a honlapunkon, sőt, azóta lett (nem én intéztem, csak örülök neki) az épületnek rámpája, amin be is tudna jutni.

– Szóvá tenni valamit, ez a kötetegész egyik fontos gesztusa is. A novellák azért reaktívak, mert felrúgják azt a megegyezést, hogy ami a Balaton közepén, a Securitatéban, egy valóságshowban, az égbolton vagy a mesevilágban történik, az ott is marad. Ez a kimondás, elmesélés, tematizálás a saját belső igénye csupán, vagy az értelmiségi közösséget is bátrabb kiállásra, társadalmi szerepvállalásra hívná a kötet?

– Jól értem, hogy azt állítja, hogy a történetek zártak? What happens in Vegas stays in Vegas? Vagy épp fordítva, a sztorik kivezetnek a különféle zárt rendszerekből? Nyilván ez volt a cél, minden jó történet szabadulástörténet. És hát persze az értelmiségi mint osztály – ha még létezik szegény – is egy zárt közeg, az irodalom viszont, ahogy a művészet általában, azt tudja megtenni, hogy bármilyen tudással is kaphatsz belőle valamit (szemben mondjuk a matematikával, ahol elég magas a belépési küszöb, főleg ha gyengék az iskolában a tanáraid), szóval amit kérdez, arra igen a válasz, csak éppen tágabban értve, mindenkire vonatkoztatva.

– A Selyem-szövegekben vendégszövegekként vannak viccek. Mit talál a vicc műfajában irodalmilag érdekesnek, és mi a folyamata egy-egy filozofikus vagy groteszk tréfa integrálásának?

 – Vagy a szövegeim a viccek vendégei. A populáris kultúrának ez a része az egyik kedvencem, jóllehet itt is a többség, mint minden műfajban, önámító és kirekesztő. Mert így könnyebb elviselni ezt a bonyolult életet. De van néhány döbbenetes vicc, amelyek a szokásos ellentétek kijátszása és feloldása egy nagyobb térben vagy egy másik perspektívából működést valahogy a valóság hirtelen feltáruló részévé teszik (például a Végtelen tréfából a halas vicc). A hirtelen feltáruló valóságtól jó okkal védjük be magunkat, alig is volna elviselhető, Walter Benjamin a történelemnek hátat fordító angyala jut eszembe róla. Valami ilyesmik ezek a viccek is, profán, mindennapi, demokrata epifániák.

– A novellák, ahogy a viccek is, azért működnek, mert frissek és maiak, erre utal a mottó, amelyet Ovidiustól választott: “Másokat gyönyörködtessenek a régiek, / én annak örülök, hogy most születtem…” Amellett, hogy a rétegzett novellák tele vannak intertextusokkal, mintha humorforrás is volna Ovidiust citálni a most születtem élmény kapcsán. Tévúton járok, ha ennek mentén gondolkodom a kötetről?

– Dehogyis jár tévúton, vagy ha igen, azon a tévúton vannak ezek a szövegek is. Az Ovidius mottót viccnek szántam, legalábbis én eléggé sokat nevettem, amikor eszembe jutott, ami nyilván két irányból is támadja ellentmondásokkal enyhített kaotikus létezésünket: tök más Ovidius mostja és a mi mostunk, persze, és hát kérdéses, hogy minek lehet örülni így konkrétan, ilyen reflexek között, amikor mondjuk a klímaválságra még több fogyasztás a válasz, vagy a pandémiára az ingyenes parkolás. Na, ezekről még nem is írtam.

Veszprémi Szilveszter

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

A cikk borítójához felhasznált fotó Máté Péter munkája.

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020

160 oldal, 2499 Ft