Tiszatájonline | 2021. március 16.

Lakatos-Fleisz Katalin: Szegény Gyulám!

Amióta az eszét tudta, sohasem evett sokat. A vasárnapi ebédkor elsőnek állt föl az asztaltól, szertartásosan megköszönte, a szalvétát a szájtörlés után gondosan összehajtogatta, a kést, villát egymással keresztbe rakta az üres tányéron ügyelve, hogy ne koccanjanak. A borról hallani sem akart. Hogy az ő családjukban nem volt szokás a borivás. Meg hogy náluk az egész család madárétkű volt. Nem csináltak nagy ügyet az evésből. Különben is önmegtartóztatónak kell lenni. Nem zabálhatunk össze, amennyi jólesik. A megbotránkozástól szinte megbűvölten nézte, ahogy a férje, Gyula a hatalmas sült oldalassal birkózik, hozzá a zsírtól fénylő hasábburgonya-szeleteket egymás után tünteti el a tányérról […]

Amióta az eszét tudta, sohasem evett sokat. A vasárnapi ebédkor elsőnek állt föl az asztaltól, szertartásosan megköszönte, a szalvétát a szájtörlés után gondosan összehajtogatta, a kést, villát egymással keresztbe rakta az üres tányéron ügyelve, hogy ne koccanjanak. A borról hallani sem akart. Hogy az ő családjukban nem volt szokás a borivás. Meg hogy náluk az egész család madárétkű volt. Nem csináltak nagy ügyet az evésből. Különben is önmegtartóztatónak kell lenni. Nem zabálhatunk össze, amennyi jólesik. A megbotránkozástól szinte megbűvölten nézte, ahogy a férje, Gyula a hatalmas sült oldalassal birkózik, hozzá a zsírtól fénylő hasábburgonya-szeleteket egymás után tünteti el a tányérról. Különösen az bosszantotta, hogy a krumpliszeletek elfogyasztása érdekében az ujjait buzgón használta, és a munka komolyságát jelezve ingujját is könyökig feltűrte.

Alig telt el néhány óra az ebéd után, Gyula már a hűtő ajtaját nyitogatta. A párizsit jó vastagra szelte. Akkurátusan sajtot olvasztott. Amúgy hagymával szerette elfogyasztani, mert élvezte, hogy a hagymaszeletek lédúsan roppannak-freccsennek a fogai között. Mintha a mérgesen csípős hagyma pusztítaná el a gerinctelen, megadóan szétomló párizsi szeleteket. Vacsorára rendszerint libatöpörtyű dukált lilahagymával. Imádta a még frissen sült, bódító illatokat árasztó töpörtyűt a fehér, puha kenyérszeletekre szórni, miközben a kenyér a barnára sült bőrdarabokról lecsurgó zsírt azonnal felszívta. A libát persze az elég távoli nagybani piacról kellett beszerezni hozzá, mert csak ezen az egy helyen lehetett igazi falusi libahúst kapni.

– Egyszer élünk, és még csak ne is együnk? – mondogatta a lábos alján maradt pörcöket mártogatva.

Az már igaz, hogy egyszer élünk, mert Gyula hamarosan rejtélyes körülmények között elhalálozott. Akkor vette észre, hogy egyedül maradt. Nem azonnal vette észre, inkább csak fokozatosan. Első héten még megvolt a gondosan összehajtott szalvéta, a keresztbe tett evőeszközök és a szertartásosan elrebegett köszönöm kíséretében. Azzal a különbséggel, hogy a tányéron feltálalt étel mennyisége még a szokásosnál is kevesebb volt.

– Szegény Gyulám! – sóhajtotta. – De hiába, nincs mit tegyünk, ez volt neki megírva a sors könyvében – nyugtázta.

Teltek a hetek, egyre nyugtalanabb lett. Pedig már egyre kevesebbszer hagyta el ajkát a „szegény Gyulám”. Már mindenki, a szomszédok, régi ivócimborák is napirendre tértek a rejtélyes haláleset fölött. Úgy látszik, mindenki elfogadta, hogy ez volt megírva a sors könyvében. Ő mégsem találta a helyét. Sokáig elüldögélt a konyhában a máskor mindig fortyogó, illatok gőzétől terhes, most üres edények fölött. Az agyonhasznált, sokszorosan rásült zsírrétegtől koromfekete bevonatot kapott serpenyőt forgatta.

– Egy kis palacsintát úgy ennék… baracklekvárral – bökte ki bizonytalanul. És már el is képzelte, ahogy az aranysárga, széles palacsintakorongon a sütés nyomán barna hólyagocskák pörsennek, és akkor jó, akkor kell megfordítani, különben bőrös lesz. Meg hogy milyen istenien csurog le a barackdzsem a kanálról, amikor is a megmaradt, héjával megfőtt barackdarabokat kell keresni. Ahogy a szinte egészben maradt barack a köréje tekert palacsinta köntösében lágyan szétomlik a szájban. Nem értette, eddig hogy nem gondolt erre. Mintha valami megvilágosodás érte volna. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a hűtőt nyitogatja, pedig mindig nagyon érzékeny volt arra, ha Gyula a hűtőben kotorászott. – Mondd meg, mit keresel! – szólt rá ilyenkor ingerülten, éles hangon. Meg hogy sokáig elnézegeti a pörköltet miközben fő, mintha a fűszeres fortyogásban kavargó-forrongó világot látott volna, amely a forrás nyomán leülepszik, kitisztul, mígnem valami egészen új keletkezik, a krémes állagú pörköltszaft egy-egy darab ígéretként rejti magában a megadóan puha, finoman szétszálazható húsdarabokat.

Egyik reggel a szokásosnál is izgatottabban ébredt. Valamilyen különös bizsergés járta át a tagjait. Liba! Milyen rég nem evett libát. Pedig mekkora libákat vett mindig a nagybani piacon! A hús és bőr közötti vastag zsírréteg a döntő, mert azt kell lehántani, majd gondosan kisütni, hogy nehogy megégjen. A liba, az jó, nagydarab, nem is lehet elképzelni, hogy valamikor élt, élettere volt, igénye valamire is. Magatehetetlenül fekszik hassal fölfelé. Megcsonkítva, csak a combja meredezik, a lábát jókor lemetszik, hogy ne ugráljon. A szárnya is csak egy kis csökevény. A melle viszont jó nagy, tulajdonképpen az egész liba egy nagy mell, mert egybenő a hasi résszel és a kiszélesedő farral. A nőket is libának mondják. Lehet, hogy a vastag zsírrétegük miatt. Végignézett magán: rajta sose volt semmi zsír. Mindig karcsú, szinte fiúsan száraz volt, ugrásra, szidásra kész, pengeéles nyelvű. De lehet, hogy most liba lesz mégis, hájat növesztő, totyogós, akit a kellő időben majd megcsonkítanak. Olyan igazi.

– Szegény Gyulám, ha ezt megérhette volna – sóhajtotta, miközben egy pohár mély tüzű vörösborral öblítette le a lábos aljáról kimártogatott libapörcdarabokat.