Forradalmi számvetések és töprengések

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL

Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással. A szerző elvezeti az olvasót a vívódásainak és töprengéseinek gyökeréhez.

Különösen érdekes adaléka a kötetnek, hogy egy romániai magyar politikus-költő szemszögéből ismerkedhetünk meg a rendszerváltás eredményeinek visszásságával, ugyanakkor a szándék és a megvalósulás közötti különbségek miatt létrejött igazságtalanságokat, kudarcokat az átlagember percepcióin keresztül jeleníti meg. Ahogyan a kötet címadó verse az Egy mondat a szabadságról utal Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versére, úgy azt várnánk, hogy a Markó szabadságról szóló verse azt összegzi mi minden valósult meg abból, amely Illyés versének születésekor hiányzott és megnyomorította a kelet-európai társadalmakat. Ezzel szemben egy nagyon pontos összegzést és valóságértékelést kapunk, amely a bizonytalanságba vezet át, nem tudni pontosan, hogy a forradalmak hevében mik voltak a célkitűzések, mi valósult meg belőlük, de a kötet versei arról tanúskodnak, hogy a szabadságot, amely valóban megvalósult mégsem így képzeljük el, annak csak valamilyen posztkommunista formája létezik, nem csak Erdélyben, Magyarországon vagy Romániában, hanem az egész régióban is. A legtalálóbban a vers utolsó sorai summázzák ezt az állapotot:

„Ilyen a forradalom. Kimondunk egy mondatot,
amit nem bánunk meg soha, de lassan már
magunk sem értjük miért jutott eszünkbe.” (136.)

Persze nem ez a kötet egyetlen erénye, a hét ciklusban számos olyan téma van, amely önmagában is érdeklődésre tarthat számot és a költő újrakezdéssel kapcsolatos belső töprengéseit olvashatjuk a versekben, több közéleti és politikai meglátással és alkalmi szöveggel kiegészítve.

Markó a kötet verseit hét ciklusba rendezte, jellemzően mindegyik ciklusnak megvan a maga domináns tematikája illetve gondolatisága. A Világítás ciklus szövegei a halállal való szembenézéssel foglalkoznak és az elmúlással szemben kifejtett küzdelem, majd belenyugvás lenyomatai. A ciklus címadó verse az öregedésből fakadó testi gyengeségek és ingatagságok elfogadásáról szól, gyönyörűen leírva a mulandóság szükségszerűségét és a dolgok rendjébe való beilleszkedést a létezés, majd pedig a halál által. A ciklus szövegeiben a költészet is, mint a halállal való szembenézés egy eszköze, hiszen a versek hátramaradnak, miután az alkotójuk feloldódik a lét körforgásában. A ciklus egyik legmegindítóbb verse a szülők halála utáni ürességet megragadni próbáló Hagyaték című darabja:

„Miért hagytátok itt a szeretetet
ha nincsen már testetek hozzá
és nincsen használati utasítás?” (28.)

A Hiszékeny test címet viselő ciklusban pedig a beszélő Istenről, a hitről és a vallás adta reményről szóló töprengéseit, szorongásait foglalja össze. Az előző ciklus elmúlása ebben a verscsokorban a végtelennel és az isteni hatalmassággal egészül ki, valamint az ezekből fakadó transzcendens élményeket igyekszik megragadni. A bizonyosságot szomjazó beszélő a versekben a hitben találna menedéket, ennek a lelki vívódásnak a leggyönyörűbb szövege talán az Emmausz után című vers, amely a kötet verseinek többségétől eltérően egy keresztrímekbe foglalt ima a hit megingásáról és a bizonyosság utáni vágyról:

„tudom, hogy nem vagy, de tapintalak
s vágyom rád, mint hitetlen Tamás” (53.)

A Kimentés ciklusban a természetből kölcsönzött képek, és a kert nyugalmas aurája keverednek a rothadás szagaival, az elmúlás mindent felülíró tényével. Az öregkori szerelem, az élet akarásának reménytelensége áll szemben az idő múlásával, az örök körforgással, és az idősödés által elindított változások sokaságával. A beszélő sorok magukért beszélnek, ahogy megpróbálják visszaadni ennek az értelmetlen, de nemes küzdelemnek a lényegét, ahogy a Több című versben olvashatjuk:

„Születésem után sok-sok évtizeddel
visszajön a halál,
mint a postagalamb.” (79.)

A soron következő két ciklus, a Szocreál és a Vaktöltény versei vezetnek el a Markó Béla által interpretált posztkommunista valóságba. Mindkét ciklus versei erőteljes szociografikus elemekkel rendelkeznek. Hangot adva a társadalom perifériájára szorult embereknek, bemutatja a tökéletlenül megvalósított változások nyomán kialakult nyomort és kudarcokat, különös kelet-európai derűvel ábrázolva a kilátástalanságot. A Vaktöltény versei pedig a kommunizmusból felvillanó meghatározó emlékképeket elevenítik fel, olyan eseményeket, amelyek már kiestek a köztudatból, azonban a következményeiket a kelet-európai társadalmak mind a mai napig nyögik. A ciklusban ott vannak az orosz forradalom, és a román forradalom emlékképei, a kommunizmus kezdetének és egyik végpontjának szimbólumai, mégis a Vaktöltény és az Árterület című verseket olvasva a domináns benyomás inkább az, hogy valójában mindkét forradalom zsákutcába vezetett, az első a totalitárius borzalomhoz, a második pedig egy köztes, nem definiálható, traumatizált állapothoz, amely az átélt történelmi események nyomán, majd pedig az illúziók és vágyak szertefoszlása miatt alakult ki.

A kötet utolsó ciklusa a Vers hatalma címet kapta a szerzőtől, zömmel alkalmi verseket olvashatunk benne, mint amilyen az Ady halálának centenáriumára írt A föl-földobott Ady, vagy a Száz év hiány. A Házsongárdi kalauz a híres kolozsvári temető képén keresztül mutatja be talán a legszebben Erdélyt, ez az a temető, ahol szászok, magyarok, románok nyugszanak. Emberként és halandóként, és a soknemzetiségű Erdély gyermekeiként.

Markó Béla a ciklus címadó versével zárja a kötetet, ez a szöveg, mintha egy versbe foglalt verziója lenne Örkény Ballada a költészet hatalmáról című egypercesének. A művészet által létrejövő teremtés hatásáról és erejéről, amely képes arra, hogy a kötetben oly gyakori motívumként visszatérő halált is legyőzze:

„Mert amit kitalálsz, nem múlik el
ha kinyílt a virág, nem hullik el.
Csattog az ördög kecskepatája
a macskakövön.” (177.)

A verseskötet gazdag tárháza egy jeles költő töprengéseinek és meglátásainak, talán e szövegek megírását az elmúlással való szembenézés ihlette, vagy csak egyszerűen a számvetés igénye, azonban egy bizonyos, hogy az Egy mondat a szabadságról egy rendkívül komplex szövegvilág, amely tükrözi alkotójának eddigi összetett életútját is, legyen az akár a költő irodalmi, akár politikai munkássága.

Nagy Ignác

Kalligram Kiadó

Budapest, 2020

184 oldal, 3500 Ft