Tiszatájonline | 2021. március 3.

Szerhij Zsadan versei

később mikor a szavakat majd szét akarod választani
azt amit egyszer is használtál attól amihez soha nem nyúltál
nem tudod nem érezni a csöndet ami széthasította
annak az éjszakának a magját azt a sanyargatott kört
érzed bármikor ha visszatérsz

mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai
hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban
és az elkomorult tekintetű
fekete füzetes grafitceruzás férfi után csak
a döglött madárként lezuhanó csönd maradt […]

Szerhij Zsadan (1974) az egyik legelismertebb kortárs ukrán költő, prózaíró és zenész. Kelet-Ukrajnát tematizáló regényeivel és költészetével lett híres, művei több tucat nyelven megjelentek. Magyarul a Depeche Mode és a Vorosilovgrad című regényei olvashatók. Versei közül néhány a Versum Online-on is megtalálható. 

Az ukrán időmértékes verselés vége[1]

ebben az épületben ők éltek is valaha

látod még ott az ablakfán a vörös festék maradéka

hámlik régről mikor valaki kitalálta hogy beköltözteti egy házba

mindüket lehessen hallani ahogy az előszobákban lélegeznek

a lélegzet szél a félelem strukturálja közben te

kifelé nézel az udvarra ahol

aszfaltot simítanak a katonák

és fenyőket ültetnek

az éjszaka közepén elvitték őket szétrohantak a vállukról

mint párkányokról a patkányok az álmok

végül rájuk izzadt a szürke ing is

a testükben lapulva várt a sárga húgy

mint a csempészáru

azoknak akik elvitték őket tetszett az éjszakai élet illata

az izgalomtól lucskos szürke fehérneműik

a nőik ahogy az arcukon szétkenődött

a rémület és a smink nyoma

a sarki újságosnál felforrt a limonádé

a bőrt összehúzták a ragadós lila cseppek

az ujjak és a szájak sarkai összeragadtak

potrohukkal álmos méhek simogatták a ruhákat a szemhéjakat

és az épület árnyéka úgy siklott föl a lábfejeken mint az özönvíz

hazaérhetni hamarabb az ajtót szorosra zárni

a lánccal a zárral a fekete lakattal

figyelni ahogyan motoz az ajtón

a szél és a járomcsont alatt

figyelni ahogyan dobog a napfény

a függönytelen ablakokon

elvitték őket

át az utcán gyorsan

a fekete autók gyomrába hajtva mind

egy darabig így még az a lélegzet maradt bennük

az épület levegője a gyomrukat szorították

nehogy véletlen kijusson akárcsak egy csepp

szabadság nehogy egy cseppnyi hisztéria

később mikor a szavakat majd szét akarod választani

azt amit egyszer is használtál attól amihez soha nem nyúltál

nem tudod nem érezni a csöndet ami széthasította

annak az éjszakának a magját azt a sanyargatott kört

érzed bármikor ha visszatérsz

mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai

hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban

és az elkomorult tekintetű

fekete füzetes grafitceruzás férfi után csak

a döglött madárként lezuhanó csönd maradt

egyszerűen vannak ilyen épületek

ahol az a végső határ különösen baljós

ahol a pokol és a föld alatti ércek erei sekélyek

és az idő úgy látszik ki mint széndarabok a földből

ahol elkezdődik a halál és vége lesz az irodalomnak.

 

Harminckét nap alkohol nélkül

A jó nap

rossz-hír-mentes nap.

Néha jól alakulnak a dolgok

se hírek

se irodalom.

Háromezer lépés a boltig

a mélyhűtött csirkék

mint a döglött bolygók

halálukban fénylenek.

Csak az ásványvíz

kell

nekem csak

ásványvíz kell,

a menedzserek mint

fagyott csirkék

kotlanak

az alkonyatban

a haszon

tojásain.

Háromezer lépés hazáig

Csak kapaszkodni kell

az ásványvizes

üvegbe

és számolni:

harminckét nap alkohol nélkül

harminchárom nap alkohol nélkül

harmincnégy nap alkohol nélkül.

Két madár ül a vállaimra,

a baloldali azt ismétli:

harminckét nap alkohol nélkül

harminchárom nap alkohol nélkül

harmincnégy nap alkohol nélkül.

De közbeszól a jobboldali:

csak huszonnyolc nap és szétesel

csak huszonhét nap és szétesel

csak huszonhat nap és szétesel.

És a baloldali ezüstcsészéből

Krisztus vérét issza.

És a jobboldali, az a prosztóbb,

valami szart,

valami mentes kólát.

Ráadásul mindkettő

az én kontómra

iszik.

Kínai konyha

Tizenöt éve volt ez az incidens,

ha nem tévedek.

Itt rögtön, a szomszédos utcában, lehet, hogy emlékszel is,

van az a magas épület,

akkoriban szobákat adtak ki benne

és odatelepült néhány kínai, akik, mint kiderült,

drogot csempésztek a gyomrukban,

mint valami sosem látott, égi kaviárt, ami

képes ezt a veszett civilizációt véglegesen elpusztítani.

Többnyire válogatott sarlatánok és taxisofőrök

használták a szobákat,

meg az égi meteorjaiktól megfosztott

repülősök, együtt főzték a konyhában a kávét

és jazzrádiót hallgattak mind,

a dolgok ragyogni kezdtek a sötétben és nem vetettek árnyékot,

és volt rögbijátékosok sör és kártya mellett

camelt szívtak és a kurva rögbijükről beszélgettek.

Valami nem jött össze a kínaiaknak az üzlettel,

később sokat cikkeztek erről,

tudod te is, hogy megy ez:

egyszer nem jól osztottak el valamit, és ennyi,

ott a hátsó udvarban

brutális lövöldözésbe kezdtek,

a patkányokat a pincébe, a madarakat az égbe kergették.

Időről időre elmegyek oda,

teszek egy kitérőt, mikor hazajövök látogatóba,

fölnézek a tűzlétra mentén az égbe, ahol,

ha belegondolsz, semmi sincs az eget leszámítva

és, tudod, néha beugrik, hogy mi van, hogyha

néha csak azért halnak meg az emberek,

mert megáll a szívük, úgy szeretik

ezt a furcsa, őrült, abszurd világot.

Vonnák Diána fordításai

JEGYZET

[1] A versben említett ház a Harkivban található Írók háza, amelyből 1938-ban Sztálin parancsára több tucat értelmiségit elhurcoltak. Karéliában, Szandormokban végezték ki őket.

Kép forrása: versumonline.hu

(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)