Menetiránnyal szemben

Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt a visszafelé száguldó táj: „Túl az ablakon, / menetiránnyal szemben, / mintha szarni rohanna / minden. Ha célba ér, / kiderül, hogy nem megy.” (XII., 53.)

Persze nem valamiféle váteszköltészetről van itt szó. Sokkal inkább arról, hogy a szerző verseinek szuggesztív képei és nyelvezete jól rezonálnak mindarra, amit jelenleg, különböző válságok formájában egyéni szinten megélünk; továbbá arról, hogy költészetének elvárásainkat kíméletlenül kiforgató attitűdje – akárcsak az életünk megszokott kereteit átíró karantén-időszak – nem enged helyet az önáltatás komfortos gyakorlatainak. „Vegyél mély levegőt, hunyd le / a szemed vagy nyomd ki, és engedd / el magad.” (X., 21.) Mintha valaki egyszerre próbálna az idegeinkkel játszani, és próbálna játékba hívni, hogy mindezt – „szilikonpöcsök”, „bocsánatkérő automaták” és „kutyaszar alakú purhabdarabok” szegélyezte utunkon járva – mégse vegyük túl komolyan. Kirántja alólunk a talajt, aztán kedvesen, már-már reményt keltőn ránk mosolyog: „Nyeld le, légy szíves, / ezt a biciklicsengőt. Hátba veregetlek, / és a fülemet kapkodva rád tapasztom, / hátha kihallatszik valami.” (X., 32.)

Hasonló gesztust vélhetünk felfedezni a kötet szerkezetében is. Bár a könyv végi tartalomjegyzék nyilvánvalóvá teszi, hogy a cím nélkül, ismétlődő római számjegyekkel jelölt költemények voltaképpen a naptári hónapoknak megfeleltetve, évszakok szerint csoportosíthatók, maga a kötet azonban mégsem az itt felkínált olvasatot követi, amikor ciklusok és a számozásból potenciálisan adódó sorrend nélküli szétszórtságban teríti a költeményeket az olvasó elé.

Ez a gyakorlat a kötetegészt tekintve, formailag is érzékeltet velünk egyfajta kibillentséget. Rákényszerít, hogy kezdjünk valamit a „menetiránnyal szemben”, többször az álom és emlékezés érzékeny határain felbukkanó évszak-foszlányokkal; emellett szövegszinten ironikusan rá is játszik minderre: „Utáld a tavaszt, mert kérte. / A telet utáld, mert hagyja.” (V-I., 24.) Olvasás közben ugyanakkor mégis az volt az alapvető benyomásom, hogy az Átoknaptár verseinek súlypontja kevésbé a naptár/évszak koncepciók átírásában és az ezzel való mozaikjátékban, sokkal inkább a költői nyelv mélyebb, a közvetlen testi érzékletekhez kapcsolódó beszédmód által megteremtett összefüggések feltárásában rejlik. Azt is mondhatnám, hogy az egyes írásokban hangsúlyossá váló dilemmák rendre eltávolodnak a felkínált struktúrától, lényegileg funkció nélkül hagyva azt.

Borsik versbeszélőjének egyik alapélménye az utazás. Vonatok, metrók, autóbuszok ismerős tereibe zsúfolódva követjük a külvilág „rémisztő egyszerűségét” rögzítő tekintetét, miközben az egészen apró, a fizikai érintkezés testi észleletét hordozó részletek válnak a lírai én helyzetét meghatározó origókká: „Vagy jobb lenne eltűnni befelé? / Le nem vennéd a szemed a pontról, / ahol az ujjadba állt a szálka.” (III., 38.) A megnyugvást, a kétségek és szorongások nélküli önképet jelölő belső pont azonban rendre elérhetetlen marad. „[A] tekintet elkószál, / mint a döbbenet, / nem tudod megtartani.” (V., 56.) A megfigyelői gépezet működésének önkényessége pedig a valóság képeinek szürreális, gyakran horrorisztikus torzításaihoz vezet, amely végső soron a saját test idegenségének zsigeri félelmét hozza a felszínre: „Ránő a bőr / a műanyag fogantyúra. Belepi, kúszik, / vastag szőrszálak indulnak belőle. A / kapaszkodó ujjak között makacs / fényeket villantva haladnak át. / Talán visító bőröket hallanál, / cipődön, talpadon száj nyílna szét, / ha emelnéd a lábad.”  (VII., 19.)

Ennek a testen keresztül a taktilis érzetekhez közelítő líranyelvnek egyik központi eleme a kezek újra és újra megjelenő, a kötet egészén végigvonuló – nem mellékesen a könyv borítóképét is uraló – motívuma. A kéz, amely „nyomot hagy”, „izzad”, „pofont oszt”, „szárítkozik”, „félig kiolvadt, kristályos darált hús[ban]” matat, ökölbe szorul, szemétbe kerül, „himbálózik” és „dagad”, az Átoknaptár véleményem szerint legfontosabb és legjobban kidolgozott szereplője. Nyugtalanító, a büntetés és a jutalmazás, a segítő szándék és a fenyegetés egymástól megkülönböztethetetlen, kafkai világába vezet minket – „[m]egvesszőznek vagy megsimogatnak, / valahol a kettő között” –, ahol a mindennapok díszletei közt való tájékozódás biztosnak hitt pontjai hiányoznak. A gyanakvás és a kételkedés fojtogató atmoszférájának hordozójaként pedig egyszerre emlékeztet a saját- és az idegenszerűségre: „hiába keresed, nincs olyan kéz, / amelyik a sötétet arconként osztja szét. / Inkább azt keresd, amelyik lassan hajtotta le / a társasjáték fedelét. Mintha csak azért tette / volna, hogy a homályt a dobozba kimérje. / Na és te? Te hogyan tehetnél a homály kedvére?” (X., 23.)

Borsik lírájának ezen aspektusai kellő olajozottsággal és erővel működnek ahhoz, hogy berántsák az olvasót az Átoknaptár sötét tónusú, a téboly és a gúnyolódás mezsgyéjén egyensúlyozó versvilágába. Akadnak ugyan az útjait kereső versnyelv túlfeszítéséből adódó döccenések, helyenként zavaros, vagy túlírt részek, az összhatás viszonylatában ezek mégsem válnak megbocsáthatatlanokká. A kötet felépítésének tekintetében ugyanakkor mindvégig hiányérzetem maradt. Mintha a naptárnak, a költeményeket összefogni hivatott koncepciója – azzal együtt, hogy a címből kiindulva még egyfajta ’anti-kalendárium’ értelmezési lehetőségét is szem előtt tartjuk – célt tévesztett volna. A kételyt ugyanakkor mégis elültette bennem: vajon lehetséges, hogy itt is egy cinkos összekacsintás részesei vagyunk (vö.: „Harsányan nevess / a közepes vicceken, / és soha ne vedd észre.” (X., 34.))? Hogy a dilemma az olvasóban egyáltalán felmerül, az mindenképp Borsik Miklós verseinek az érdeme.

Tokai Tamás

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020.

59 oldal, 1699 Ft.