Mindenki szokott vágyakozni, én is, legtöbbször egy kis nyugalomra. De tényleg, teljesen normális dolog ez, szép ruhák, táskák, ékszerek, még okosabb telefon, kompjúter, Tv, bútorok, képek, lakás, kertes ház, esetleg kisebb palota, egy jobb állás, magasabb pozíció, kitüntetés, nagy utazás, valami hasznos jármű, cipő, bicikli, motor, autó, repülő, űrhajó vagy legalább egy jacht, ahova akár egy minisztert is meg lehetne hívni, de egy polgármestert biztosan, azok is olyan vágyakozósak. Szóval az embert vágyai vezérlik.
A viselkedésevolúciónk kezdeti szakaszában nem is adódott ezzel semmiféle probléma. Mire vágyakozhatott az ember százezer évvel ezelőtt? Egy fiatalabb, lecsapható mammutra, ízletes bogyókra, lakályos barlangra, ha lehet emeletes, keleti fekvésű, meg persze jó társakra a tűz körül, jut nekik is mindenből.
A jóisten az evolúciós mechanizmusokat igen gondosan megtervezte, ha véletlenül afféle tulajdonságunk fejlődnék ki, aminek korlátlan működése bajt okozhat, akkor mindig legyen valamilyen közbelépő korlát, valamilyen génekben tárolt eszköz, hogy a viselkedés az evolúciósan elfogadható keretek között működjék. Ha éhesek leszünk, jóízűen falatozunk, ha van mit, és bármilyen finom, egyszer jóllakunk, és a falatozást abbahagyjuk. Ugyanez a helyzet a szomjúsággal is. Sokat iszunk, ha szomjazunk, de kárt nem okozhat, mert elegünk lesz belőle. Vannak egészen rafinált korlátok is, amire az ember nem is gondolna. Kiderült például, hogy a megszületett babák látványát mind a hölgyek, mind a férfiak kedvelik, (az én lányom születésekor úgy nézett ki, mint egy csapzott kis patkány, és ő is megszépült később,) de a szimpátia erősen korlátozott. Az átlagos babasúly 2-4 kilogramm, ezeket szeretjük, de mondjuk egy 30 kilogrammos babától az emberek félnek, undorodnak, és a normálisnál sokkal kisebbeknek se nagyon örülnek. Reklámszakemberek jól tudják, hogy babaholmit nem lehet óriásbabákkal hirdetni, mert akkor nem fogynak. Ez azért is érdekes, mert a méretszabály táplálékra például nem vonatkozik. Egy jól elhelyezett háromméteres rántottcsirke comb vonzó, ha éhes az ember. A különbség oka egyszerű, a leszármazási sorokat nagyon megzavarná, ha az eltorzult babákat is felnevelnék és esetleg még az öröklődési sorokba is beengednék őket. Abból komoly baj lehet, ha egy baba irreálisan nagy, de az óriás csirkecombnak igencsak tudunk örülni. Az óriáscsecsemő veszélyét genetikai korlátok kezelik, a csirkecomb meg akkora lehet, amit csak el tudunk képzelni.
A vágyak és korlátok rendszere jól összehangolódott az ember evolúciója során, még a közösségi élet elején is jól működött, mert amiket kívánni lehetett régen, azt a közösségben hatékonyabban, gyorsabban lehetett megszerezni, de a vágyak nem szabadultak el.
A közösségi élet remekül bevált, és amikor a mi időnk közeledett az a fura helyzet állt elő, hogy a vágyak elkezdtek mértéktelenül növekedni. Már nemcsak komfortos kis kunyhóra, hanem tágas palotára kezdtek vágyni az emberek, személyzettel persze, és jeles kultúrák egy-egy embernek, fáraónak, királynak ezt képesek voltak megadni, ami azt eredményezte, hogy mindenki úgy gondolta, az efféle vágyak talán kielégíthetőek. Valamennyi isteni segítség, megfelelő helyre születés, jó társak segítenek, és ha az ember nem szégyell vágyakozni, sok mindent elérhet. A modern technológia a vágyott tárgyak, szociális konstrukciók milliárdjait képes előállítani és még arra is van gondja, hogy a reklámokkal, hirdetésekkel a vágyakat minden határon túlira serkentse. A technológia működése nem az életünkhöz, hanem a vágyainkhoz szükséges javakat állítja elő.
Remélem látják az evolúciós képtelenséget. A kielégíthetőség reménye felkorbácsolja a vágyakat, és többé az egyének célja nem az lesz, hogy egy békés közösségben éljenek barátságos, mindennapi életet, hanem, hogy minél agyafúrtabb vágyakat eszeljenek ki, és egész életüket ezek megvalósításának szenteljék.
Mint sok minden más, a szertelen vágyak problémája is a mi időnkben ért a szakadékhoz. Ma nyolcmilliárd ember vágyakozik gátlás nélkül. Van, ahol még csak egy jobb cipőre, van, ahol már repülőre, és egyik sem reménytelen. Nyilvánvalóan, hiányzanak a genetikai korlátok. Mivel a kultúra általában szépen kiegészíti az ösztönös tulajdonságainkat, itt is jó lenne, ha megjelennének kulturális korlátok a mértéktelen vágyakozásban. Ezek ugyan feltűntek, de nem látszanak elég hatékonynak. A görög Epikurosz kertjében az észszerű vágyakozásra oktatta tanítványait, nem lemondásra, hanem harmóniára. Modern követői, bár nem is hivatkoznak rá, de igyekeznek valami hasonlót megvalósítani. Az amerikai Skinner, híres viselkedéskutató tudományos regényében, a „Walden two”-ban meséli el, hogy a magatartásszabályozással hogyan lehetne az emberiséget megszabadítani az értelmetlen vágyakozástól. Elszórt követői is akadtak, de nem értették a lényeget. Zárt, jól szabályozott társadalmat kell alakítani, és az ott felnövő, megfelelően oktatott gyerekekre alapulhat majd a vágyaiban „normális” társadalom. A probléma az, hogy mit tekintünk normálisnak. A nyílt vagy rejtett erőszakkal manipulált társadalom lehet vágyaiban korlátozott, de senki se szeretne odakerülni. Lehet, hogy a gyerekeinknek már jó lesz, de nekünk biztosan nem. Minden ember szeretne szabadon élni. A modern kultúrák tagjaik számára a szabadságot és a vágyakozás szabadságát tekintik megfelelő életcélnak. De az ember szabadságának rettenetes nagy ára van, egy egész bolygó. Az emberi szabadság koncepciója nem az archaikus társadalmak terméke, ez is a határtalan vágyakozás egyik fajtája.
A „mindenséggel mérd magad”, lehet, hogy sikerül.
Tényleg?
Csányi Vilmos
