Tiszatájonline | 2021. február 23.

Molnár H. Magor versei

Gyönyörű, könnyű, napfényes,
november végi délután. A feleségem
a szülészeten van, kétnapos, komoly,
szép fiammal, így marad időm egy rövid
sétára édesapámmal Budapesten.

Az Izabella utcából indulunk,
a sors akarta így. Füst-, cement-
és pernyeszürke balkonok kedvünket
nem szegik, ezüstként csillannak két
szemünkbe, már lassítjuk is lépteinket.
[…]

Könnyű

Gyönyörű, könnyű, napfényes,

november végi délután. A feleségem

a szülészeten van, kétnapos, komoly,

szép fiammal, így marad időm egy rövid

sétára édesapámmal Budapesten.

Az Izabella utcából indulunk,

a sors akarta így. Füst-, cement-

és pernyeszürke balkonok kedvünket

nem szegik, ezüstként csillannak két

szemünkbe, már lassítjuk is lépteinket.

Úgy csordulunk az Andrássy útra,

hömpölyögve, mint a méz, mely tőlünk

tanult nyugalmat, pompát, méltóságot.

Holnapunkat hátrahagyva bézs és drapp

és rozsdabarna házfalakra olvadunk.

Ez most jó, ez a létközi, őszi kavargás

az Oktogon rőzsefriss fényei mentén;

ez most jó, a teraszok a Teréz körúton,

s hogy nem állunk meg egy sörre sem;

az örökké pulzáló pályaudvar, igen,

ez most jó lesz; hiszen hamarosan

vonatra szállunk, s egy kékre festett,

keskeny vagonban elpihenünk végre

mi is, már a vérnél is némábban, akár

egy vénában, mely hazáig lüktet,

mely hazáig ringat bennünket.

Így búcsúzunk, boldogan és könnyű

szívvel, mintha volna visszajegyünk,

mintha az apám csak néhány napra

jönne át. De utoljára látja, már az én

szememmel, ezt a várost és benne

apró önmagát. Egy vászontáskába

tettem őt, az urnában elhűlő hamvait:

viszem haza, mint eltévedt nagyapát,

viszem haza, mint elcsórt könyveket,

viszem haza, mint szatyor krumplit.

A feleségem a klinikán van, lesz egy

kis időm felkészülni még valami újra.

Az apám most nagyjából három kiló,

itt egy élet, ennyi volt a születési súlya.

Forduló

Tegnap este volt már egy éve,

hogy bevégezted, bár nélkülem;

nem láttam, ahogy haldokoltál,

s a bőrödet, hogyan kékül el.

Tudtuk, hogy ez így lesz végül,

mindketten tudtuk ezt, igen.

Tegnap este gyertyát gyújtottam,

pálinkát ittam a bor helyett,

s néztem egy patinás ezüstpénzt

az égen: a jussom ott lehet.

Volt idő, apám, és volt hely,

hogy féltem is arcod felett.

Ma este már száraz az égbolt,

enyhül a szomjam is elvileg;

régvolt könnyeim számba venni

nem hagyom neked sem, senkinek.

Néhány csillag színét veszti,

s fénnyel telnek a tengerek,

ha fogamba csorbul a holdtölte;

s a csonka gyász, akár az árulás,

beleolvad a csókcsöndbe.

Épp ezért aztán felkötni magam

nem fogom, korholjon bárki érte,

amit tettem, már megérte:

ha nem csalok, nem volna ember,

ki győzelmedben megmártózna,

s a fájdalom, mit neked adtam,

megannyi bűnöd megváltotta.

Cserébe hálát nem várok;

hagyd a kegyelmet másokra.

Ma este is csak azt kérem tőled,

mint bármelyik irgalmas istentől:

hordd el magad a szívemből.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. márciusi számában)