„Térképet rajzolok a szívem köré”

„Szétcincálom, apró darabokra szedem, elemzem, megmagyarázom, bizonyítékokkal alátámasztom” (132) – elemzi a párkapcsolati konfliktusban a másik felé tett gesztusait Anna, a Szív utca énelbeszélője, az analitikus szemlélet pedig nem csupán tematikai, de metanarratív szinten is központi kérdéssé válik a regényben. A negyvenes, kétgyermekes nő az életén át- meg áthömpölygő problémák eredőit kutatja: azt, hogy hogyan váltak időről időre működésképtelenné a párkapcsolatai, mi okozhatja kamasz lánya, Zsófi autoimmun betegségét, mivel magyarázhatók a szüleiről alkotott sztereotípiái, vagy hogy milyen titkok húzódtak megtört nagyanyja, Bergman Bella konok hallgatása mögött. Gurubi Ágnes debütáló kötetének kilenc fejezete Anna szűrőjén át hat generáció nőtagjainak kuszán-lazán összefonódó, egymásba íródó sorsát boncolgatja, hogy érzékeltesse, a tabuként kezelt, feldolgozatlan, kimondhatatlannak hitt múlt – bármennyire is próbáljuk meg nem történtnek tekinteni – utat tör magának a nemzedékek életében, amelyben nem csupán az egyes attitűdök ismétlődnek következetesen, hanem egyetlen, meghatározó (élet)tér, a Városmajor is mementószerűen íródik bele a történetekbe. A Szív utca ezzel azoknak a transzgenerációs sérüléseknek a megértésére, illetve harmadgenerációs holokauszttraumáknak a feldolgozására törekvő kortárs prózák sorába igyekszik illeszkedni, amelyek végső soron annak az érzelmi-fizikai sokknak a verbalizálását tűzték ki célul, amely évtizedeken át láthatatlannak, felidézhetetetlennek, befogadhatatlannak bizonyult.

A regény epilógusának is beillő első fejezet megelőlegező-összegző funkcióval bír, első mondatai kijelölik a narrátor értelmezői pozícióját: „Az én történetemből hiányoznak a férfiak. Ahogyan az összes női felmenőméből.” (7) A nyomozás során a szálak a legidősebb családtagok emlékezetében még felidézhető ükanya alakjáig, az 1881-ben született Hirsch Rózáig vezetnek vissza, aki három házasságával és a nyilasok okozta halálával mintaszerűen szimbolizálja a folytonos újrakezdésbe vetett „állhatatos, kitartó és szívós” (17) hitet, de az értelmetlen, mégis elkerülhetetlen tragédiát is, ami sorsfordító erőként köszön vissza leszármazottai életében. Anna az önmegértésért folytatott, térben és időben kiterjesztett kutatása során – amellett, hogy a családi emlékezetben el- és visszahelyezi a férfiakat – szembesül nagyanyja megtagadott zsidó múltjával, és azokkal a konfliktusokkal, amelyek saját kapcsolatait mozgatják: „Ilona vagyok, Zsófi vagyok, az összes Bergman lány vagyok, anyám vagyok. Érzem, ahogy a hátam mögött állnak, kezüket a vállamra teszik, meggörnyedek a súly alatt, összemegyek, már nem is én vagyok, hanem énke, egy miniatűr Anna.” (64–65) Másokban megtalált, feloldódó önazonossága vezeti el ahhoz a felismeréshez, hogy felmenői – vele együtt – egyszerre végletesen odaadók, de megalkuvók és mártírok is: konokul, „némán, összeszorított szájjal tűr[nek]” (54), önnön boldogságuk árán próbálják meg fenntartani a hagyományos családmodellt, maguk mellett tartani a jelen nem lévőként definiált férfiakat, aminek következtében érzelmileg kiüresedett, „megfagyott szívű nő[kké]” (85) válnak, akik nem tudják közel engedni magukhoz lányaikat, mert képtelenek az intimitás megélésére. Arról néhány szűkszavú mondatban tudósít, hogy „gyötrődve megy a tanulás”, „fokozatosan küzd[i] le az irtózat[át], a hidegség[ét], a keménység[ét]” (140), az átruházódó emocionális képletek azonosításának belső műveleteit azonban jobbára az Annával történt egyes események leírásai helyettesítik – például az, hogy felkeres egy terapeutát, akit csak azért képes jelen valóként érzékelni, mert „a leghalványabb jele sincs benn[e], hogy férfiként tekintse[n] rá” (139); illetve meglátogatja nagyanyja húgait, Orlandóban Esztert, Buenos Airesben pedig Ilonát, aki révén szembesülhet zsidó örökségével –, olvasóként mégis gyakran azt tapasztaljuk, hogy a feldolgozási munka küzdelmes folyamatának részletezése helyett a megértés pasztell árnyalatú mázával bevont, a lényeget csak felszínesen érintő tényeket kapunk kézhez.

Az önelemzés egyes tetten érhető gesztusai refrénként visszatérő metaforákban öltenek ugyan testet, de itt sem ér bennünket meglepetés: a zaklatott, elfojtásra ítélt érzések ábrázolására Gurubi Ágnes a megfagyott, kihűlt, kettétört szív elkoptatott kliséjét alkalmazza, ami esetenként kiegészül a személyiség domináns vonásainak ételekkel való azonosításával is: „Anyám szíve csörögefánk. Száraz, törékeny, szúr belül, anélkül, hogy fájna. Nem dobog. De hajlamos visszaváltozni forró, lágy, porcukros csörögefánkká. Olyankor szeretem.” (134–135) A főzés egyébként olyan visszatérő motívuma a Szív utcának, ami az érzelmekről való kommunikáció szinte egyetlen adekvát formája: „Apám nagyon jól főz. Érzéssel. Minden emlékét, örömét, fájdalmát belefőzi, belesüti az ételekbe” (101), az almás pite készítésének a regény több idősíkjában is megjelenő mozzanata pedig azt a felfogást erősíti, hogy akárcsak az étel-, az életreceptek is áthagyományozhatók, legfeljebb az egyes hozzávalók optimálisnak vélt arányáról oszlik meg a családtagok véleménye. Izgalmas lehetőség maradt ugyanakkor kiaknázatlanul egy látszólag apró kényelmetlenség, a fogak alatt ropogó por mint megemészthetetlen anyag három szöveghelyen három generációhoz kötődően is felbukkanó képében. Az ükanya, Hirsch Róza sorsában felsejlő, elsődlegesen tőle eredeztethető elemi nehézség képzete azonban hiába tér vissza hasonló szituációban, a regény végére jelentését elveszítve mechanikus ismétléssé redukálódik.

A Szív utca szélesen merített intertextuális hálójában a fejezetek elé illesztett mottók között éppúgy fennakad egy-egy kortárs magyar popdal részlet (Elefánt, Ohnody, Biorobot), mint ahogy egy Mózes V. könyvéből vagy Weöres Sándortól vett idézet, de találunk néhány Dóry József nótáiból kölcsönzött sort is. Ez az eklektikus utalásrendszer, illetve a regényszövegben fellelhető további popkulturális elemek viszont pusztán az alkalmi hangulatteremtés eszközei, semmint hogy a tágabb tartalmi összefüggések felmutatásának célját szolgálnák. Utóbbit a II. világháború idején a magyar zsidóságot ért atrocitásokat dokumentáló, a kötetvégi jegyzetben hivatkozott történeti és kutatási anyagok hivatottak megteremteni, amelyek révén, ahogyan Vass Antónia kritikájában kiemeli, az egyébként szubjektív hangvételű szöveg helyenként dokumentarista jellegűvé válik, ám Vass szerint az így „megszerzett információt nem sikerül maradéktalanul szépirodalmi igénnyel is a szövegbe dolgozni”.[1] A narrációban és az időkezelésben megmutatkozó fragmentáltság következtében azonban nem nehéz elsiklani amellett a szövegrészlet mellett, ami irrelevánssá teszi ennek a látszólagos sikertelenségnek a számonkérését: „Esténként, amikor Ilona leül a számítógép elé bridzselni, mellé telepszem, ölemben a laptop. Nevekre, helyszínekre, eseményekre keresek rá. Adatbázisok, jegyzőkönyvek, Google találatok. Képes vagyok órákig belemerülni mások emlékeibe, szinte a rabjává válok a háborús történeteknek.” (77) Más kérdés, hogy a regény első felében titokként tételeződő származás felfejtésére tett erőfeszítések – a felkutatott rokonok, az átolvasott dokumentumok – mintha önmagukban elegendőek volnának az ősök terhes sorsával való fájdalmas megbirkózáshoz, amelynek szavakba öntését a regény zárlatához közeli Csörsz utcai zsidó temetőben tett látogatás felidézése helyettesíti. Ez az etűdként felbukkanó, alig több mint egy oldalnyi leírás mintegy kötelezően elvarrandó szálként Anna életének azon epizódjai közé ékelődik be, ahol a szüleivel, partnereivel és gyermekeivel való kapcsolatai kapnak nyomatékot.

Szintén Vass Antónia mutat rá arra, hogy a „Szív utca nem kiindulópont, és nem is a lezárás helyszíne, sokkal inkább a sorsfordító eseményeké” – legalább is abban az értelemben, hogy a gettót, a deportálási kísérleteket, a holokausztot, majd a forradalmat csodával határos módon túlélő Bergman család tagjai közül egyedül Bella lesz az, aki az emigráció helyett Budapestet, a Szív utcai szoba-konyhás lakást választja. Ez számára ugyanis a túlélés helye, a soha vissza nem térő szerelem és az örök gyász tere – rajta kívül azonban sem Anna itt nevelkedő anyját, sem őt magát (önnön, mások emlékeiből kreált nosztalgiáját leszámítva) nem kötik élmények ehhez a helyhez – éppen úgy, ahogyan jelöletlenül maradnak, történelmileg tehát irrelevánssá válnak Szív utca egykor csillagos házai. A Városmajor ténylegesen kitüntetett szerepével szemben a Szív utca tehát afféle marginális tér, ami azonban tökéletesen beleillik a szívmetafora köré szőtt szerzői koncepcióba, akárcsak a temetőben talált „göcsörtös formájú, szív alakra emlékeztető fehér k[ő]” (171), így nem túlzás azt állítani, hogy az Anna és rokonai emlékeiből mozaikszerűen összeálló elbeszélés voltaképp maga is egy kő keménységűvé tömörített, mégis dinamikusan áramló, végül önmagába visszahajló belső monológ, amely lelki látleletként szembesíti olvasójával a levont konzekvenciákat, hosszas keresés árán fellelt, bekebelezett és végül nehézkesen megemésztett, ám végső soron hiányérzetet keltően kimondatlanul hagyott érzelmeket.

Ferencz-Fehér Dorottya

JEGYZET

[1] Vass Antónia: Nőkön átsöprő történelem (prae.hu, 2020. 10. 13.)

Kalligram Kiadó

Budapest, 2020.

208 oldal, 3500 Ft.