12.29.
| Nézőművészeti Kft. – EztRád >>>
12.22.
| Müpa – Perzsa szerelmes dalokkal repít a „Rózsák kertjébe” Alireza Ghorbani >>>
12.17.
| Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról a Capa Központban >>>
12.14.
| Az Amadinda Ütőegyüttessel ünnepel a Pannon Filharmonikusok >>>
12.14.
| Pinceszínház – Vacsora négyesben >>>
12.13.
| Cintányéros cudar világ jön a Szegedi Nemzetiben >>>
12.13.
| Kihűlt világ – Farkas István festményei a Nemzeti Galériában >>>
12.13.
| Vigyorgós pofád! – Szépírás kurzus felolvasó est >>>
12.12.
| Győri Andrea Éva, Nemes Márton és Puklus Péter az Esterházy Art Award idei díjazottjai >>>
12.12.
| Tovarisi Tschüss – Megérkezett Berlinbe az MMA művészeinek kiállítás >>>
12.10.
| Robotok – japán mesék – gördeszkák >>>
12.12.
| Barokk freskófestészetről szóló sorozat első kötetét mutatták be Budapesten >>>
12.12.
| Ellopott Klimt-portré bukkant fel Olaszországban >>>
12.12.
| Az Alice az ágyban című Susan Sonntag-dráma bemutatására készül a kolozsvári magyar színház >>>
12.11.
| Nők helyzete a zenei életben és oktatásban >>>
12.11.
| Különleges Árpád-kori kőfaragványok kerültek elő a romániai Borosjenőn >>>
12.11.
| Díjazták a Magyarország 365 fotópályázat legjobb képeit >>>
12.10.
| Meghalt Varga Imre, a nemzet művésze >>>
12.06.
| Zsille Gábor műfordító, költő az idei Hieronymus-díj kitüntetettje >>>
12.03.
| Érkezik a Betörő az albérlőm az Újszegedi Szabadtéri Színpadra >>>
11.28.
| Pazar szereposztással érkezik Szegedre a Jézus Krisztus Szupersztár >>>
11.26.
| Álló ováció fogadta Montreux-ben Szentpáli Roland új darabját >>>

Áfra János, Bíró József, Tim Holland, Istók Anna, Nemes Z. Márió, Maud Vanhauwaert, Visky András, Vörös István versei

Jenei László, Kovács Eleonóra, Sántha József, prózája

Péter László emlékére (Apró Ferenc, Csapody Miklós, Gyuris György írásai)

66. Vásárhelyi Őszi Tárlat (Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos írásai)

>>>

INTERJÚ FRIED ISTVÁNNAL
Fried István, az SZTE BTK oktatója, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék professor emeritusa az augusztus 20-ai állami kitüntetések keretében Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át… – FRITZ GERGELY INTERJÚJA

>>>

Váradi Nagy Pál: Vissza a forráshoz
2012.03.01 - tiszatáj

Igazoltatnak. Az egyik egyenruhás fontoskodik, végigmér, kerekedik az orrcimpája. Felrántja a taknyát és a csomagomra vicsorít, közben a másik körmöli az adataimat. Kézről kézre jár a jegy, amit csak falból vettem az éjszakai járatra. A katonát nem érdeklem. Ő a korcsot figyeli, amint kicsire összehúzódva átbaktat a csuromvíz síneken, törődötten, vágányról vágányra, be az eresz alá. Csillog a bundáján a neon. A levedző akkumulátoroknál megrázza magát, és odacaplat a falnak támasztott kalapácsok tövébe a még gőzölgő leveses pitlihez. A peckesebbik egyenruhás kérdőleg a zsákom felé nyújtja a nyakát, de a másik végül leinti. Visszaadják a papírjaimat, és tovább állnak.

Szerencsére nem néztek bele a csomagomba. Túlzás, hogy hátizsák, egy viharvert bőrkabátból varrtam jó pár éve. Néhány alma, száraz keksz, halkonzervek, zacskóban gyufa, elemlámpa, kanalas bicska. Egy kartus márkás cigi. A baj a vadászkésnél kezdődött volna, de a forrásvidék katonai térképe miatt mese nélkül bevittek volna. És ott volt a birodalom előtti csajka, amit vissza kell vinnem a forráshoz, mert annak ott a helye.

Nincs még ősz, de a nyárnak vége van. Mindenki benn kuporog a váróteremben, hogy nyúlik a pára az ablaküvegen. Várják a Transzimpériát.

A vonat, amit én várok, nem szerepel a menetrendben. Vágott képű ócskavas­tolvajok mondták, hogy meg van bótolva, a szárnyvonalon két vagy három hetente jár külön miattuk egy nem hivatalos szerelvény egészen az alagútig, ha igaz, mert ők odáig sosem mennek, kiszállnak az ipartelepeken. Habár a mellékvágányokat biztosan ellopták a köztes állomásokról, és nem tolatva jön vissza a szerelvény, úgyhogy ki kell mennie az alagútig. Tőlük hallottam azt is, hogy ők nem tudják, talán mágnesesség miatt, de a csuszamlás óta a forrásvidéken minden kütyü tönkremegy, ami bonyolultabb egy zseblámpánál, úgyhogy kerülik a környékét is. Hát telefont sem, de még iránytűt sem viszek. Különben, ha az ember egy vízfolyás forrását keresi, elég nehezen tévedhet el.

Üreges csendet hagy maga után a tizenöt vagonos éjszakai járat. Az állomás teljesen kiürül, az utolsó taxira is sor kerül, és csapódik az ablak, amint a büfében kiszellőztetnek az utasok után. Közben elállt az eső. A felsővezetéken gyöngyözik még a víz, és hallani a kilovoltok zúgását. Előbukkan pár csillag.

A hangszórók süketen búgnak maguknak, szó nélkül húz be a vonatom a külső vágányra. Fékez, egyet visít, megáll. Egyenletesen dorombol a sokat látott diesel-mozdony, az oldaláról több réteg festék pattogzik. Mögötte a három kocsi régi, kék vagon, még azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták. Egy-egy fülkéből sötétbarna fény hunyorog, nem lopták ki az összes izzót.

A mozdonyvezető kihajol, szétnéz, le van tompulva, dől belőle az italszag. Én felnyújtom a bagót, homályosan bólint, elveszi. A vonatra egyedül én szállok fel – lucsokban még a színesfémet sem szívesen lopják. Végigjárom a teljesen üres szerelvényt és az első vagon legelején találok egy kalauzt, aki magára láncolta a kupét. Állatian hortyog. Bevilágítok, és ahogy elnézem mellette a földön az üveget, a holnapi munkásjáratig nem kell számolni vele. Beülök egy sötét fülkébe és rágyújtok egy almára. Valaki integet egy emeleti irodából, a mozdony dübörögni kezd, füttyent, indulunk.

Mintha titokban, úgy kocogunk át a városon. Két oldalt kihalt gyárak, utakba beaszfaltozott, másutt felszedett iparvágányok, lecsavarozott vagy csonka váltók bújnak meg a sötétben. Van, ahol már csak egy téglafal íve vagy a fák tudják az egykor kanyarodó sínpár hollétét. Mindent elloptak, amit lehetett, egyedül a falak állnak úgy, ahogy. Házak következnek, aztán megint elhagyott gyárak. Valahol erre fordult meg régen a kettes villamos. Haladunk.

A várostól félórányira, egy halom tégla mellett (indóház lehetett) megállunk. Aztán rándul a szerelvény, a kerekek csattannak az illesztéseken, és ötven méternyi araszolás után újra fék. Csörög a daráltkő, kihajolok, egy dülöngélő cigarettavéget látok: a mozdonyvezető baktat hátra, hogy visszaállítsa a váltót. Ráálltunk a szárnyvonalra. Aztán megint csörög a daráltkő, és fütty nélkül, lopva indulunk.

Eredetileg fő- és nem szárnyvonalnak tervezték. A hatalomváltáskor kijelölték a Transzimpéria nyomvonalát a térképen, és nagy lendülettel elkezdték a vasút építését. A kanyargó völgyben befelé haladva átvágták a hegyeket, de ahogy közeledtek felé a munkások, a forrásvidék nyugtalankodni kezdett. Előbb csak egy kicsit, mintha véletlenül, megmozdult a föld, és a telepet elöntötte a patak. De nem hagyták abba a munkát. Aztán ismét megmozdult a föld, és az oldal maga alá temetett néhány üres barakkot. Ezt a saját szememmel láttam. De a vezetés tovább erőltette a munkát. Ekkor mozdult meg a föld harmadjára, és szakadt be a hosszú alagút, benne a munkásokkal teli vonattal. Ekkor evakuálták a tábort, és a Transzimpériát rövidesen máshová, a mai nyomvonalra terelték. Elvetéltek az útépítési tervek is, a betonblokkokba nem költözött senki, és a szétszórt falvak is elnéptelenedtek munkahelyek híján. Úgyhogy a gyalogösvények mellett ez és csak ez a vonat visz a legközelebb a forrásvidékhez, utána teljesen magára marad az ember. Amikor beomlott az alagút, kereken húsz éve, akkor a jegyzék szerint benne kellett volna lennem. És a csajka megmozdul a zsákban.

Azt beszélik, a beomlott hegynek azóta nincs másik oldala, és már az alagúthoz sem tanácsos kimenni.

Az eddiginél lassabban haladunk, a kerekek ütemesen csattognak a hegesztetlen síneken. Nem járhatott erre karbantartó évek óta. Elmaradoznak a kihalt falvak, a félbehagyott munkásszállók körvonalai, és ahogy lassan ránk zárul a völgy, a levegőn is érezni, hogy a patak mellé szegődtünk. Megsűrűsödnek a kanyarok. Egyik oldalt a víz közvetlenül a töltés tövében folyik, másik oldalt toronymagas sziklafal, az ujjam hegyével érem a kiszögelléseit. Köd ereszkedik, a vashidat csak hallani. Aztán visszatér a csend és az ütemes, álmosító kattogás. Egy hosszabb alagúton csattog át a szerelvény – talán elalhattam egy pillanatra, elindult a taknyom és bedagadt a szemem is. Erős a levegő, már mélyen a hegyekben járhatunk. Lassan hajnalodik, de hiába próbálok kivenni valamit a ködös tájból. Egy váltón kocog át a vonat, a mozdonyvezető talán erre tér magához, és befékez. Szokatlan a beálló csend, mintha megsüketültem volna. A csajka is hallgat a zsákban.

Leszállok. A megcsörrenő kövek a szívbajt hozzák a mozdonyvezetőre, aki már a vagon és a mozdony közötti csatlakozással matatott. Hajnalodik. Magas a szesz nyomása, nehezen fordul a nyelve, egyedül a rutin hajtja. Ezen a környéken nincs élő emberhez szokva. Azt hitte, vasért megyek, miért nem szálltam le hamarabb? Itt van dolgom. Gondolkodik, higgyen-e a fülének, szemének. Sietősen végigmér, nem akarja húzni az időt. Lecsatlakoztatja a mozdonyt, kitér és egy-kettő, menetirányba teszi. Még egyszer megnéz, és a szerelvény elindul visszafelé.

Leülök a sínre. A fák halkan zúgnak, szuszogok és dobog a szívem. Kezd érezhetően világosodni. Ülök nyugodtan, nem sietek. Előveszem a csajkát, magam elé teszem, a vadászkést kivonom a tokjából, és jól láthatóan magam elé teszem. Várok. Mutatom magam. Időt hagyok a vidéknek, hogy észrevegyen, megnézzen, engem, a csajkát, a kést. Hogy lássa, kiféle vagyok, és miért jövök. Meg hogy lássam, beenged-e magába, vissza, a forráshoz. Így maradok néhány percig.

Már kivehető a széles meder fölötti rozsdás gyaloghíd. Odasétálok. A túloldalon van, ide már egyszerűen nem fért el az egykori állomásépület. Talán a hegynél is öregebb, de a birodalomnál mindenképpen – itt ért véget régen a kisvasút, aminek a helyére építették a Transzimpériának ezt a befulladt szakaszát. Olvasom, minden hó első vasárnapján posta és szeszesital, de húsz éve nem járt itt senki a mozdonyvezetőn kívül. A híd korlátjának dőlve egy bicikli hallgat. A gumikat szétette rajta az idő, de már régen se lehettek újak, itt-ott mintha gézzel lett volna áttekerve a hátsó. A lánc, amivel odakötötték egykor a korláthoz, már vagy két helyen elmállott, néhány szeme a földön, csurgás mutatja, hogyan ette a rozsda. Inkább a bicikli fogja a láncot, mint fordítva.

Felcsatolom a kést, szedelődzködök. Indulok tovább. A patakmeder már szemre is járhatatlanná szűkült, a sínek között megyek az omlás felé, hogy ott hágjak át. Ennek a hegynek nincs másik oldala. Jó darabon rozsda keveredik az avar szagába, aztán a sínek alábuknak (az alagútnak nyoma sincs), és nekivágok az emelkedőnek. Meg-megcsúszok, de a ruháért nem kár. Úgy tűnik, vad is kevés van errefelé, nem látni csapásokat. Köd is van, minden nyirkos, viszont egyre világosabb van. Ahogy mind fennebb és fennebb kapaszkodok, ritkul a pára. A gerincről már látszik a kelő nap.

Letelepedek enni. Keksz és felbontok egy halkonzervet. Belső zsebemből előkerítem a citromsót, meghintem az olajos húst, és elkezdem bepofázni. Idefenn feltámadt a szél, de úgy húzódtam, hogy ne nagyon érjen. A csajka mocorog a zsákban.

Az ereszkedés sokáig tartott, egy akácos megszaggatta kicsit a dzsekimet, felhorzsolta a kézfejemet is, de már látszik a patak, csak méterek vannak hátra. Nem akarok, mégis lassítok. Az omlás alól csak a fele mozdony jutott ki, de mintha most is kifelé iramodna. Körülötte megvörösödött a görgeteg a rozsdától. A szerelvény többi része a hegyben. Képzeletben számolgatom befelé a vagonokat, abbahagyom, újra. A második földindulás után megígértem, hogy visszaviszem ezt a csajkát oda, ahol találtam, a forrás mellett, egy karón, aztán mégsem szálltam fel a vonatra. Erre a vonatra. A lombok között ködfoszlányok lebegnek, az ormokat már süti a nap. Csörög alattam a daráltkő. Borotvaélesek, nem mint az állomások kerekre járt kövei. A kanyar után áll még pár barakk, mögöttük omlás. Az árterületen a buldózer derékig süllyedt, a kabinjából kinőtt egy fa.

Tovább. A patak fölött helye volna egy kishídnak, ám sosem készülhetett el, az átmeneti támasztékokat pedig elmoshatta a víz – a talpfák a levegőben lógnak. Nehezen találok utat a növényzet miatt. Egy improvizált kitérőn berogyott tetővel megtalálom a sínbuszt, benne tömérdek, rozsdától összenőtt szerszámmal. Megmozdul a csajka a zsákban. Bokrok, fák sarjadtak a sínek között, míg voltak sínek a talpfákon. Egy-egy tisztább helyen érezni a krezolt a levegőben, aztán lassan a talpfák is elmaradoznak. Végül egészen belemosódik a töltés a tájba; nem lehet tudni, hogy az erdő hódította-e vissza, vagy eleve nem is épült tovább. Innentől magam vagyok a patakkal. Délutánra járhat. Csapás nincs, csak a sűrű, hát leereszkedem a mederbe. Időnként muszáj egy-egy ágat letörnöm.

Tovább. Kőről kőre, mart alatt haladok, nagyon lassan. Régóta sejtem, hogy nem vagyok egyedül. Egy sün mutatja meg magát, és figyel. Óvatosabbra fogom. A forrásvidéken régen vipera szedte az áldozatokat, és néha gyanakvó pillantást vetek a bakancsom fűzőjére.

Szeder meg málna után jártam az erdőt, amíg a mérnökök cölöpölték az útvonal mentét, úgy bukkantam a forrásra, és mellette egy karón a csajkára. Jóval előttünk, munkások előtt hagyhatta ott valaki. Megmerítettem és ittam belőle. Jó volt a forrás vize, úgyhogy gyakran visszajártam. Így eshetett, hogy a forrásnál hallottam a második földindulást jelző vészjelzést, amit a mozdony kürtjeivel adtak le – rohantam, és nálam maradt a csajka. Most pedig vissza kell végre vinnem a helyére.

Tovább. Vékonyodik a vízfolyás, közeledik a forrás. A sün tisztes távolból most is követ, időnként megállok, nézzük egymást. Talán érzi a csajkát a zsákomban, ezért enged tovább mennem. Ahogy haladok, érré szűkül a patak és csörög a háborítatlan kövek között. Mindig a vastagabb éren, mind tovább felfelé. És moccan a csajka a zsákban.

Tovább. Mind jobban körém fonódik a táj. A visszautat a vízfolyás iránya mutatná, de nekem felfelé kell mennem. Szél bújt a lombokba, és hallani, ahogy egy-egy fuvallat végigvonul az erdőn. Alkonyodik. Úgy látszik, nem emlékszem már pontosan a tájra, nehéz évek teltek el. Ezért máshol húzom meg magam, mint terveztem. Magamon felejtettem a karórámat, nyolc előtt pár percet mutat és áll. Rőzsét gyűjtök, tüzet rakok. A sötétben ott sejtem a sün szemeit. Felbontok még egy halkonzervet, a szomjamat almával oltom, utána jobbommal a kés markolatán, megpihenek.

Ígérem, visszateszem a csajkát a helyére. És tudom, hogy a vonaton kellett volna lennem akkor. Visszateszem, csak előbb szeretnék inni a forrásból, ahogyan húsz éve nem ihattam belőle. Holnap inni fogok a forrásból. És izzik a csajka a zsákban.

 

Megjelent a Tiszatáj 2012/2. számában


Címke: , ,
2019.12.12 - tiszatáj

A brit irodalom egyik markáns, szívemhez közelálló vonulata görbe tükröt tart a kortárs társadalomnak, maró gúnnyal pellengérre állítja a jogtiprást, kifigurázza az igazságtalanságokat, csúfot űz a visszásságokból, nevetségessé teszi a képmutatást és más emberi gyarlóságokat, a kinevettetés fegyverét alkalmazza a morális rend helyreállításának érdekében. Így tettek-tesznek sokan Jonathan Swift óta. Közéjük tartozik a rendkívül termékeny és népszerű, sokak által méltó női utódnak tekintett dráma-, novella-, regény-, újság-, rádió- és tévéjáték forgatókönyv-író Fay Weldon is… – SOHÁR ANIKÓ ÍRÁSA

>>>
2019.12.12 - tiszatáj

SZÍV ERNŐ: MEGHÍVÁS A RIENZI MARISKA SZABADIDŐ KLUBBA
Az Amíg másokkal voltunk című Szilasi-regényt kedvelő Szív Ernő-olvasó finom összefüggést észlelhet, amint a Darvasi-alteregó új kötetének 58. oldalához ér. Szív a Klima Ilona című írásban az irodalomtörténeti legendárium ismert eseményét beszéli el: Juhász Gyula 1907-es öngyilkossági kísérletét, melyet a tárcanovella címszereplője a költő első verseskötetének megjelenéséről szóló hírrel hiúsított meg… – MÁRJÁNOVICS DIÁNA KRITIKÁJA

>>>
2019.12.11 - tiszatáj

HÁZASSÁGI TÖRTÉNET
Bármelyik pillanatban nyakig gázolhatna a szirupban Noah Baumbach új, Netflixnél készült családi dramedyje, és az, hogy mégis jóra fordulnak a dolgok – okozzon akármilyen meglepetést –, nem kis részben színészeinek köszönhető. A Házassági történet a legutolsó karakterét is precízen felépítő darab, mely nemcsak a ’70-es évek hollywoodi drámáihoz, hanem a New York-i Iskola realizmusához is visszakanyarodik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.12.10 - tiszatáj

CSUTAK GABI: CSENDÉLET SÁRKÁNNYAL
A Margó-díj tíz legjobb jelöltje közé választott kötet szövegei ismerősek lehetnek a litera.hu portálról, de egybeszerkesztve is élvezhetőek sőt, motívumviláguk, összefüggéseik hangsúlyosabban érvényesülnek. Az egy csokorra való történet ugyan nem tesz ki egy kisregényt, mégis adódik, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélők közé egyenlőségjelet tegyünk, és egyfajta önéletírásként olvassuk a csend­életnek nehezen nevezhető memoár egyes darabjait… – KOCSIS LILLA KRITIKÁJA

>>>
2019.12.10 - MTI

Meghalt életének 97. évében Varga Imre szobrászművész, a nemzet művésze – tette közzé honlapján a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kedden. A neves művész hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után december 9-én hunyt el otthonában. Varga Imre a nemzet művésze, több […]

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

SZUBJEKTÍV MEGKÖZELÍTÉSEK: 
AZ ART CAMP, XXIX. MŰVÉSZETI SZIMPÓZIUM KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
A *jászberényi művésztelep kiállítás megnyitója utáni napokban, a leíró az alábbiakat jegyzi naplójába:
Az (ismét) elmaradt katarzis érzetével, a nyugtalanító sejtésekkel, és a (talán) feloldásra sem váró agóniával is összefolyik minden… Minden. Az agóniával, az agóniával, az agóniával – és a rejtett Agóniával… Minden […]

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

INTERJÚ BARTHA MÁTÉVAL
Bartha Máté a Színház és Filmművészeti Egyetem Dokumentumfilm Rendező Szakán készített vizsgafilmjével elnyerte a Verzió Filmfesztivál Diák- és elsőfilmes szekciójának díját. A fotóművész és dokumentumfilmes alkotóval a Szél viszi című 36 perces szociografikus mozijáról, a vidéki Magyarországról és a fiatalokban rejlő lehetőségekről beszélgettünk… – SZÁSZ CSONGOR INTERJÚJA

>>>
2019.12.09 - tiszatáj

LÁSZLÓ MIKLÓS VÍGJÁTÉKA,
AZ ILLATSZERTÁR HATALMAS SIKER
A KISSZÍNHÁZBAN
Sztarenki Pál színészközpontú rendezésében telitalálat az Illatszertár a Szegedi Nemzeti Színház kisszínházában. László Miklós örökzöld vígjátéka olyan üdítő, mintha egy nehéz nap után frissítő fürdősóval fűszerezett meleg vízzel teli kádban zamatos portóit kortyolgatnánk… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

>>>
2019.12.07 - tiszatáj

AKIK MÁR NEM ÖREGSZENEK MEG
Nagyapjának, az I. világháborúban a brit hadseregnél szolgált William Jackson őrmesternek dedikálta dokumentumfilmjét A gyűrűk ura-trilógia rendezője: cseppet sem meglepő, hogy Peter Jackson a legszemélyesebb projektjének titulálta a művet. Az Akik már nem öregszenek meg ugyanis épp a résztvevők legintimebb benyomásait tárja fel, emberként tekint a Nagy Háború veteránjaira és ehhez nem rest kimondottan ügyes formabravúrokat segítségül hívni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő