05.24.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
05.04.
| Megálló – Tarján felett az ég – Majális+ >>>
05.02.
| PLÜSS NAP – Gyerekirodalomról nem (csak) gyerekeknek >>>
05.17.
| Szegeden rendez Alföldi Róbert >>>
04.27.
| Jazz Kocsma – Dékány Dávid Dolgok C-hez című kötetének bemutatója >>>
04.24.
| Beszédülés a sarjerdőbe – Tiszatáj lapbemutató >>>
04.24.
| Kaláka 50 – Hét határon át >>>
04.18.
| Emberkereskedelem elleni kampánnyal jön a mozikba az Egy nő fogságban >>>
04.16.
| REÖK – Nincs megállás a Rendőrséggel >>>
04.12.
| Vármező Galériában – Bahget Iskander: Szíriai kulturális kiállítás Budapesten >>>
04.08.
| Önkénteseket vár a Szegedi Szabadtéri >>>
04.02.
| Teljeskörű zeneipari szolgáltatást nyújt a megújult budai tehetségkutató >>>
03.22.
| Az Oscar-díjas Ida és Hidegháború producere is Budapestre jön a Friss Hús fesztiválra >>>
03.16.
| Teljes az év operájának szereposztása >>>
03.14.
| Legéndy Jácint: Földalatti Oltár >>>
02.22.
| Zsótér Sándor is játszik az újszegedi Moliére-komédiában >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>

Tandori Dezső versei
Fried István, Tóth Ákos Tandori Dezsőről

Farkas Wellmann Éva, Gergely Ágnes, Hartay Csaba, Lanczkor Gábor, Markó Béla, Pál Sándor Attila versei

Boldog Daniella, Rafael Chirbes prózája

Deres Kornélia, Julian Barnes, Milián Orsolya tanulmánya

Diákmelléklet: Fogarasi György a brit balladáról

>>>

A csütörtöktől szombatig tartó konferencia tizennégy szekcióban, összesen hetvenhárom előadónak adott lehetőséget arra, hogy megmutathassák magukat, és eddig elért tudományos eredményeiket. Újdonságként szolgált az Innovációk és gondolatok szekció, ahol javarészt tudományos-ismeretterjesztő előadások hangoztak el, vagy olyan tudományos kutatásokat mutattak be, amelyek még gyerekcipőben járnak. A Szegedi Tudományegyetem hallgatóin kívül az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, Budapesti Gazdasági Egyetem és a Pannon Egyetem is képviseltette magát.

>>>

Váradi Nagy Pál: Vissza a forráshoz
2012.03.01 - tiszatáj

Igazoltatnak. Az egyik egyenruhás fontoskodik, végigmér, kerekedik az orrcimpája. Felrántja a taknyát és a csomagomra vicsorít, közben a másik körmöli az adataimat. Kézről kézre jár a jegy, amit csak falból vettem az éjszakai járatra. A katonát nem érdeklem. Ő a korcsot figyeli, amint kicsire összehúzódva átbaktat a csuromvíz síneken, törődötten, vágányról vágányra, be az eresz alá. Csillog a bundáján a neon. A levedző akkumulátoroknál megrázza magát, és odacaplat a falnak támasztott kalapácsok tövébe a még gőzölgő leveses pitlihez. A peckesebbik egyenruhás kérdőleg a zsákom felé nyújtja a nyakát, de a másik végül leinti. Visszaadják a papírjaimat, és tovább állnak.

Szerencsére nem néztek bele a csomagomba. Túlzás, hogy hátizsák, egy viharvert bőrkabátból varrtam jó pár éve. Néhány alma, száraz keksz, halkonzervek, zacskóban gyufa, elemlámpa, kanalas bicska. Egy kartus márkás cigi. A baj a vadászkésnél kezdődött volna, de a forrásvidék katonai térképe miatt mese nélkül bevittek volna. És ott volt a birodalom előtti csajka, amit vissza kell vinnem a forráshoz, mert annak ott a helye.

Nincs még ősz, de a nyárnak vége van. Mindenki benn kuporog a váróteremben, hogy nyúlik a pára az ablaküvegen. Várják a Transzimpériát.

A vonat, amit én várok, nem szerepel a menetrendben. Vágott képű ócskavas­tolvajok mondták, hogy meg van bótolva, a szárnyvonalon két vagy három hetente jár külön miattuk egy nem hivatalos szerelvény egészen az alagútig, ha igaz, mert ők odáig sosem mennek, kiszállnak az ipartelepeken. Habár a mellékvágányokat biztosan ellopták a köztes állomásokról, és nem tolatva jön vissza a szerelvény, úgyhogy ki kell mennie az alagútig. Tőlük hallottam azt is, hogy ők nem tudják, talán mágnesesség miatt, de a csuszamlás óta a forrásvidéken minden kütyü tönkremegy, ami bonyolultabb egy zseblámpánál, úgyhogy kerülik a környékét is. Hát telefont sem, de még iránytűt sem viszek. Különben, ha az ember egy vízfolyás forrását keresi, elég nehezen tévedhet el.

Üreges csendet hagy maga után a tizenöt vagonos éjszakai járat. Az állomás teljesen kiürül, az utolsó taxira is sor kerül, és csapódik az ablak, amint a büfében kiszellőztetnek az utasok után. Közben elállt az eső. A felsővezetéken gyöngyözik még a víz, és hallani a kilovoltok zúgását. Előbukkan pár csillag.

A hangszórók süketen búgnak maguknak, szó nélkül húz be a vonatom a külső vágányra. Fékez, egyet visít, megáll. Egyenletesen dorombol a sokat látott diesel-mozdony, az oldaláról több réteg festék pattogzik. Mögötte a három kocsi régi, kék vagon, még azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták. Egy-egy fülkéből sötétbarna fény hunyorog, nem lopták ki az összes izzót.

A mozdonyvezető kihajol, szétnéz, le van tompulva, dől belőle az italszag. Én felnyújtom a bagót, homályosan bólint, elveszi. A vonatra egyedül én szállok fel – lucsokban még a színesfémet sem szívesen lopják. Végigjárom a teljesen üres szerelvényt és az első vagon legelején találok egy kalauzt, aki magára láncolta a kupét. Állatian hortyog. Bevilágítok, és ahogy elnézem mellette a földön az üveget, a holnapi munkásjáratig nem kell számolni vele. Beülök egy sötét fülkébe és rágyújtok egy almára. Valaki integet egy emeleti irodából, a mozdony dübörögni kezd, füttyent, indulunk.

Mintha titokban, úgy kocogunk át a városon. Két oldalt kihalt gyárak, utakba beaszfaltozott, másutt felszedett iparvágányok, lecsavarozott vagy csonka váltók bújnak meg a sötétben. Van, ahol már csak egy téglafal íve vagy a fák tudják az egykor kanyarodó sínpár hollétét. Mindent elloptak, amit lehetett, egyedül a falak állnak úgy, ahogy. Házak következnek, aztán megint elhagyott gyárak. Valahol erre fordult meg régen a kettes villamos. Haladunk.

A várostól félórányira, egy halom tégla mellett (indóház lehetett) megállunk. Aztán rándul a szerelvény, a kerekek csattannak az illesztéseken, és ötven méternyi araszolás után újra fék. Csörög a daráltkő, kihajolok, egy dülöngélő cigarettavéget látok: a mozdonyvezető baktat hátra, hogy visszaállítsa a váltót. Ráálltunk a szárnyvonalra. Aztán megint csörög a daráltkő, és fütty nélkül, lopva indulunk.

Eredetileg fő- és nem szárnyvonalnak tervezték. A hatalomváltáskor kijelölték a Transzimpéria nyomvonalát a térképen, és nagy lendülettel elkezdték a vasút építését. A kanyargó völgyben befelé haladva átvágták a hegyeket, de ahogy közeledtek felé a munkások, a forrásvidék nyugtalankodni kezdett. Előbb csak egy kicsit, mintha véletlenül, megmozdult a föld, és a telepet elöntötte a patak. De nem hagyták abba a munkát. Aztán ismét megmozdult a föld, és az oldal maga alá temetett néhány üres barakkot. Ezt a saját szememmel láttam. De a vezetés tovább erőltette a munkát. Ekkor mozdult meg a föld harmadjára, és szakadt be a hosszú alagút, benne a munkásokkal teli vonattal. Ekkor evakuálták a tábort, és a Transzimpériát rövidesen máshová, a mai nyomvonalra terelték. Elvetéltek az útépítési tervek is, a betonblokkokba nem költözött senki, és a szétszórt falvak is elnéptelenedtek munkahelyek híján. Úgyhogy a gyalogösvények mellett ez és csak ez a vonat visz a legközelebb a forrásvidékhez, utána teljesen magára marad az ember. Amikor beomlott az alagút, kereken húsz éve, akkor a jegyzék szerint benne kellett volna lennem. És a csajka megmozdul a zsákban.

Azt beszélik, a beomlott hegynek azóta nincs másik oldala, és már az alagúthoz sem tanácsos kimenni.

Az eddiginél lassabban haladunk, a kerekek ütemesen csattognak a hegesztetlen síneken. Nem járhatott erre karbantartó évek óta. Elmaradoznak a kihalt falvak, a félbehagyott munkásszállók körvonalai, és ahogy lassan ránk zárul a völgy, a levegőn is érezni, hogy a patak mellé szegődtünk. Megsűrűsödnek a kanyarok. Egyik oldalt a víz közvetlenül a töltés tövében folyik, másik oldalt toronymagas sziklafal, az ujjam hegyével érem a kiszögelléseit. Köd ereszkedik, a vashidat csak hallani. Aztán visszatér a csend és az ütemes, álmosító kattogás. Egy hosszabb alagúton csattog át a szerelvény – talán elalhattam egy pillanatra, elindult a taknyom és bedagadt a szemem is. Erős a levegő, már mélyen a hegyekben járhatunk. Lassan hajnalodik, de hiába próbálok kivenni valamit a ködös tájból. Egy váltón kocog át a vonat, a mozdonyvezető talán erre tér magához, és befékez. Szokatlan a beálló csend, mintha megsüketültem volna. A csajka is hallgat a zsákban.

Leszállok. A megcsörrenő kövek a szívbajt hozzák a mozdonyvezetőre, aki már a vagon és a mozdony közötti csatlakozással matatott. Hajnalodik. Magas a szesz nyomása, nehezen fordul a nyelve, egyedül a rutin hajtja. Ezen a környéken nincs élő emberhez szokva. Azt hitte, vasért megyek, miért nem szálltam le hamarabb? Itt van dolgom. Gondolkodik, higgyen-e a fülének, szemének. Sietősen végigmér, nem akarja húzni az időt. Lecsatlakoztatja a mozdonyt, kitér és egy-kettő, menetirányba teszi. Még egyszer megnéz, és a szerelvény elindul visszafelé.

Leülök a sínre. A fák halkan zúgnak, szuszogok és dobog a szívem. Kezd érezhetően világosodni. Ülök nyugodtan, nem sietek. Előveszem a csajkát, magam elé teszem, a vadászkést kivonom a tokjából, és jól láthatóan magam elé teszem. Várok. Mutatom magam. Időt hagyok a vidéknek, hogy észrevegyen, megnézzen, engem, a csajkát, a kést. Hogy lássa, kiféle vagyok, és miért jövök. Meg hogy lássam, beenged-e magába, vissza, a forráshoz. Így maradok néhány percig.

Már kivehető a széles meder fölötti rozsdás gyaloghíd. Odasétálok. A túloldalon van, ide már egyszerűen nem fért el az egykori állomásépület. Talán a hegynél is öregebb, de a birodalomnál mindenképpen – itt ért véget régen a kisvasút, aminek a helyére építették a Transzimpériának ezt a befulladt szakaszát. Olvasom, minden hó első vasárnapján posta és szeszesital, de húsz éve nem járt itt senki a mozdonyvezetőn kívül. A híd korlátjának dőlve egy bicikli hallgat. A gumikat szétette rajta az idő, de már régen se lehettek újak, itt-ott mintha gézzel lett volna áttekerve a hátsó. A lánc, amivel odakötötték egykor a korláthoz, már vagy két helyen elmállott, néhány szeme a földön, csurgás mutatja, hogyan ette a rozsda. Inkább a bicikli fogja a láncot, mint fordítva.

Felcsatolom a kést, szedelődzködök. Indulok tovább. A patakmeder már szemre is járhatatlanná szűkült, a sínek között megyek az omlás felé, hogy ott hágjak át. Ennek a hegynek nincs másik oldala. Jó darabon rozsda keveredik az avar szagába, aztán a sínek alábuknak (az alagútnak nyoma sincs), és nekivágok az emelkedőnek. Meg-megcsúszok, de a ruháért nem kár. Úgy tűnik, vad is kevés van errefelé, nem látni csapásokat. Köd is van, minden nyirkos, viszont egyre világosabb van. Ahogy mind fennebb és fennebb kapaszkodok, ritkul a pára. A gerincről már látszik a kelő nap.

Letelepedek enni. Keksz és felbontok egy halkonzervet. Belső zsebemből előkerítem a citromsót, meghintem az olajos húst, és elkezdem bepofázni. Idefenn feltámadt a szél, de úgy húzódtam, hogy ne nagyon érjen. A csajka mocorog a zsákban.

Az ereszkedés sokáig tartott, egy akácos megszaggatta kicsit a dzsekimet, felhorzsolta a kézfejemet is, de már látszik a patak, csak méterek vannak hátra. Nem akarok, mégis lassítok. Az omlás alól csak a fele mozdony jutott ki, de mintha most is kifelé iramodna. Körülötte megvörösödött a görgeteg a rozsdától. A szerelvény többi része a hegyben. Képzeletben számolgatom befelé a vagonokat, abbahagyom, újra. A második földindulás után megígértem, hogy visszaviszem ezt a csajkát oda, ahol találtam, a forrás mellett, egy karón, aztán mégsem szálltam fel a vonatra. Erre a vonatra. A lombok között ködfoszlányok lebegnek, az ormokat már süti a nap. Csörög alattam a daráltkő. Borotvaélesek, nem mint az állomások kerekre járt kövei. A kanyar után áll még pár barakk, mögöttük omlás. Az árterületen a buldózer derékig süllyedt, a kabinjából kinőtt egy fa.

Tovább. A patak fölött helye volna egy kishídnak, ám sosem készülhetett el, az átmeneti támasztékokat pedig elmoshatta a víz – a talpfák a levegőben lógnak. Nehezen találok utat a növényzet miatt. Egy improvizált kitérőn berogyott tetővel megtalálom a sínbuszt, benne tömérdek, rozsdától összenőtt szerszámmal. Megmozdul a csajka a zsákban. Bokrok, fák sarjadtak a sínek között, míg voltak sínek a talpfákon. Egy-egy tisztább helyen érezni a krezolt a levegőben, aztán lassan a talpfák is elmaradoznak. Végül egészen belemosódik a töltés a tájba; nem lehet tudni, hogy az erdő hódította-e vissza, vagy eleve nem is épült tovább. Innentől magam vagyok a patakkal. Délutánra járhat. Csapás nincs, csak a sűrű, hát leereszkedem a mederbe. Időnként muszáj egy-egy ágat letörnöm.

Tovább. Kőről kőre, mart alatt haladok, nagyon lassan. Régóta sejtem, hogy nem vagyok egyedül. Egy sün mutatja meg magát, és figyel. Óvatosabbra fogom. A forrásvidéken régen vipera szedte az áldozatokat, és néha gyanakvó pillantást vetek a bakancsom fűzőjére.

Szeder meg málna után jártam az erdőt, amíg a mérnökök cölöpölték az útvonal mentét, úgy bukkantam a forrásra, és mellette egy karón a csajkára. Jóval előttünk, munkások előtt hagyhatta ott valaki. Megmerítettem és ittam belőle. Jó volt a forrás vize, úgyhogy gyakran visszajártam. Így eshetett, hogy a forrásnál hallottam a második földindulást jelző vészjelzést, amit a mozdony kürtjeivel adtak le – rohantam, és nálam maradt a csajka. Most pedig vissza kell végre vinnem a helyére.

Tovább. Vékonyodik a vízfolyás, közeledik a forrás. A sün tisztes távolból most is követ, időnként megállok, nézzük egymást. Talán érzi a csajkát a zsákomban, ezért enged tovább mennem. Ahogy haladok, érré szűkül a patak és csörög a háborítatlan kövek között. Mindig a vastagabb éren, mind tovább felfelé. És moccan a csajka a zsákban.

Tovább. Mind jobban körém fonódik a táj. A visszautat a vízfolyás iránya mutatná, de nekem felfelé kell mennem. Szél bújt a lombokba, és hallani, ahogy egy-egy fuvallat végigvonul az erdőn. Alkonyodik. Úgy látszik, nem emlékszem már pontosan a tájra, nehéz évek teltek el. Ezért máshol húzom meg magam, mint terveztem. Magamon felejtettem a karórámat, nyolc előtt pár percet mutat és áll. Rőzsét gyűjtök, tüzet rakok. A sötétben ott sejtem a sün szemeit. Felbontok még egy halkonzervet, a szomjamat almával oltom, utána jobbommal a kés markolatán, megpihenek.

Ígérem, visszateszem a csajkát a helyére. És tudom, hogy a vonaton kellett volna lennem akkor. Visszateszem, csak előbb szeretnék inni a forrásból, ahogyan húsz éve nem ihattam belőle. Holnap inni fogok a forrásból. És izzik a csajka a zsákban.

 

Megjelent a Tiszatáj 2012/2. számában


Címke: , ,
2019.04.25 - tiszatáj

REKAMIÉ FESZTIVÁL, SZEGED
11 ember várakozik London kapujában. Románok, szerbek, erdélyi és magyarországi magyarok. Angliában szeretnének dolgozni. Könyvelő, pap, énekesnő, ingyenélő fiatal. Bevándorlók, vagy kivándorlók, talán nem menekültek, talán csak munkakeresők. Tele reményekkel, félelmekkel, előítéletekkel. Mintha a mindennapokat látnánk… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.04.24 - tiszatáj

LANG LANG: PIANO BOOK
Nem akarom azt mondani, hogy nem értem a Lang Lang-jelenséget: itt van ez a még mindig fiatal zongorista, könnyen megjegyezhető névvel, és miközben kevesek arról vitatkoznak, hogy miért nem jó, amit csinál, addig ő millióknak ad elő a legnagyobb koncerttermekben. Három éve járt Budapesten, és hát persze, hogy a Müpa az ajánlófüzete címlapjára rakta. Nem mintha nem ez volna a jó marketingstratégia: könnyű arra a következtetésre jutni, hogy per pillanat Lang Lang a legismertebb zongorista a világon… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

>>>
2019.04.24 - tiszatáj

KÖNYVFESZTIVÁL IDÉN IS – A DÍSZVENDÉG NORVÉGIA
Ahogy minden évben, úgy idén is lesz könyvfesztivál a budapesti Millenárison, ezúttal április 25. és 28. között népesül be könyvstandokkal az egykori Ganz-gyár területe a Széna tér szomszédságában. A számos újdonság mellett az idei egyik legnagyobb durranás kétségtelenül a norvég díszvendég Karl Ove Knausgård lesz, aki hatrészes önéletrajzi regényfolyamával vált híressé: Min Kamp (Harcom) című ciklusából eddig három magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában, a könyvfesztiválra pedig a negyedik, Élet című mű is napvilágot lát… – FRITZ GERGELY AJÁNLÓJA

>>>
2019.04.22 - tiszatáj

KÖNYVPREMIER ÉS KIÁLLÍTÁS A KISKUNHALASI MÚZEUMBAN
Bensőséges ünnepség meghívottja lehettem néhány napja Kiskunhalason a Thorma János Múzeumban, ahol a Biczó-család társaságában gyűltek össze érdeklődők egy kiállítás megnyitó és egy könyvpremier alkalmából. A számos családtagot számláló ünnepségen joggal kaphatott volna főszerepet a veretes családi címer, a Mátyás királytól kapott nemesi oklevél, a nemzetes rang, de a résztvevők nem ezeket ünnepelték, hanem Biczó Gézát, a néhai rajztanárt… – PACSIKA EMÍLIA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.04.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
Önjáró paradoxonok… – Suttogja a költő, majd a kiállítás-megnyitón létrára mászik, levetkőzik, mélyen meghajol, és köldökéből kiissza a nektárt, a szellemet (a gint?)…
Ki ismer itt laza Istent? – Aki ismer: haza is ment…
Egy elképzelt kiállítás jegyében az eb-színház, a nem-színház lírikus absztrakt jelmezében. Ó, attribútumok és amorfizációk…

>>>
2019.04.18 - tiszatáj

BOLOGNAI GYERMEKKÖNYV- ÉS ILLUSZTRÁCIÓS VÁSÁR
Április 4-én ért véget az idei, 56. Bolognai Gyermekkönyv- és Illusztrációs Vásár, ennek kapcsán tartotta meg a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum első rendhagyó, szakmai estjét a B32 Galériában. A meghívottak: Balázs Eszter Anna (Kolibri), Dian Viktória (Publishing Hungary), Érsek Nándor (Scolar), Győri Hanna (Pagony), Sándor Csilla (Csodaceruza), a beszélgetés moderátora Szekeres Nikoletta, a HUBBY elnöke volt… – KELEMEN RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.04.17 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Kis történeteket ígér a kiállítás címe. De ne dőljünk be ennek. A rövid műfaj, legyen az néhányperces novella vagy rövidfilm, látszólagos egyszerűsége mellett, tömörségével egy egész világot képes megjeleníteni, a ki nem mondott szavakkal, a meg nem jelenített képekkel. Ha valamennyire ismerjük David Lynch munkáit, elsősorban filmjeit, kultikus filmsorozatát, nem könnyen emészthető csemegére számíthatunk. A kiállítás egyik poszterét látva van, akinek már ekkor beugrik a Twin Peaks sorozatból Judy figurája, és a sorozat egyik horrorisztikus pillanata […]

>>>
2019.04.16 - tiszatáj

2019. április 11-én Makón tizennegyedik alkalommal kapta meg elsőkötetes költő a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt. Idén Vajna Ádám Oda című verseskötetéért vehette át ünnepélyes keretek között a díjat… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő