Kitömött memoár

Politikai szatíra, társadalomkritika, metafikció, feminista regény, környezetvédelmi kiáltvány – néhány műfaji jelző, mellyel joggal illethetjük Yoko Tawada Egy jegesmedve emlékiratai című regényét. A szöveg elsősorban Kafka állatmeséinek társadalomkritikus-szatirikus hangját veszi át: elbeszélői jegesmedvék, akik az emberek társadalmában élnek, sorsuk végigkövetése pedig ennek a társadalomnak a visszásságaira mutat rá. Tawada intertextusokkal átszőtt szövege tudatosan reflektál a műfaji hagyomány azon részére, amelyből építkezik, miközben folyamatosan újraírja és bírálja azt. Így fonódik össze a jegesmedvék identitáskeresésének története olyan olvasmányokkal, mint Kafka Egy kutya kutatásai, Jozefin, az énekesnő, avagy az egerek népe és a Jelentés az Akadémiának című szövegei, vagy például Heine Atta Trollja és Tolsztoj Három medvéje. A jegesmedvék ugyanakkor képtelenek arra, hogy az emberi társadalom részévé váljanak, jelenlétük önmagában attrakció, egzotikus, furcsa.  A Tawada által megrajzolt fikciós térben a hétköznapi világ metaforája a cirkusz, a két világ összemosódik, felcserélhetővé válik. Tawada folyamatosan relativizálja a valóságot – cirkusz és társadalom, ember és állat egymásba játszó attribútumai dinamikusan változó függésviszonyban mozognak: a berlini pályaudvar helyén cirkuszi sátor áll, egy nő pórázra kötött, négykézláb mászó férfit sétáltat az utcán.

A regény egy család három generáción – a nagyanya, az anya és a fiú életén – keresztülívelő történetét mutatja be, mindegyik életútnak egy-egy fejezetet szentelve. Az első fejezetben a leselejtezett cirkuszi sztárból íróvá lett jegesmedve önéletírási kísérletét követhetjük végig. A Szovjetunióból az NDK-ba, majd Kanadába menekített, memoárja megjelenését követően híres írónővé váló elbeszélő az emlékiratai megírása közben folyamatos ön(újra)definiálási kényszerrel küzd, meg kell alkotnia múltbeli és jelenlegi identitását: „Memoárt írni annyit jelent, hogy mindent kitalálunk és feltalálunk, amit már nem tudunk.” (77). Az elbeszélő cirkuszi életútját bemutató memoárt övező hatalmas rajongás ugyanakkor álhumanista gesztus: a kritikusok az elnyomott, kizsákmányolt állat sorsának élethű reprezentálását méltatják a szövegben,  miközben az író Szovjetunióból való kimenekítése csak látszólag a kisebbségi sors védelmében, valójában üzleti megfontolásból, az emlékiratok folytatásának kiadási jogáért történik: „Láthatatlan ketrecbe zárva az emberi jogok megsértésének bizonyítékaként dolgozom, miközben nem is vagyok ember.” (72) Az elbeszélőt a környezete – a könyvesbolti eladót kivéve – nem tekinti személynek, individuumnak, a szemükben csupán a társadalom által ráaggatott címkék összessége, így önéletírási kísérlete egyben önlegitimálási gesztus is.

A nyelv szerepe a regényben mágikus: nemcsak a múltat, hanem a jövőt is képes formálni, így az első fejezet elbeszélője előre megírja és ezáltal determinálja lánya, Tosca születését és életútját. Ezzel azonban Toscát megfosztja a saját történet megalkotásának a jogától, így annak megírását Barbara, a cirkuszi medveidomár vállalja magára. Ebben, a második fejezetben tematizálódik legerősebben a női egyenjogúság, a nőiség és a szexualitás kérdésköre. Miközben Barbara Tosca életét próbálja megírni, saját múltját veti papírra, és kirajzolódik előtte a két életút hasonlósága: két nő, aki nem tud betagozódni a társadalomba, két bukott anya, akik eltaszították gyermeküket kétes értékű, szórakoztatóipari karrierük érdekében. Barbara összeírja medve és idomára életét, Tosca sorsát szemlélve végre képes szembenézni a saját múltjával és megrajzolni az identitását, amely egy, Toscával közös identitásban formálódik meg. Barbara életében a cirkusz és az állatok világa az egyéni és szexuális szabadsággal függ össze, így azáltal, hogy az idomár – átvitt értelemben – Toscává válik, felszabadítja magában az eddig elnyomott, állatias ösztönöket. Ennek a metamorfózisnak a tetőpontján jelenik meg a szövegben először identitásjelölőként Barbara neve is, amelynek rövidítése baribál, a fekete medve alakját idézi fel, ezzel nyelvileg is jelölve az önkeresési folyamat végét. Az emberi és állati identitás összemosásának szexuális vetülete megmutatkozik Tosca és Barbara közös, A halál csókja címet viselő, egy pillanat alatt világhírűvé váló cirkuszi számában is, amelyben Tosca nyelvével Barbara szájából egy – a szövegben a lélek metaforájává váló – kockacukrot emel el.

A harmadik fejezet én-elbeszélője Tosca fia, Knut, a berlini állatkert világhírű jegesmedvéje. Knut története valós és adatolható: a jegesmedve születése óta a globális felmelegedés elleni kampány reklámarca, így a sajtó minden lépését kiemelt figyelemmel kíséri. A medve körül kialakult hisztéria az első évben közel két és fél milliárd forintnyi[1] bevételt hoz a berlini állatkertnek, Knut neve brand lesz: „Az arcomat viselő plüssállatok ezreit adták el helyettesítő áldozatként” (274). A jegesmedve négyévesen, tragikusan fiatalon hal meg, a kutatók szerint súlyos depresszió következtében – ennek a lehetséges okait szövi bele Tawada Knut monologikus elbeszélésébe. A kulcsfogalom ebben az esetben is az identitás, elsősorban a haza és a család kérdése: Knut Kanadában született, a berlini állatkertben egy ember nevelte fel, és miközben a nevét az Északi-sark védelmét hirdető plakátokra nyomtatják, fogalma sincs, milyen lehet az Északi-sark. A megfoghatatlan haza utáni vágyakozás, az őt magától eltaszító anya megértésére tett kísérletek, gondozója, Thomas Dörflein halála, és a nyomás, hogy az ő aznapi szereplésén múlik az állatkert és a csodálatos Északi-sark jövője, mind-mind szerepet játszanak a jegesmedve tragédiájában. Knut eszköz lesz, az identitását, nevét, arcát eladják, az emberek számára pénzforrássá, attrakcióvá, celebbé válik, és nincs lehetősége minderre nemet mondani.

A medvék alakjához számos kultúrában hagyományosan ősi istenkultusz kapcsolódik. Erre reflektál a szöveg is: Knut előtt megjelenik az ősök szelleme, Tosca és Barbara az emberi és állati tudat határán, álomszerű látomásban beszél egymással. A medvék egykori fenségének, isteni magasságokba emelésének felidézése még megrázóbbá teszi az emberiség felelősségét abban, hogy saját szórakozásukra totemállatból plüssállatot formálnak belőlük. Ez köti össze a szövegben markánsan megjelenő témák, a diktatúra, a kisebbségi lét, a feminizmus, a celebgyártás és a környezetvédelem kérdését: az ember ösztönös vágya, hogy elnyomja és kizsákmányolja a körülötte lévőket.

Katona Alexandra

JEGYZET

[1] Megkezdték Knut boncolását (index.hu, 2011.03.21)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020.

297 oldal, 3499 Ft.