Többes számban az egyetlenről

BÖNDÖR PÁL:
VÁSÁRLÁSI LÁZGÖRBE

A Vásárlási lázgörbében komoly erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy az olvasó elbizonytalanodjon az elbeszélés koordinátáit illetően. Hol vagyunk, milyen évet írunk, ki beszél kihez, és egyáltalán: egy vagy két (esetleg több) ember emlékei idéződnek fel Böndör Pál – a címoldalon olvasható műfajmegjelölés szerint – verses elbeszélésének lapjain? Aztán nagyjából a mű felénél mintha kulcsot kapnánk a megfejtéshez, és amellett, hogy az addig akkurátusan egymásba csúsztatott beszélői szólamok – legalábbis ideiglenesen – élesebb kontúrokat kapnak, a kétszemélyes kamaradrámába oltott időskori múltidézés emblematikus alkotása is megidéződik: „Olvastam régen egy könyvet, / mondta a távolba szakadt, / ahol két öregember hozzánk hasonlóan / negyven év után találkozik újra, / és átbeszélik az éjszakát. / Igazából az egyikük beszél csak, / nem ad a másiknak esélyt, / hogy megvédje magát. / Barátság, becsület, megcsalás… ilyesmik. / Nagyon untam, / fiatal voltam még talán a könyvhöz. / Magyar szerző volt, / én az angol fordítást olvastam. / Valami nőügyről volt szó, / ha jól emlékszem. // Márai, mondta az itt ragadt, / A gyertyák csonkig égnek.” (62–63) Úgy tűnik tehát, hogy a Márai-regény mintájára két szereplőnk van, egy „itt ragadt” és egy „távolba szakadt” (értsd: az Egyesült Államokba kivándorolt) férfi, akik évtizedek után újra találkoznak szülővárosukban (talán Újvidéken), és felidézik mindazt, ami együtt, majd egymás nélkül megesett velük. A Márai-párhuzam mégis csalóka, hiszen Böndörnél szó sincs régóta hordozott titkokról, megkésett felismerésekről, színpadias fordulatokról. Művének kérdése arra irányul, miben tér el az egyik emberi sors a másiktól: mindennapi életünk keretei milyen lenyomatot hagynak személyiségünkön, és e lenyomatok nélkül különböznénk-e bármiben is egymástól?

A fenti idézetben világosan elkülönített beszélői szólamok nem mindenhol válnak szét ennyire egyértelműen. Bár az állóbetűvel írt és a dőlttel kiemelt megszólalások váltakoztatása a tipográfia szintjén jelöli a különbséget az egyes megnyilatkozások között, sokszor kétségessé válik, hogy ugyanahhoz a tudathoz tartoznak-e az ugyanolyan típusú betűvel szedett mondatok. Könnyen felmerülhet az olvasóban a gyanú, hogy önmegszólítással (rosszabb esetben egy hasadt tudat megnyilvánulásaival) van dolga. Eldönthetetlen ugyanis, hogy kihez kötődik az elbeszélés alapszólama, ezzel összefüggésben pedig ki jogosult az „állóbetűs” megszólalásra. Hiszen ha a mű elején elfogadjuk, hogy az állóbetű a „távolba szakadt”, a dőlt pedig az „itthon ragadt” beszélő megszólalásainak jelölője, miért cserélődik ez fel a szöveg második felében? De ha túl is lendülünk ezen az – akár gyakorlatias okokkal, például a fokalizáció eltolódásával is magyarázható – kérdésen, meg tudjuk-e állapítani az efféle megszólalások eredetét: „Vegyünk levegőt. / Kik ezek az árnyak? / Ki vagy köztük te ma? / Meg egyáltalán. // Mekkora nyitott tér egyszerre, / milyen korlátlan szabadság / váratlanul! Hm. Sőt: hm, hm.” (11) Zavarunkat az egyes szám első és második személyű megszólalások látszólagos inkonzisztenciája is növeli, mindaddig, amíg fel nem ismerjük, hogy csekély jelentőséggel bír a szereplők pontos kiléte, sőt éppen megkülönböztethetetlenségük és felcserélhetőségük adja a mű legfontosabb poétikai szervezőelvét: „Ketten ülünk most a nappaliban, / azt hiszem, ketten, / de lehet, hogy többen. / Vagy én egyedül. / Vagy egyedül ő, aki beszél; / engem, vagy minket, pedig csupán megidéz, / de akkora indulattal, / hogy szinte jelen vagyok, vagyunk / fizikai mivoltunkban is.” (31)

Akár monológként, akár dialógusként olvassuk Böndör verses elbeszélését, a műben körvonalazódó élettörténet(ek) központi eleme a „fogyasztói társadalom” mindennél erősebb személyiségalakító hatására való ráismerés: „Amennyire emlékszem, / főleg arról volt szó, hogy mit kellene venni. / Mindig kellett valamit vásárolni, / és ez mindig kisebb-nagyobb / gondot jelentett. / Ott és akkor született meg, / ha nem is a szemem láttára, / de a fülem hallatára / a fogyasztói társadalom” – olvasható már az első, gyermekkorra visszaemlékező szakaszban (10), majd E/2-re váltva, néhány lappal arrébb: „Rövidnadrágos kissrácként / máris kezdtél integrálódni / és, mi tagadás, belebonyolódni / az éppen alakuló / fogyasztói társadalom ellentmondásos, / szövevényes világába.” (14) Bár nem mennek újdonságszámba az imént idézett felismerések, az mégis figyelemre méltó, ahogy a szöveg az ötvenes, hatvanas, majd a hetvenes évek jugoszláviai – bőségesnek éppenséggel nem nevezhető – tárgyi kultúráján keresztül teremt párhuzamot a formálódó gyermeki tudat és a fogyasztóvá válás folyamata között. A szocializmus korszakában hozzáférhető kétféle nyalókától kezdve az Idol márkájú cipőkrémen és a hulahoppkarikán keresztül a miniszoknyáig és a neccszatyorig számtalanféle tárgy kap említést, amelyek az elbeszélői emlékezet hordozóiként és megjelenítőiként funkcionálnak a szövegben. József Attila „tárgyi kritikai tanulmánya” óta tudjuk, hogy a költészet legnagyobb ereje a „tárgyak lelkének” fölidézésében rejlik, amely az esetek nagy részében a Vásárlási lázgörbe erényei közé is tartozik. A „tárgyiasság” azonban olykor túlzottan bőbeszédű nosztalgiázásba és bölcselkedésbe fordul, e szövegrészek lényege pedig rendszerint a „régen minden másképp volt” nem túl felkavaró szentenciájában lennének összefoglalhatóak. Ilyen például a hiánygazdaság körülményeire való utólagos és rendszeres rácsodálkozás (csak egyféle cipőkrém, csak kétféle nyalóka, csak négyféle televíziókészülék volt forgalomban stb.), vagy az efféle, meglehetősen általános kijelentések: „A hatvanas évek a gyorsulásról szóltak, / minden felgyorsult. / Pörögtünk ám rendesen. / Mi lettünk az első instant nemzedék, / az akkori tizenévesek.” (32) A helyenként túljáratott retrózás egyébként csak az első, Kirakatpor című fejezetre jellemző, a későbbi szakaszok sokkal ökonomikusabban, a beszélői identitások felcserélhetőségének izgalmas ötletét tudatosabban kiaknázva térnek rá a felnőttévek bemutatására.

A Böndör által választott szabadverses forma sajátos viszonyban áll a kijelölt műfajjal, vagyis a verses elbeszéléssel. Ez utóbbihoz evidensen társul a formafegyelem olvasói elvárása – hiszen mitől is neveznénk verses elbeszélésnek egy bár rövid(ebb) sorokba tördelt, mégis alapvetően prózai elbeszélést? Ez az ellentmondás akkor válik feloldhatóvá, ha az élete során konvenciók és megkötések sorával szembesülő beszélő tudatos hagyománytörésének manifesztációjaként tekintünk rá. A műfaji hagyomány emlékezete valamelyest mégis jelen van a szövegben az Anyegin vagy a Don Juan óta ismert végjegyzetek formájában, amelyek Böndörnél a főszövegéhez hasonló modalitású, de rövidebb egységekbe tördelt prózaverses formát kapnak. Összességében mégis találó a fülszöveg megfogalmazása a műnek a formához való viszonyáról: „A Vásárlási lázgörbe vers libre formában íródott, ahogyan Pound vagy T. S. Eliot értette a szabadvers fogalmát: a klasszikus költői mesterség kiterjesztéseként.”

Böndör Pál műve személyes sorso(ko)n méri le a XX. század második felének alapvető társadalmi-gazdasági változásainak hatását: mikor vált külsőből belső kényszerré a mértéktelen fogyasztás? Mi az, ami személyiségünkből a sajátunk, és mi az, ami a korszellem által belénk plántált közös? Innen pedig logikusan következik a mű végén feltett kérdés: „Lehet többes számban / beszélni arról, ami egyetlen?” (80)

Reichert Gábor

(Megjelent a Tiszatáj 2020. februári számában)

Forum–Kalligram

Budapest–Újvidék, 2019

116 oldal, 3500 Ft