Veszekedés a COVID idején

MALCOLM ÉS MARIE

Karantén ide vagy oda, Sam Levinson második játékfilmje megáll a saját lábán és nagyrészt a párkapcsolati drámák legszebb hagyományait olvasztja magába.

Toxikus maszkulinitás, közösségi média, droghasználat, torz önkép körül forog Barry Levinson (Az étkezde, Esőember) fiának életműve – e témák riasztóan köszönnek vissza a Gyilkos nemzedékben, illetve az Eufória ünnepelt sorozatában. Olybá tűnik, a Malcolm és Marie-ban (tavaly júniusban és júliusban, a koronavírushullám kellős közepén forgatták járványügyi intézkedéseket szigorúan betartva) csupán a tálalás változott, de a témafelvetés ugyanaz maradt: Sam Levinson az amerikai független szerzők táborát erősíti.

Pláne igaz a megállapítás, ha figyelembe vesszük, 100 perc során önnön szakmájára, iparban foglalt helyére is kitekint az alaptörténet: egy kritikailag ünnepelt afroamerikai rendező és nagyjából 10 évvel fiatalabb barátnője az előbbi nagy ovációban részesült filmjének premierjéről térnek haza. Részben e felvetésre reflektál a mozi, ugyanakkor tovább is szövi a premisszáját, vagyis a Malcolm és Marie problémakörökben gazdag, rétegzett, figuráit sosem feketén-fehéren szemlélő, hanem nyugtalanító erkölcsi szürkeségbe taszító melodráma – innen nézve cseppet sem véletlen a Levinsonnal már többször kooperáló Rév Marcell hangulatokat, érzelmeket tükröző, szimbolikusan kontrasztos fekete-fehérrel operáló, 35mm-es nyersanyagot igénybe vevő operatőri teljesítménye.

Univerzális és konkrét gondokon bíbelődő darabként egyaránt sikeres a cselekménymentes narratíva. Levinsont zömmel karakterei belvilága foglalkoztatja, helyesebben, miképp artikulálják régóta magukkal cipelt nyűgjeiket, egyáltalán, képesek-e beszélni arról, ami gyötri őket és ezt át tudják-e úgy adni a társuknak, hogy abból ne diszharmónia, hanem megértés, egy kapcsolat továbbélését segítő kommunikációs folyamat szülessen. Vagyis Levinson a francia újhullám egyik centrális gondolatát építi bele zárt szituációs drámájába. Ilyen rangban a Malcolm és Marie nemcsak a Rohmer, Malle, esetleg Truffaut-iskola derekas folytatója, de olyan, zömmel valós időben bonyolódó, többfrontos karakterdrámák párja, mint a Linklater-féle Visszajátszás, illetve Sam Levinson a Nem félünk a farkastól Albee-tradícióját (mint nemrég tette azt Jospehine Decker párkapcsolatot és művészetet is az átvetés szolgálatába helyező biopicje, a Shelley) sem hagyja parlagon heverni. Intenzív revelációkat, színtelen beállításokat dob be, forrpontig hevített, manipulációkat sem nélkülöző szerelmi válságon elmélkedik.

Önmagára is utal Levinson, így munkája helyre szerzői kommentárként is értelmezhető: Malcolm – egyfajta alteregóként – bizonytalan a képességeiben, pozitív visszacsatolásra óhajtozó művész, hozzáállása rendezői útkeresésnek illik be, de a Malcolm és Marie inkább másra fektet hangsúlyt, jelesül arra, hogyan boldogul a címszereplő a magánéletében. Pontosan ekkor táltosodik meg az eszköztelen dramaturgia – nárcisztikus viselkedésről regél a film, így a kétszemélyes, pinteri dráma leginkább azt vizsgálja, a nő hogyan reagál párja egoizmusára, tovább tud-e lépni, képes-e felépíteni a saját egységes személyiségét, miközben Malcolm csak magával van elfoglalva. Levinson így arra is reflektál, nem minden arany, ami fénylik – egy sikeres, kritikai ömlengésekben fürdő direktor cseppet sem biztos, hogy az emberi kapcsolataiban is brillírozik. Sőt, arra kapunk jeleket, hogy Malcolm pusztán a siker zálogaként használja fel Marie-t: a filmben bemutatott film ugyanis a pár egymásra találását, kölcsönös függését dolgozza fel allegorikusan, vagyis Levinson sajátos közelítésmódú múzsadrámával is előrukkol. Malcolm a metanarratívában a korábban súlyos drogfüggő Marie kúrálását, majd szerelembe esésüket dolgozza fel, a férfi azonban nem köszöni meg a lány hozzájárulását a sikerhez (érdekesség, hogy Levinsont épp ez a vele megtörtént incidens ösztönözte forgatókönyvírásra). Valódi ihletadó múzsa helyett tárgyként, szexistán nézi le őt, kiderül, Malcolmnak szerzői alfahímként csak az elismerés számít, nem foglalkoztatja, kin gázol át vagy kit néz le, hagy figyelmen kívül az odáig vezető úton.

Feminista parabolaként ugyancsak jól üzemel a film, lévén Marie-ról kiderül, végképp túlnőtt a saját árnyékán, kábítószerfüggőből saját problémáit rendezni képes független, gondolkodó, felvilágosult nővé érett, tehát amennyire Malcolm, a filmrendező nem képes rendezni-irányítani a napjait, úgy Marie a háttérből előre lopakodva, csendes, érzékeny határozottsággal dirigálja az életét. Levinson egy kínálkozó alkalmat sem hagy ki tézise árnyalt bizonyítására: hol a férfi gyakorol verbális, sőt, pszichológiai nyomást a nőre lassan adagolt szavaival, mézbe mártott nyílvesszőkkel, amelyet Marie rezzenéstelen, zokogást nehezen visszafojtó arccal nyugtáz, később pedig a lány jön elő a farbával, hogy aztán a bizonytalanságát óriási nagyképűséggel leplező Malcolm idegesen fújja ki a levegőt. Maszkot viselnek a címszereplők – egy jól irányzott megállapítás bármikor lemoshatja róluk a szóbeli púdert, miközben gond nélkül váltanak szerelmes pillantásokat és esnek át fröcsögő utálkozáson. Alá-fölé rendeltségi viszonyukat a karakterek mozgása, valamint egy-egy róluk készült vágókép is érzékelteti: gyakran keretbe záródik az aktuális vitát elveszítő Malcolm vagy Marie, egyszer a lány gyűri maga alá a szerelmét, később Malcom kifakadása bírja le a nőt. Hovatovább, fajsúlyos kijelentéseik sosem csak egy hangnemben jutnak a fülükbe, Levinson az ordítástól a kínzó csenden át az ironikus lekezelésig a párkapcsolati terror számos fázisát tanulmányozza.

Hosszú beállításokba, nagy monológokba ágyazott kamaradrámát nézünk, melynek szereplői egyrészt gazdag celebekként ragadtatják magukat teátrális kirohanásokra, másrészt dinamikájuk rávilágít, Malcolm azért akad ki, mert valójában roppant sérülékeny az egója, míg Marie csak a jogtalan bántalmazásokat kéri ki magának. Újabb trükként pedig a Malcolm és Marie nem pusztán egy élettársi viszony részletes dokumentációja, de faji kommentár is – az új Spike Lee vagy Barry Jenkins szerepében tetszelgő Malcolm Elliott létező orgánumokat (IndieWire, Variety, Los Angeles Times) pellengérre állító kirohanásaiban a fekete bőrű rendezőket érintő, fehér kritikusok alkotta kettős mércét bírálja, de ez is csak látszat. (Pláne, hogy Malcolm olyan naiv feltételezésekbe bocsátkozik, hogy Spike Lee anno új, politikailag tudatos ösvényre lépett a Szemet szemért-tel, miközben Malcolm, aki épp egy hízelgésekkel tarkított hírességbuliról jön, figyelmen kívül hagyja a sajtótájékoztatók, premierek, kritikus-rendező-barátságok álságait.) A férfit ugyanis elsősorban nem ez bántja. Gyengeségét kompenzálja, mint annyiszor, így, amikor perceken át létező rendezők hátterét, érdeklődési körét sorolja Ida Lupinótól Gillo Pontecorvóig, csak azt bizonyítja be, mennyire fél az elutasítástól, az önmaga köré védőpáncélként, mechanizmusként húzott beképzeltség leomlásától, így nem rest akár direktori reputációját, pályatársai nevét is felhasználni jellemgyengesége oltalmazásához. Marie épp ezért hol tart a hangoskodásától, hol nevet rajta, döbben le vagy mímel értelmiségi akcentust, mert tudja, az önmagát felvilágosult afroamerikaiként definiáló párja épp úgy viselkedik, ahogy ő szeretné látni Marie-t: dühének, csalódottságának kiszolgáltatottjaként, lepukkant, stigmatizált „crack whore” gettófeketeként.

John David Washington (Denzel fia) és a Marvel-ciklus Pókembereiből ismert Zendaya egyaránt kiválóak. Előbbi szó szerint, megszólalásig hasonlít az apjára James Brown-éneklése, dörmögései, kinyilatkoztatásai, dühöngései rengetegében, míg utóbbi kockázatot bátran vállalva, leegyszerűsítő zöngék nélkül tud egyszerre lelkileg tiport elesett és nehézségeket vállaló erős nő lenni. Bár kammerspielként gyorsan az irritáló teatralitás csapdájába zuhanhatna, a Malcolm és Marie dinamikusan váltogatott snittjei egy percre sem hagyják lankadni a figyelmet, hovatovább, a távoli felvételek és a közelképek összjátéka (vagy a jeleneteket finoman aláfestő jazzmuzsika) a karakterekben dúló zűrzavar vagy nyugalom példás jelölőjévé formálódik. Igaz, Levinson a zárlat felé bandukolva már csak önmagát ismételve böfögi felszínre az addigra jól megalapozott vezértémákat, plusz a befejező képsorok unalomig ismert tájképmetaforája is álomgyári engedményeket tesz, filmje mégsem veszít az erejéből. Nincs szükség pandémiára, sem izolációra, hogy rájöjjünk az egyetemes gondolatra: mi barikádozzuk el magunkat és építünk falakat sebezhetőségünk visszatartásáért.

Szabó G. Ádám

Malcolm & Marie, 2021

Rendező: Sam Levinson

Szereplők: John David Washington, Zendaya