Karikó Katalin kutatóbiológus, az mRNS alapú vakcinák technológiájának szabadalmaztatója Szeged díszpolgára lett. Azé a városé, ahol egyetemre járt, s ahol 1985-ben fiatal szakemberként éppen a harmincadik születésnapján kapta meg a hivatalos értesítést, hogy a biológiai kutatóközpontban nem tartanak igényt a munkájára. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban, leépítették. Azaz kirúgták. Azt is nyilatkozta ugyanott, hogy ha marad, ha nem kényszerül arra, hogy a nyugati világban próbáljon tudományos pályát befutni, talán egy folyton panaszkodó, középszerű kutató vált volna belőle Magyarországon.
Most viszont, hogy a járvány ráirányította a figyelmet (Nobel-díj várományosként is emlegetik – magyar reménygyártás!), Szeged díszpolgárává választották. Jól van ez így. A kutató bizonyára örül a gesztusnak, hisz Szegeden végezte az egyetemet, kezdte a szakmát, s nyilván számos emlék köti a városhoz. S lehet, hogy épp az a kirúgás mozdította a mostani sikerek felé. De az is lehet, hogy Szegedről is elérhette volna a világhírt. Erre nincs válasz – a valóstól eltérő életutak csak a képzelet világában léteznek.
Karikó Katalin díszpolgársága kapcsán eszembe jutottak más díjak, elismerések, és hogy, bár ezek talán nem is nagyon működhetnek másként, azért van bennük valami furcsaság.
Kertész Imre például közel harminc évvel korábban megjelent regényéért 2002 októberében kapta meg a Nobelt. Egy hétre rá Budapest díszpolgárává választották. Ezzel sincs semmi baj, csak valahogy elegánsabb lett volna, ha a Nobel-díj előtt gondolnak erre. Két hónappal vagy két évvel korábban. Esetleg öttel, tízzel. Hiszen a regény, a Sorstalanság, amire a díj ráirányította világ figyelmét, évtizedek óta ott volt a budapestiek előtt. Az érték ugyanis nem(csak) attól válik értékké, hogy nemzetközi fórumokon elismerik.
Két évvel később, 2004-ben, a karcagi zsidó fiúból izraeli akadémikussá lett Herskó Ferenc (Avram Hersko) kémiai Nobel-díjat kapott. A következő esztendőben természetesen Karcag díszpolgárává avatták. Nyilván ebben az estben is elegánsabb lett volna, ha nem a világhír irányítja a helyiek figyelmét Herskóra. Ha lett volna kapcsolat a város és az elszármazott között, akinek egyébként ma is élnek ott rokonai. Ha a döntéshozók tudták volna, milyen tudományos sikerei vannak a jeles biokémikusnak.
Karcagról jut eszembe, hogy a rendszerváltást követően a képviselőtestület újragondolta a díszpolgári címet, és Pro Urbe díjat is alapított. Az utóbbi kapcsán hatalmas vita támadt. Két jelölt volt (mindkettő megkapta végül), egy nyolcvan év körüli, köztiszteletnek örvendő fazekas, id. F. Szabó Mihály, a Népművészet Mestere, aki még Kántor Sándortól és Badár Balázstól tanulta a szakmát, és egy gimnazista, Daruka István, aki viszont remek versenyeredményeket szerzett az iskolájának. És a városának. Daruka, úgy tudom, külhoni és magyar egyetemeken, kutatóintézetekben otthonosan mozgó tudós lett. De akkor sokan ágáltak ellene, mondván, hogy egy tejfölösszájúnak csak nem kellene ilyen ragos elismerést adni.
Nehéz kérdés persze, hogy mikor érdemes díjazni valakit. Amikor már letett egy csomó dolgot az asztalra, amikor már túlnőtt saját kis közösségén, városán, amikor már „visszajött” a híre, „visszajöttek” az eredményei akár az országhatáron túlról, vagy amikor még előtte van a pálya, amikor a díj még ösztönzi. Amikor az még a bizalomról szól. Mert a bizalom is fontos.
Aki a karcagi gimnazistát harminc esztendeje Pro Urbe díjra javasolta, az Körmendi Lajos volt, a (később József Attila-díjas) költő, író, műfordító, illetve újságíró (gimnáziumi tanár, kultúraszervező, könyvkiadó és lapszerkesztő, a rendszerváltás Jász-Nagykun-Szolnokban megkerülhetetlen alakja, alpolgármester is egy rövid ideig), akinek szívügye volt város. És aki se életében, se posztumusz nem kapott díszpolgári címet szülővárosában, Karcagon. Pro Urbe díjat sem. De még a város kultúrájáért járó elismerést sem, amit pedig a rendszerváltás óta több mint százhúszan megkaptak.
Körmendi egyébként nem ment el sosem Karcagról, a könnyebb érvényesülés érdekében sem költözött a székesfőprovinciába, ő inkább a barátait, az írókat, művészeket hívta el a városába, hogy elbüszkélkedjen nekik a nagykunsági kisvilággal, s azok szerte vigyék Karcag hírét a nagyvilágba.
Jenei Gyula
