Tiszatájonline | 2021. január 22.

Műhelymunka

Aki megdolgozott érte, az tudja megbecsülni igazán

ORBÁN JÁNOS DÉNES AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

 

A Műhelyinterjú sorozatban magyar irodalmi tehetséggondozó műhelyek vezetőivel beszélget Pánczél András az általuk végzett munkáról, céljaikról, eredményeiről. A sorozat rálátást biztosít a tehetségazonosítás és a tehetséggondozás folyamatában részt vevő személyek és szervezetek munkájára. Bemutatja azt az egymástól leginkább függetlenül, jórészt civilek által működtetett tehetséggondozó rendszert, mely hozzájárul az irodalmárok pályakezdéséhez.

 
PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA ORBÁN JÁNOS DÉNESSEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL

Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője.

Mióta működik a KMTG, miféle előzmények vezettek a létrehozásához? Milyen céllal, küldetéstudattal hozták létre?

2015 novemberében jegyeztük be a cégbíróságon, az első évfolyamot pedig 2016 májusában indítottuk. Előzménynek azt a két évtizedes tehetségkutatói és gondozási munkát nevezném, melyet kollégáimmal együtt Erdélyben kifejtettünk, a Bretter György Irodalmi Kör, a Serény Múmia (a Helikon folyóirat ifjúsági fióklapja) és az Előretolt Helyőrség égisze alatt. Ez a munka eredményesnek bizonyult, hiszen az erdélyi magyar irodalom léte a sok színre lépő alkotónak köszönhetően évtizedekig biztosított. Ez a tapasztalat képezi a KMTG/Előretolt Helyőrség Íróakadémia előzményét és bázisát.

– A cél ugyanaz, mint Erdélyben, csak ezúttal az egész Kárpát-medencére kiterjesztve: lehetőleg egyetlen tehetséget sem hagyni elveszni. Viszonylag kis nemzet vagyunk, az irodalom folyamatosan teret veszít a korban, melyben élünk, így hát nem engedhetjük meg magunknak, hogy a tehetségeink elsikkadjanak. Fel kell kutatnunk őket, és lehetőséget biztosítanunk számukra, hogy értelmét lássák ennek a pályának.

– Értelemszerű, hogy a fővárosi ifjak, vagy azok, akik egyetemi-kulturális centrumban élnek, könnyebben be tudnak törni az irodalomba, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az anyagi háttér is közrejátszik a szelekcióban. Vannak olyanok, akiknek egyszerűen nem áll módjukban eljutni oda, ahol az irodalom sorsa eldől. A mi célunk az, hogy a Kárpát-medence legeldugottabb zugában élő, leghátrányosabb helyzetű tehetségnek is ugyanolyan esélye legyen betörni az irodalomba, mint azoknak, akiknek kapcsolati tőkéjük és anyagi hátterük van. Meg egyáltalán, hogy ha valaki tehetséges, akkor ne kelljen abbahagynia, feladnia a törődés és a lehetőségek hiánya miatt. A pályakezdés évei a legnehezebbek, mi egy fél évtizedig istápoljuk a tehetségeket – biztos, ami biztos.

Milyen infrastrukturális vagy intézményi háttér áll a rendelkezésükre?

Azt kell mondanom, hogy világviszonylatban is példátlan hátterünk van, tudtommal egyetlen más állam sem fordít ennyit a szépirodalmi tehetséggondozásra, mint Magyarország. Több mint tisztességes keret áll a rendelkezésünkre tanulmányi ösztöndíjak, könyvkiadás, rendezvényszervezés, mediatizálás céljára – meg egyáltalán mindenre, ami ezt a tevékenységet hatékonnyá teszi. Az intézményt magát nem bonyolítottuk túl, nonprofit gazdasági társaság vagyunk, saját épületnek nem látjuk értelmét, egyszerűbb és olcsóbb alkalmanként bérelni helyiségeket. Az alkotás úgyis magányos tevékenység, a tanítás és a kapcsolattartás egy része a kibertérben történik, nem beszélve arról, hogy az Íróakadémia tagjai szanaszét élnek a Kárpát-medencében. Szóval ez egy nagyon puritán, lecsupaszított intézmény, nem ez a lényege. A lényeg a hatékonyság.

Oktatóként, illetve oktatást segítő munkatársként hány ember vesz részt a teljes oktatási folyamatban? Milyen szerepet töltöttek be? A kiválasztásuk miféle szempontrendszer alapján történt?

Jelenleg 17 oktató és 6 mentor foglalkozik az 53 tanítvánnyal. Ha valaki sokallná, úgy azt föl kell világosítanom, hogy egy oktató érdemben 3-4 tanítványnál többel nem tud foglalkozni, nem beszélve arról, hogy a hallgatók szinte fele több műfajban alkot, azaz nemcsak egy, hanem akár két-három oktatóval tanácskozik. Továbbá az oktatók és a mentorok egy része az oktatás mellett egyéb aktivitást is vállal, például szervezést, szerkesztést, pódiumműsorok rendezését.

– A kiválasztásuk tehetségalapon történt: jó írókat kerestünk, akikben pedagógiai affinitás is van. No meg a hajlandóságon is múlik. Mint azt jól tudjuk, az intézményt évekig bojkottálta és támadta a szakma egy része, voltak olyanok, akiket hívtunk tanítani, de nem merték vállalni. Szerencsére van elegendő jó és bátor élvonalbeli író, nem panaszkodhatunk.

Milyen formában valósul meg a képzés folyamata? (A képzés teljes hossza, rendszeressége, az egyéni, illetve a csoportos foglalkozások aránya, az elméleti és gyakorlati órák aránya stb.)

Az alapképzés 3 éves. Aki ezidő alatt elkészül a debütkötet anyagával, és azt a kiadói tanácsunk elfogadja, még 2 évig mesterképzésre járhat. Azaz mímeli az egyetemi struktúrát. A képzés alapja a mester–tanítvány-viszony, az oktató gyakorlatilag nonstop rendelkezésére áll a tanítványnak. Elolvassa és kiértékeli, amit ír, kreatív feladatokat ad neki, noszogatja, lelkesíti, dorgálja, ha kell. Idősebbként és tapasztaltabbként életbölcseletét is megosztja a tanítványával. Közös foglalkozásokat is tartunk, ún. szakmai hétvégéket, amikor mindenki összegyűlik, előadások és csoportos műhelymunkák vannak. És persze alkotótáborok. Mivel ez művészeti oktatás, abból is a legelvontabb fajta, nem lehet úgy konkretizálni, hogy elméleti órák meg gyakorlati órák. Foglalkozás van, ami személyreszabott. Vannak szorgalmasabbak és lustábbak, akadnak olyanok, akik ontják magukból a műveket, de van, akit rugdosni kell, vannak érzelmesebb, illetve tudósabb alkatok, szóval nincsen egységes recept. A tudás mellett türelem, sok intuíció és nagyfokú empátia szükséges ehhez.

Ad-e valamilyen akkreditációt a kurzus a végzett hallgatóknak?

Ez nem akkreditált felsőoktatási intézmény, és értelmetlen is lenne. Egy szimbolikus oklevelet átadunk ugyan, de annak gyakorlati értéke nincs. Az igazi diplomamunka a debütkötet, a fokozatokat pedig a további kötetek jelentik. Senkit nem érdekel egy írói oklevél. Vagy van mű, és költő, író, vagy nincsen. Fogalmazhatunk úgy, hogy mindenki saját magát akkreditálja, és maga írja meg az oklevelét: a művet.

A hallgatók kiválasztásánál milyen szempontok érvényesültek? Melyik korosztály a legjellemzőbb, milyen iskolai előtanulmányokkal és milyen irodalmi előélettel, tapasztalattal rendelkeznek a résztvevők?

Kizárólag a tehetség. A származási hely nem számít, nincsenek határon túli kvóták, hiába gyanúsítanak azzal, hogy mivel az oktatói gárda magja határon túli, favorizálnánk a határon túliakat. Ha baj van, másképp oldjuk meg, például a kárpátaljai magyar irodalom végveszélyben volt, ezért külön pályázatot írtunk ki a számukra. De a főfelvételin nincs kivételezés, nem számít, hogy ki kicsoda, és honnan jött. Csak a tehetség számít. Aztán ha túl vagyunk a felvételin, kinek-kinek megoldjuk a szociális problémáit, a határon túliak pótlékot kapnak, aminek méltányosságát senki nem vitatja, hiszen ebből fedezik az útiköltséget és a fővárosban tartózkodást. A különösen szegény sorsúakon minden lehetséges módon segítünk, voltak olyanok, akiknek laptopot, okostelefont vásároltunk. De megjegyzem, hogy erre külön szereztünk pénzt, mégpedig mecénásoktól.

– A kiírás értelmében 18–25 év közöttiek jelentkezhetnek a szépírói képzésre, és 18–30 közöttiek a kritikusi műhelybe. Nincsenek egyéb kitételeink (érettségi, diploma, hallgatói jogviszony): legyen tehetséges és ambiciózus az illető.

– Minél fiatalabb a tanítvány, annál jobbak a fejlődési esélyei, de vannak kivételek is, később érő típusok. Igazából az számít, hogy mennyi időt meg energiát tudsz erre fordítani. Huszonannyi évesen, ha már dolgoznod kell, fenn kell tartanod magad, netán a családodat, általában kevesebb idő jut a tanulásra és az alkotásra, míg 18–22 éves korod között akár fanatikusan csak annak élhetsz. De ismétlem, vannak kivételek, bár 25 fölött nagyon ritkán. Ezért is 25 a felső korhatár, de ha egy 19 éves versenyez egy 24 évessel, és egyformán jó a pályamunkájuk, akkor a 19 éves mellett döntünk, hiszen 5 év előnye van, és statisztikailag sokkal biztosabb, hogy a pályán marad, mint az idősebb pályatársa.

– Az irodalmi előélet nem számít. Vannak, akik már publikáltak, de az nem azt jelenti, hogy tehetségesebbek annál, aki nem. Igazából csak a szöveg érdekel. Meg persze az alkat is. Intuíció kell ahhoz, hogy egy szakmai önéletrajz, egy motivációs levél és egy fél-háromnegyedórás interjú alapján megítéld, hosszú távon kiben lesz kitartás, kiben van annyi elhivatottság, hogy a pályán maradjon. Mikor elindítottuk az Íróakadémiát, azt mondtuk: ha az indulók egynegyedéből író lesz, az nagyon jó arány. Az eddigiek alapján azonban jobbak a mutatók, egyharmadnál is jobbak.

Az oktatás-képzés biztosításán túl még milyen egyéb támogató tevékenységet tudnak biztosítani? (Publikációs lehetőség, fellépési, promóciós lehetőségek stb.)

Teljeskörű szolgáltatást nyújtunk. Az oktatók befutott írók, így tudnak jó tanácsokat adni a publikációkat illetőleg. Van saját könyvkiadónk, az Enumeráció debütsorozatnál méltóbban senki nem gondozza a pályakezdők műveit. Vírustalan időkben folyamatosan karavánozunk a Kárpát-medencében, részt veszünk a könyvszakmai rendezvényeken, városnapokon, rendhagyó irodalomórákat tartunk, ahova hívnak, saját költségen elmegyünk. Ami a promóciós lehetőségeket illeti, tudunk tisztes médiaszereplést biztosítani számukra, és most már portréfilmeket is elkezdtünk forgatni. Állásközvetítőként is működünk, több tanítványunk el tudott helyezkedni a médiában, a PIM is többmunkatársat verbuvált a sorainkból. Alkalmi bölcsész- és színházi munkákat is közvetítünk nekik.

Hogy látja, az Önök által a hallgatóknak biztosított ösztöndíj mennyire ösztönzi a diákokat, illetve tapasztalták-e negatív következményét? (Megnövekedett elvárások, egyéb motivációk háttérbe kerülése stb.)

Van, aki ösztöndíj nélkül is örömmel részt venne a képzésen. Másnak létszükséglet, enélkül nem tudná fenntartani magát, és az írói pályát is elhagyná. Van, akinek csupán plusz zsebpénz. De mit mondjak: nem érdekel a motiváció. Az érdekel, hogy remekművek szülessenek, hogy a poéta ezt pénzért írta vagy más motivációból, az legfeljebb a bulvárnak fontos, a komoly olvasónak nem. Van, aki megszállottan műveli, és az egyetemi tanulmányai rovására megy, de hát akkor mi van? Egyetemi oklevelet szerezni nem nagy ördöngösség. Igazi poétának, nagy írónak lenni viszont az. És állítom, hogy egy nagy tehetségű író – amennyiben van szorgalma és némi gyakorlati érzéke – tisztességesen meg tud élni írásból, fellépésekből, szerkesztésből, valamint az ösztöndíjak és díjak összegéből.

– Vannak nagyon tehetséges és ügyes, életképes tanítványaink. Büszkék vagyunk rá, hogy mind a tehetség kibontakozásában, mind az életképesség kialakulásában fontos szerepünk volt és van.

Mennyire volt jellemző az eddigi tanulócsoportokban a fluktuáció; mi lehetett ennek az oka?

Az első években nagyobb volt a fluktuáció, most már elhanyagolható. Szerintem azért erősödtünk ilyen szempontból, mert az elmúlt 4 évben megkérdőjelezhetetlen eredmények voltak, és jó példákat tudunk állítani a tanítványok elé. Több szenior tanítványunk (ők azok, akik már túl vannak a bemutatkozó köteten) sikert sikerre halmozott, pompás debütkötet, hangzatos recepció, díjeső, mindez csinos anyagi hozammal is – így a juniorok látják, hogy van értelme a munkának. Az utóbbi évek bőségesek voltak a magyar irodalom számára. A KMTG/Előretolt Helyőrség Íróakadémia volt az első olyan szépirodalmi projekt, amelyet egy magyar kormány milliárdos léptékben támogatott. Ezt követte a Petőfi Irodalmi Múzeum ugyancsak milliárdos léptékű fölvirágoztatása. Az irodalom addig a legcsóróbb művészeti ág volt, most már nem az. Demeter Szilárd kollégám egyik kedvenc kifejezésével élve: most már van életpályamodell. És valóban van. Optimális esetben 5 évig részesülhetsz tanulmányi ösztöndíjban a KMTG/Előretolt Helyőrség Íróakadémiánál. Közben vagy utána elnyerhetsz egy Móricz-, Örkény- vagy Babits-ösztöndíjat, de egy Oláh János szerkesztői ösztöndíjat is. Ezek 1-2 éves stipendiumok. Már a Nemzeti Kulturális Alapnál is 2,4 millió Ft éves ösztöndíjat lehet nyerni, ráadásul ezt 3-4 évenként. A következő fokozat a Magyar Művészeti Akadémia 3 éves alkotói ösztöndíja, majd a PIM 5 éves Térey-ösztöndíja. Aztán MMA-taggá lehet lenni, életjáradékkal, és/vagy DIA-taggá. Szerényebb esetben is 65 éves kortól nyugdíjpótlék jár azoknak, akik bár a József Attila-díjat elnyerik. A két legrangosabb állami kitüntetés, a Magyarország Babérkoszorúja- és a Kossuth-díj olyan összegekkel jár, amelyek többévi fizetésnek felelnek meg. Vagyis az állam csinosan belepótol az írói megélhetésbe, és ez biztosítékot jelent sokak számára, hogy ennek a pályának van értelme, nem igazak már a sztereotípiák, hogy éhen halhatunk a babérkoszorúval a kobakunkon.

Hogyan értékeli a program sikerét a végzett hallgatók részéről? Van-e valamiféle nyomon követés a pályájuk alakulása folyamán, esetleg tartósabb együttműködések valósultak-e meg?

A legjobbak még velünk vannak, az első két évfolyam már elvégezte ugyan az alapképzést, de akik eljutottak a debütkötetig vagy az elfogadott kéziratig, most mesterképzésre járnak. Úgyhogy erről még nem tudok érdemben nyilatkozni. De nekem meggyőződésem, hogy egy fél évtized nemcsak szakmai, hanem szoros érzelmi kötődést is eredményez, és azok, akik a teljes képzést elvégzik, a továbbiakban is tagjai kívánnak maradni ennek a szellemi műhelynek. Olyanok is vannak, akiket a képzést követően mentorként szeretnék foglalkoztatni (a mentor nálunk a haladó írót jelenti, tehát az oktató előtti fokozatot), és aztán kiváló oktatók válnak belőlük. Talán még nálunk is jobbak lesznek, hiszen ők ebben nőttek fel.

– Aki nem vette magának a fáradságot, hogy 3-4 év alatt elkészüljön a bemutatkozó kötettel, azt én személy szerint már nem követem. Persze van visszaút: egy remek kézirat, de addig úgy érzem, velük kudarcot vallottunk – vagy ők magukkal.

Kiemelne-e pár hallgatót, akiknek az előmenetele különösen figyelemre méltó, akik már esetleg önállóan is részesei az irodalmi életnek?

Azokat emelem most ki, akik már kötettel is bizonyítottak. Név szerint és abc-sorrendben: Bék Timur, Dezső Kata, Marcsák Gergely, Pataki Tamás, Pejin Lea, Polgár Kristóf, Regős Mátyás, Shrek Tímea, Vöröskéry Dóra. Dezső Kata ugyan kilépett – még a képzés elvégzése előtt néhány hónappal –, de aki a rendkívüli tehetségét vitatná, az nem ért az irodalomhoz.

– A felsorolt ifjú alkotók egytől egyig nagy tehetségek, és szorgalmasak is, jelenlétük konstans, recepciójuk csinos, és számos díjat is bevasaltak. Érdemes megjegyezni a nevüket, mert sokat fogunk még hallani róluk, és jó eséllyel leendő klasszikusok is kikerülnek közülük. 9 nevet soroltam föl, de még legalább 10 nevet enumerálhatnék. De várjuk meg amíg a könyveiket a szakma és a közönség is megméri, nem csak mi, oktatók.

Hogyan látja, lehetséges-e, illetve szükséges-e hatékonyabb tehetséggondozási rendszer kiépítése? Mit gondol, ez kinek (kiknek) lenne a feladata, és milyen konkrét dolgokat kellene hozzá megvalósítani?

Fokozni bőven lehetne, nem állítom, hogy ez a legtökéletesebb és leghatékonyabb létező vagy kitalálható rendszer. Sokat tanultunk és tapasztaltunk, sokat javult az intézmény, és nőtt a hatékonysága. Még több pénzből még jobban és még többet lehetne, de az már túlzás volna, afféle sztárcsinálás, ami nem lenne egészséges. Jobb így, hogy a lehetőség biztosított, de csak az tudja igazán kihasználni, aki keményen dolgozik. És aki megdolgozott érte, az tudja megbecsülni igazán.