Magyar Miklós: A nők François Villon életében és költészetében

„Nincs jobb, mint a párizsi csőr!”

Ha valaki csupán Villon egyik legismertebb versét, a Ballada a párizsi nőkről című balladát olvassa el, avagy emlékszik a Franciaországban szállóigévé vált refrénjére: Nincs jobb, mint a párisi csőr!, teljesen téves képe alakul ki a nők szerepéről a költő életében és műveiben. Mint Villon sok más verse, ez is is utólag került a Nagy Testamentumba. Ebben a balladában még nyoma sincs sem a testi örömöket hajhászó, sem a szerelmi csalódás miatt nőgyűlölővé vált, sem a nőt az elmúlás szimbólumának tekintő költőnek. Egy könnyed, humoros vers, amelyben Villon a szókimondó, szellemes párizsi nőkről szól. Számunkra az is érdekessége, hogy az olasz, spanyol, német, egyiptomi nők mellett a magyarokat is megemlíti:

Bár Róma, Flórenc és Velence
Nője is édesen fecseg,
Ha visz (főképpen az öregje)
Szerelmi üzeneteket
S bár a Lombard is hízeleg
S mind, aki jön a Pó felől,
S a genfiek is kedvesek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

Mondják méz a nápolyi nyelve
S a német is nagyon pereg;
Spanyol és egyiptomi szende
Egyforma szépen csicsereg;
Maguk közt bármelyik lehet,
Magyar vagy más is legelől,
Angolok és athéniek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

A breton és a svájci gyenge,
Gascogne és Toulouse is beteg:
A Petit Pont-nál feleselve
Túlcsivogná mindegyiket
Két ügyes kis nő; és jöhet
Calais és Alsace hölgyeiből
Akármilyen vidám sereg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

Ajánlás

A szép beszédben nem vihet
Pálmát senki Páris elől,
És bár jó akad rengeteg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Lotyó, kurafi: passzolunk nagyon!

Villon egyetemista barátaival törzsvendége volt a kocsmáknak. A középkor Párizsában pedig kocsmákból nem volt hiány. Több mint kétszáz létezett, többnyire a város kapuinál, illetve a terek környékén. Az elsősorban ivóhelyként szolgáló kocsmákból több szállodaként is működött, ahol könnyűvérű lányokkal is találkozhattak a törzsvendégek. A prostituáltak által nyújtott szolgáltatásokat főleg a nagyszámú bordélyházakban kaphatták meg a már többnyire kapatos férfiak. A bornál Villon csak a nőket szerette jobban. Amikor Villon nem a kocsmákban ivott cimboráival, akkor biztosan meg lehetett találni valamelyik bordélyházban. Valósággal beköltözott egy-egy ilyen intézménybe, ahogyan erről egyik legismertebb versében, a Villonról meg a vastag Margotról szóló balladában ír. A vers a Nagy Testamentumban jelent meg, és a szokásos hagyatékozással indít:

Item, a kedves Duci Margót,
Akinek oly szép szende képe,
El nem felejtem én – biz Istók,
Ártatlan nőszemély szegényke! –
Képes volnék mindenre érte,
De ő is szível engemet!
Ha sorsod összehozna véle,
Mondd el neki e versemet:

A „szende képű”, „ártatlan nőszemély” kitételeket persze nem kell komolyan venni. Hogy Vastag Margot valóban Villon szeretője volt-e vagy sem, az – mint annyi minden a költő életéről – máig nem derült ki. Egy dolog bizonyos: Párizsban létezett egy bordélyház Vastag Margot elnevezéssel a Cloche-Percée utcában, a Notre-Dame közelében, ami a rossz lányok és a könnyű kalandokat kereső férfiak találkahelye volt. A ballada első sorai az udvari költészet formuláit idézik, ám a folytatás a Lille-ben, Douai-ban, Valenciennes-ben honos népies szerelmi történetekre emlékeztet, amelyekben a költők nevetségessé teszik a piszkos, büdös, formátlan, esetenként púpos nőket. Ezeket a verseket Villon ismerte, de ne gondoljunk itt puszta átvételre vagy stílusgyakorlatra.

Az első versszak a „hős és a hősnő” helyzetét mutatja be; a szerelméért harcoló férfi a lovagregényekre emlékeztetően kardot és pajzsot visel:

Ha szeretem a szép lányt szolgamód,
nem kell azért bugrisnak vélnetek.
Javai fínom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.

Ám a második versszaktól a hangnem ironikus, és mint Villon legtöbb verse, a megelőző korok költészetének paródiája lesz. Az imádott nő tisztasága, szüzessége helyét egy prostituált romlottsága foglalja el, és az antihős nem a hölgy kegyeit kéri, hanem a szajha pénzét követeli:

De megvannak a vijjogó bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg.
Szivem halálra gyűlöli. Fogod
mindjárt kabátod, szoknyád, réklidet,
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd!
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy, Jézusra, nem,
ő nem teszi! Hát jól képen kapom, –
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Az udvari szerelem szabályát, amely szerint a szerelem megoszthatatlan, Vastag Margot megszegi, és számos férfit részesít kegyeiben. A lovag és imádott hölgye közötti távolságtartás helyett a prostituált és kitartottja részegen szeretkeznek:

Majd megbékélünk; szellent rám nagyot
− dagadtabb, mint a dongó − fölnevet,
combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

(A verset József Attila fordította)

Villon nemcsak a bordélyházakat látogatta, de az utcalányokat is kedvelte. A legősibb mesterség művelői Villon korának Párizsában is ellepték a város egyes kerületeit. IX. Lajos ugyan próbálta őket kitiltani Párizsból, de meg kellett elégednie azzal, hogy egyes kerületekre korlátozzák a lányok jelenlétét, ugyanakkor este hat után − büntetés terhe mellett − tilos volt az utcán várakozni a kuncsaftokra. Ezekből a szabályokból vajmi keveset tartottak be az örömlányok; más kerületekbe is kimerészkedtek, éjszaka pedig bérelt szobákban fogadták vendégeiket. Az utcalányok tartózkodási helyeit pontosan feltérképezték a téma kutatói. Egyik ilyen a Notre-Dame-hoz közeli rue de Glatigny. A Szajna bal partján további tíz utcán kínálkoztak fel az arra járóknak az örömlányok. Például a Place Maubert környékén, de a Saint-Michel híd melletti „Mâcon bordélyház” is hirhedt volt. A jobb parton a Les Halles-tól egészen a Louvre-ig terjedt a prostituáltak birodalma.

Villon a Nagy testamentumban Jeanne de Bretagne és Marion l’Idole nevű örömlányokra (a fordításban Breton Hanna és Bálvány Maris néven szerepelnek) „nyilvános tanodát” hagyományoz:

Breton Hanna s Bálvány Maris
Tartson nyilvános tanodát,
Hol tanulhat a mester is,
És leckét adhat a diák.
Ilyesmit bárhol, bárki lát,
(Csak Meung-ben nem, a rács mögött!)
Nem kell hozzá cégér se hát,
Hisz jól ismert a nép között.

(Ahol nincs feltüntetve a fordító neve, ott Mészöly Dezső fordításait idézem.)

Marion l’Idole Párizs-szerte ismert prostituált volt, aki több lánnyal élt együtt és mindegyikük férfiakat fogadott. Erről rendőrségi iratok tanuskodnak. Jeanne de Bretagne szintén örömlány volt, róla nem készültek rendőrségi akták, legalábbis nem kerültek elő.

Bizony: orromnál fogva vitt

Villon a prostituáltak mellett megismerte az igazi szerelem ízét is, ez azonban csalódásokkal járt. Erről a Kis Testamentumban olvashatunk, amelynek második nyolcsorosában szerelmi bilincsekről beszél, amiket „kedve támadt szétfeszítenie.” A következő versszakban elmondja a költő, miért kell így cselekednie:

Eképp kell, hogy cselekedjek,
Hiszen nőm a szemem előtt
Egyez bele, hogy elvesszek,

A negyedik és ötödik versszakban továbbra is a hűtlen szeretőről szól:

Akarattal halált hoz rám
S életemnek gyors véget szán;

Ezt a szerelmi csalódást nevezi meg Villon annak okául, hogy elhagyja Párizst és Angers-ba megy:

Hogy e veszélyt elhárítsam,
A legjobb lesz, ha meglépek.
Agyő! Angers-ba visz utam:
Mivel kegyét nem nyerném meg,
Nincs más hátra: el kell menjek.
Ép tagokkal így pusztulok;
És szerelmi mártír leszek;
S szent szeretők közé jutok.

(Süpek Ottó fordítása)

De ki is ez a meg nem nevezett csalfa nő? A válasz megadását bonyolítja, hogy Villon két nőt is megnevez, akik hasonlatos „fondorlatokkal” csalják meg: Catherine és Marthe. Egyesek szerint ugyanazon személyről van szó. Hogy Catherine Vauselles mély nyomokat hagyott lelkében, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hét versszakon át ecseteli szerelmét és csalódását a Nagy Testamentumban:

Ha ő, kit úgy szerettem és
Szolgáltam tiszta szívvel én
S akitől annyi szenvedés
Szakadt reád, szívem, szegény,

Leírja, hogy a lány eleinte engedékeny volt:

Engedte, hogy testemmel érjem,
Mellé simuljak, úgy becézzem:

Ám csakhamar rájön a költő, hogy a lány csapodár:

Bizony: orromnál fogva vitt,

Ugyancsak ebben a versben leírja, hogy az asszony csúnyán megveretteti:

Püföltek pőrén –nem titok –
S ugyan ki volt a bajhozó?
Ki más is, mint Vauselles Kató?

A Nagy Testamentumban Villon később Marthe-t is megnevezi a Villon éneke szeretőjéhez című versben, ami egy akrosztichon, azaz a sorok első szavainak összeolvasása egy nevet ad ki:

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat, jól tudom, nem ér.
Régen boldog volnék azóta már…
Túl árkon-bokron kerget most a vér.
Hahó, segítsen, aki erre tér!
Ez hát a végem? Elnyel a mocsár?
Vagy lesz megváltás, melyet esdve kér
Szegény legény, ki irgalomra vár?

Szerelmi csalódása Villont nőgyűlölővé teszik. A Nagy Testamentumban felidézi egy társa intelmeit, aki a szemére veti, hogy „károg” a szerelem kínjairól, és a rossz lányok helyett az igaz szerelmet javasolja neki:

Nehány órára kellenek csak,
Hisz mindig is pénzért szeretnek;
Ilyen lotyókat bárki megkap,
Mert mindenütt haszonra lesnek,
S ha sír a bukszád – ők nevetnek…
De tisztességes nők körében,
Ott kell a párod keresned,
Csak ott – az Isten úgy segéljen!

A költő nem hisz az igaz szerelemben:

Bárhogy csókolnak és szeretnek,
Csalás a vége mindezeknek…
„Vadlesbe, harcba, szerelembe”
−Bölcs régi mondás, jól jegyezd meg –
„Száz gyötrelem jut egy örömre.”

De hol van a tavalyi hó?                                                

Villon több balladájában a nőről mint az elmúlás szimbólumáról szól, vagy úgy, hogy felidézi a híres nők emlékét, akik már nincsenek, mint a Ballada a hajdani idők dámáiról című versben, vagy úgy, hogy a kérlelhetetlen idő testi-lelki romboló hatásáról ír, mint A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutott című balladában.

A Ballada a hajdani idők dámáiról az „ubi sunt” latin nyelvű toposzra – jelentése: ’hol vannak’ – épül. A vers nyitásában a római Flórára kérdez a költő:

Mondd, hol is van, mely földön is
Flóra, a szép római dáma?

A vers első szava, a „mondd”, egy lírai indítás, amely az olvasót szólítja meg. A harmadik versszak utolsó előtti sorában Szűz Máriához fordul a költő:

„Szűzanyám, hol van szirénhangja?”

Az ajánlásban pedig a Herceghez szól:

Herceg, hogy hol vannak, hétszámra
ezidén firtatni se jó…

Az olvasó mindhárom megszólítottal azonosítani tudja magát. Az idő múlása és a halál megidézése metafizikai kérdések.

A balladában összesen tizenkét híres nőt sorol fel Villon. Ezek között vannak valóságos és mitológiai alakok. Az első versszakban ókori hírességeket idéz meg: Flórát, aki a római mitológiában a virágok és a tavasz istennője, de létezett egy Flóra nevű római kurtizán is. Archippiádát Athén legszebb nőjének tartották, Szophoklész szeretője is volt. Thaisz híres görög hetéra. Ekhó a görög mitológiában a visszhang nimfája. Az egyik legenda szerint Ekho segített Zeusznak, hogy Héra figyelmét elvonja csacsogásával a főisten szerelmi dolgairól:

Mondd, hol is van, mely földön is
Flóra, a szép római dáma?
Archippiada és Thais,
hol az ő édes nénje-ángya?
S folyón, tavon ha kél a lárma,
szólal, de hol is van Echó?
Embernek túlszép volt az árva…
De hol van a tavalyi hó?     

A második és a harmadik versszakban a középkor hölgyei szerepelnek. Héloïse d’Argenteuil − Fulbert kanonok unokahúga − Pierre Abélard, skolasztikus filozófus és költő tanítványa és szerelme volt. Abélard titokban vette feleségül a lányt. Hogy megnyugtassák a felháborodott apát, Héloïse zárdába vonult. Ennek ellenére Fulbert pribékjei megfosztották Abélard-t férfiasságától. Ekkor a tudós költő felvételét kérte a párizsi St. Denis bencés apátságba. Héloïse és Abélard levelezése a világirodalom legszebb szerelmi vallomásai közé tartozik. A történetet Villon valószínűleg a Rózsaregényben olvasta.

A „királyné” a parázna burgundiai Margit, aki a legenda szerint minden szeretőjét zsákba varratva a Szajnába dobatta, így Buridánt is:

Hol van a tudós Helois,
ki miatt herélt voltát bánta
baillart Péter s Sainct Denys
rendjében is szerelmét szánta?
S a királyné, ki Buridant a
Szajnába volt parancsoló!
Hogy zsákba kössék, úgy kivánta…
De hol van a tavalyi hó!

Az utolsó versszak asszonyai: Blanche (Blanka) királynő, Szent Lajos király lánya, akit Villon a szirénekhez hasonlít. Nagylábú Berta vagy Magyarországi Berta Kis Pipin felesége volt, egyik gyermeke pedig Nagy Károly. Beatrice Dante örök szerelme, akit többek között az Isteni színjátékban örökít meg. Alisz III. (Együgyű) Károly anyja. Mayne úrnője (Haremburgis) Ermengarde maine-i grófnő, Fulkó jeruzsálemi király felesége. Johanna Jeanne d’Arc az „Orléans-i szűz”, francia nemzeti hős, akit az angolok tizenkilenc éves korában máglyán megégettek:

A maine-i Harembourges, Alisz,
Nagylábú Berta, Beatrix,
Blanka –liljom szinű volt maga is, –
Szűzanyám, hol van szirénhangja?
S akit az angolok Rouenba’
megégetének, ő, a jó,
a lorraine-vidéki Johanna?
De hol van a tavalyi hó!

(József Attila fordítása)

A vers refrénje: De hol van a tavalyi hó! (nálunk ebben a formában emlegetik: Hol van már a tavalyi hó?) nosztalgikus emlékezés a múltra. Villon a Nagy Testamentum azon részébe illeszti a verset, amikor felidézi múlt ifjúságát és halálát emlegeti:

Szegény apám már rég halott,
És kő nehezül tetemén…
−Nyugodjék Isten kebelén! –
Anyám is meghal nemsokára,
−Jól tudja azt ő is szegény –
S fia is indul őutána.

Mi voltam és hová jutottam!

Proust monumentális regénye, Az eltűnt idő nyomában az idő romboló hatását írja le Swann, Albertine és mások életében. Villon A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutott című balladásában egy valaha szépséges, mindenki által irigyelt asszonyt beszéltet hajdani szépségéről és mostani nyomorúságos állapotáról. A szép fegyverkovácsné valóban létező személy volt, egy fegyverkovács felesége, aki Párizs- szerte ismert volt szerelmi kalandjairól, és aki nagyon idősen halt meg. Az öregasszony visszaemlékszik arra, ami hajdanán volt, és elmondja, mivé lett:

Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam!

Felidézi hajdanvolt szépségét és mai rútságát:

A síma homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?

Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva − ó jaj! −
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.

Ez hát a szépség földi útja

A vers végén az asszony arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy valamennyien elszenvedjük az múló idő pusztító hatását:

De szépek is voltunk mi hajdan!…
S ez másokkal is így megeshet.

(Vas István fordítása)

Az elmúlás, a halál gondolata kíséri a középkor emberének mindennapjait. A háborúk és a járványok drámai módon hatottak a 15. századi emberek életvitelére. Az éhínség, a korai gyerekhalálozások félelemmel töltötték el Villon kortársait. A memento mori a mulandóságot vetítette a középkori ember képzeletébe. Ez a gondolat van jelen Villon előbbi két balladájában, de még hangsúlyosabban a Nagy Testamentum alábbi nyolcsorosában:

„Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”

(Vas István fordítása)