Régen arról szőttem álmot (ez milyen fennkölt!), hogy majd másként, nem, nem úgy, ahogyan a szülők, az semmi, az használhatatlan és boldogtalansághoz vezet, abban megfulladni lehet, vagy meghalni. A családot, a názáreti mását én majd megteremtem, ehhez aztán gyűjtögettem a szép idézeteket, egyiket ügyesen be is kereteztem, de végül ott landolt a lomok között, mert a gyerekeim azt mondják, nem egészen úgy sikerült, ahogyan az írás mondja. Pedig annyira megható, perzsa szöveggel is, agar firdausz, bar rú-je-zamin aszt, hamin aszt, wa hamin aszt, wa hamin aszt.
Mielőtt átmennénk az ezeregyéjszakába, elárulom, azt hittem, legalább a fordítást értem, és az otthonom lesz majd a boldogság fellegvára, ahol naphosszat daloljuk, ha a paradicsom a föld színén van, úgy ez az, ez az, bizony ez az. Néhány kelléket be is szereztem hozzá, például egy táblát Tündér utca felirattal, de úgy látszik, nem volt elegendő.
Tegnap este végigpásztáztam a szobám. Iratok szanaszét. A lakáshitel szerződése keveredett a lányom letépett céduláival, mert a hálószobát kitapétázta a hibáimmal, tele lett velük minden fal, de föllelhető a kazalban pár könyv, megszáradt vajas kenyér, rongyos harisnya is.
A telefújt papír zsebkendők mögött felderengett a szétvert otthon, benne a diófabetétes parketta, drága porcelánok, fehér terítőkön a kristályok. A nappaliból ott a kertre láttunk, ahol tomboltak a színek nyáron, a pihenőplaccon hintaágy volt, a falon vadszőlő futott, mi pedig a kerten át a szomszédék felé a nagykés elől. A markolatán a gyerekeim apja csüngött hullarészegen. Az a nagykés egyre közelebb jött, és nem nyílt az ajtó, csak egy pillanatig, nem tovább.
A tegnapot akartam elmesélni, szabályos szülőfájásaim voltak, talán mert tudtam, a gyermekeimet világra kell hoznom újra, és hogy nincs lájtos születés, na, de a fájdalomra, ami a lányomból ömlött felém, a képzelőerőm nem volt elég. Ordított végre, ahogy a torkán kifért. Forgott egyedül, akár a szülőcsatornában, és megjelent a harag, amit annyira vártam. Ősi vád volt a testében ellenünk, ellenem, hol az otthonunk, hol az apám.
Annak a kínnak utat kell törnie, hiszen nincs könnyű születés.
Ahogy telt az éjszaka, egyedül hagytam a gyerekem megint, mert egyszerűen ledöntött a kimerültség.
Most dél van, csendes a ház, a gyerekem alszik. Kéri az erőt, születni akar majd.
Én meg bambán ülök.
A papírzsebkendők halmaza fölött kavarog a mondat, az arcomba csap; ha a paradicsom a föld színén van, úgy ez az, ez az, bizony ez az.
Várnagy Márta
