Ivana Gibová: A katasztrófa

Ivana Gibová (1985) szlovák író és novellista.

MÁRCIUS

A karantén hirtelen jött, az emberek pánikba estek. Jana nem, mert Jana természeténél fogva aszociális volt, az elszigeteltséggel és a magánnyal sosem volt problémája. Még annak is tudott örülni, hogy Martin Brünnben ragadt, így legalább az egész lakás az övé volt. Az egyetlen dolog, ami az illúzióromboló, aszexuális maszkokrácia keserű napjaiban tényleg idegesítette, az a mindenféle trendi, színes, hímzett, még jó, hogy nem arannyal szegélyezett maszkokról szóló számtalan reklám volt, amivel tele volt az egész internet. Ezek teljesen kihozták a sodrából, így hát, míg mások folyton a vírusról posztoltak a Facebookon, ő felváltva hozott nyilvánosságra útmutatókat a karantén túléléséhez és az egyre inkább túlburjánzó maszkmarketing ellen lázadó felháborodott állásfoglalásokat. Ő maga a karantén időszakát meditációval, a lelki értékekre való fokozott összpontosítással, a világ állapotáért viselt felelősség ráeső részének tudatos felvállalásával, a Facebook követésével és alkoholfogyasztással töltötte.

MÁJUS

A szabad természetben az embereknek már nem kellett maszkot viselniük, megérkezett a tavasz és a lakosság körében az optimizmus hulláma volt észlelhető. Jana majd’ két hónap után először utazott vonaton. Félig üres volt, éppen úgy, ahogy az üzletek polcai, amikor kirobbant a pánik. A vonat ablakából mezőt és erdőt látott, az erdő mellett vagy harminc autó parkolt. A nagy bevásárlóközpontok sokáig zárva tartottak, és az embereknek eszükbe jutott, hogy vannak fák is, újra felfedezték a természetet. Az erdők és a túl sok autó közötti összefüggést még nem fedezték fel.

Egy faluban Eperjes és Kassa között felszállt egy kapatos bácsi. A vonat percre pontosan érkezik, mindenki maszkot visel – hol vagyunk, Japánban?

Odaült Jana mellé.

– Aranyos, hogy még amiatt is mérgelődik, hogy nem késnek a vonatok – mondta Jana.

– Ha késett volna, akkor ihattam volna még egyet. Így már csak Eperjesen ihatok.

– Ez a vonat Kassára megy.

– No és? Nekem aztán édes mindegy, hogy hol iszom. Fő, hogy végre együtt ihatok másokkal.

Együtt inni másokkal. Jana felidézte, hány üveg bort ivott meg a karantén alatt egyedül otthon. Pontosabban nem mindig egyedül, egyszer skype-olt Martinnal. Jana utálta a skype-ot. Ennek ellenére Martinnal majdnem két órán át csevegtek. A beszélgetés közben a képernyőjére odaszállt egy légy. Megpróbálta kinyírni a kurzorral. Kétszer is rákattintott. Aztán Martinnal jót nevettek rajta:

– Az emberiség evolúciója: a technológia arra kényszerít, hogy megszabaduljunk természetes képességeinktől. Ülünk, és egy képernyőt bámulunk. Tévé. Okostelefon. Számítógép. Nem beszélgetünk. Nem vagyunk hatással egymásra. Netflix. Facebook. Egyetlen vállalat, egyetlen Isten rabszolgái vagyunk – a képernyőé. 

– … és egy másik Istené: a fogyasztásé. Ma a brünni Kauflandban egy fegyelmezett, maszkot és kesztyűt is viselő idősebb hölgy ellopta egy másik hölgy kosarából a csirkehúst. Az volt az utolsó csomag és ő nyilván nem tudott belenyugodni, hogy valaki más egye meg ebédre.

– Gondolod, hogy ez a hölgy tudatosítja, mit fog okozni a világban a GDP csökkenése? Vagy azt, hogy gazdasági válság elé nézünk?

– Azt hiszem, hogy az a hölgy azt sem tudatosítja, hogy a világ számos részén már most nincs elég élelem.

A „japán” bácsi a vonaton elaludt. Feje mindennemű szociális távolságtartás nélkül Jana vállára billent. Hagyta. Néhány perc múlva egyébként is felébredt és lehúzta arcáról az egyszerű, egyszínű maszkot – meleg van itt. A vele szemben ülő, idegen nő megsemmisítő pillantást vetett rá, de nem szólt egy szót sem, ami mindegy is volt, mert egy percen belül a kalauz szidta le a bácsit.

– Legalább amikor iszom, nem kell, hogy a képemen legyen – mondta a bácsi. – Én a karantén alatt rájöttem, hogy nincs szükségem semmire. Nem kell nekem semmi. Ezért történt ez a világgal. Mert mindenünk megvan, és már nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal.

– … mindenünk megvan, és mégis egyre boldogtalanabbak vagyunk – ezt mondta Martin feje is a képernyőn, skype-olás közben. – Vannak például olyan emberek, akik csak azért öltöznek át a pizsamájukból reggel, hogy lemenjenek a boltba venni egy kakaós croisssant-t, aztán hazaviszik, csak amiatt felmelegítik a gázsütőt, hogy friss, ropogós croissant-t ehessenek reggelire, aztán megeszik, és nem éreznek emiatt semmit. Az embereket elkényezteti a kényelmes életük. 

– Az emberek akkora marhák!

–  Az emberiségnek pontosan erre a pofán vágásra volt szüksége. Lehetőséget kaptunk, hogy átértékeljük a világhoz való hozzáállásunkat. Tudatosítanunk kell létünk valós filozófiai és biológiai prioritásait. Teljesen elölről kell kezdenünk. Felfogni például, hogy mit tesz velünk a technológia. És korlátozni a hatását. A reset azt jelenti, hogy kikapcsolni az áramot és mindent újraindítani.  A reset evolúciós katasztrófát jelent. A reset a teljes összeomlás, csak ez menthet meg minket.

– És mi fog történni szerinted, ha nem következik be a katasztrófa?

– Akkor … mi történne? Beteljesedik a devolúció. 

Jana ránézett a bácsira és hirtelen megmagyarázhatatlan szimpátiát érzett iránta, pedig idegen volt, és enyhén ittas. Az ilyen emberek adták vissza az emberiségbe vetett hitét. Lehet, hogy végül semmiféle katasztrófa és semmiféle devolúció nem fog bekövetkezni. Lehet, hogy az emberek tényleg megértik, hogy nem kell minden hónapban elrepülniük valahova a fenébe és karbonlábnyomot hagyniuk, hogy az erdőbe biciklivel is el lehet menni, hogy a kezükben mást is tarthatnak, nem csak okostelefont, hogy a klímaváltozás nem fog megállni, hogy az olcsó munkaerő Kínában… hogy a világgazdaság… hogy a környeze… stb. Janának nem maradt ideje befejezni a gondolatmenetet, mert a vonat megállt a kassai állomáson.

– Viszontlátásra – mondta a bácsinak, aki rámosolygott egyszerű, egyszínű maszkja alól.

JÚNIUS

Az intézkedéseket feloldották, a fertőzöttek száma csökkenni kezdett, az emberek az erdőkből újra átvándoroltak a bevásárlóközpontokba. A szlovák politika első legfontosabb problémája a boltok vasárnapi zárvatartása lett, a másik az abortusz betiltása. Martin már rég hazajött Brünnből, az élet visszatért a rendes kerékvágásba. A skype-ot és a chatet Janával felváltották a személyes beszélgetések, amelyek már távolról sem voltak olyan hosszúak.

JÚLIUS

Jana és Martin gépe leszállt a barcelonai reptéren, autót béreltek, kivettek egy szobát, gyorsan lezuhanyoztak, gyorsan szexeltek és gyorsan megegyeztek, hogy vacsorára sushit esznek. Az étteremben csináltak vagy tizenöt szelfit, kiposztolták a Facebookra és az este fennmaradó részében boldogan figyelték, hogyan gyarapodnak a lájkjaik.

Forgács Ildikó fordítása

Fotó: Juraj Starovecký

RESET Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk. A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába. A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak. Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.