Uwe Tellkamp: A pihenés művészete

Uwe Tellkamp (1968) Drezdában született, orvosi tanulmányait szülővárosában és New Yorkban végezte. 2008-ben megkapta a Német Könyvdíjat A torony című regényéért. A novella a szerző Die Sandwirtschaft c. novelláskötetében jelent meg.

A tanárunk áthívott minket magához az otthonába azzal a céllal, hogy mielőtt az orvostudományt érintő kérdésekre rátérünk, megtudjon valamit a pihenés művészetéről, amire a polcon található Nofertiti mellszobor is csak hallgatással válaszolt volna. A tanár láthatóan ideges volt, hiszen minden egyes pillanatban felállt a foteljából, és fel-alá járkált a szobában, a következő benyomást keltve: egy ritka, de tipikus lipcsei humanista, plafonig érő könyvespolccal, a falon bekeretezett grafikákkal, kényelmes, teve színű fejtámasztós fotelekkel. Ezekben a fotelekben négy órán át ültünk, amelyből az utolsó néhány óra úgy tűnt, mintha rajzszegeken ülnénk. A válaszok első köre nem volt kielégítő a tanár számára. Túlságosan általános válaszokat tudtunk csak adni: semmittevés, alvás, üdülni menni, leülni a kandalló elé egy pohár borral és egy jó könyvvel – mindegyik pihenést jelentett, de egyik sem utalt a művészetére. A tanár kérte, hogy ne essünk át a ló túloldalára, és ne hozzunk fel olyan példát, amelyben egy munkamániás végre a saját szabadidejével rendelkezhet a munkaadója helyett, majd rámutatott az ablakon éppen tátogó kis kaméleonra. A pihenés művészete, kedves kollegák és kolleginák. Hadd halljam ötleteiket!

Egy kertész egy japán sziklakert közepén; megépítette a tökéletes kertet, de ahhoz, hogy kijusson, tönkre kell tennie. Andreas próbálkozott.

Pelikán elvtárs a börtönben, miközben a napsugarakat bámulja. Próbáltam humorizálni.

Professzor úr! Terhes vagyok. Ulrike közbeszólt. De ez inkább a szabadidő kegyének, mintsem a művészetének hallatszódott. Megkérhetném a kedves professzor urat, hogy oltsa el a cigarettáját?

Első gyerek?

Ulrike bólogatott.

Furcsa vizsga – az orvostudományi kérdések, amelyek miatt ma itt összegyűltünk, mellékesek és érdektelenek voltak a tanár számára. A másik vizsgabizottsági tag szótlan volt. Néha-néha rápillantott a falon található, hihetetlenül lassan járó tik-tak órára. Zavartnak látszott, akárcsak mi.

Látok egy íjászt, aki egy olyan nagy távolságra lövi ki nyilát, amely egyetlen teknősbékát sem tud megelőzni. Thomas filozofálgatott.

Ahogy kezdett beesteledni, nemcsak mi lettünk idegesek, hanem a másik bizottsági tag is. Ez az idegesség egyre fokozódott, ahogy a tanár nyugtalansága csökkent, aki az asztalra letette a ceruzáját, és most már ülve maradt a foteljában. A vizsgabizottság másik tagja felszolgálta a vacsorát. Ulrike telefonálni szeretett volna, de a szám tárcsázása után nem vették fel.

Milyen kellemes egy ilyen csevegés. Foglalta össze a tanár. Talán a tanár minden hozzátartozója elhunyt, és végre beszélgetőpartnerekre talált, akik nem hagyják faképnél néhány óra beszélgetés után. További köröket is tarhatunk – ahogy kedvünk tartja! Az ajtó kinyílt, majd egy kisfiú lépett Ulrikehez, és így üdvözölte: szia anya. A tanárunk elrakta a ceruzáját, majd visszaadta a leckekönyveinket, miközben utalt az éjszakai égboltra. Alapvetően nem is bonyolult kérdés, csak az ablakokat kell berácsozni hozzá. Ebből áll a pihenés művészete.

Tóth Attila

Tóth Attila (1983) mérnök-informatikus, informatika-német szakos tanár és bölcsész. IT architektként dolgozik Budapesten. Műfordításai eddig a Napút- és Hitel folyóiratokban jelentek meg.

Kép forrása: de.wikipedia.org