Az a vágyam…

KÖVES MARGIT BESZÉGETÉSEI INDIAI EGYETEMISTÁKKAL
Poonam huszonhat éves. Bijwasanban, Dél-Delhi egyik külső városrészében lakik az édesapjával. Tavaly, amikor magyar órára járt reggel és este két és fél órát utazott, órák között a Ratan Tata egyetemi könyvtárban olvasott. Közgazdaságtant tanult, business management szakon, a híres Delhi School of Economics-ra járt, ahol a Nobel- díjas Amartya Sen, és az egykori indiai miniszterelnök Manmohan Singh is tanult és dolgozott […]

KÖVES MARGIT BESZÉGETÉSEI INDIAI EGYETEMISTÁKKAL – POONAM

1969 óta tanítanak magyar nyelvet a Delhi Egyetemen, és azóta indiaiak, delhiek generációi vettek részt a nyelvórákon. A sorok írójának 1983 óta van személyes kapcsolata a magyar hallgatókkal, miután 1983 nyarán átvette a magyartanítást Dr. Wojtilla Gyulától, a szanszkritista magyar lektortól. Azóta folyamatosan Indiában él magyar tanárként – vagy azokban az időszakokban, amikor más lektor vette át tőle a magyar tanítást, kutatóként az indiai és magyar kulturális találkozásokkal foglalkozott, például, hogy mit jelentett Kőrösi Csoma, vagy a 1957 indiai szipoly lázadás a magyar irodalomban és közéletben, vagy hogyan hatott Amrita Sher-Gil festőre Ady költészete.

Ezekben az interjúkban arra kíváncsi, milyen környezetből jöttek jelenlegi és volt tanítványai és mit szeretnének elérni, milyen szerepet játszik életükben, céljaikban a magyar tanulás.

 

Poonam huszonhat éves. Bijwasanban, Dél-Delhi egyik külső városrészében lakik az édesapjával. Tavaly, amikor magyar órára járt reggel és este két és fél órát utazott, órák között a Ratan Tata egyetemi könyvtárban olvasott. Közgazdaságtant tanult, business management szakon, a híres Delhi School of Economics-ra járt, ahol a Nobel- díjas Amartya Sen, és az egykori indiai miniszterelnök Manmohan Singh is tanult és dolgozott. Poonam az OBC – Other Backward Castes-kasztcsoportba tartozik, és ez felsőfokú tanulmányoknál, állami állásokban, az elhelyezkedésnél bizonyos előnyökhöz juttatja a jelentkezőt (az indiai alkotmány szerint néhány plusz pontot jelent, ha a jelentkező az alapfeltételeknek megfelel.) A kamboj (kambodzs) kaszt elsősorban Karnalban, Haryana államban található. Poonam édesanyja idén szeptemberben Covid-19 fertőzésben halt meg. 

December utolsó napja van, a +5 Celsius, ami Indiában, Delhiben a fűtetlen cementpadlós lakásokban -5-nek érződik. Tanítványommal, Poonam Kamboj-dzsal, aki idén vizsgázott le a haladó csoportban azzal kezdjük a Zoom-interjút, hogy „fáj a fejünk a hidegtől”. De tegnap alvás előtt Poonam feje még jobban fájt. Túl sok a háztartási munka, az átát, a barnalisztet, amelyet kimérve vesznek, ki kell válogatni, napon kell szárítani.

Körülbelül húsz-huszonöt róti-csapatit csinálok naponta – kettőnknek, édesapámnak és magamnak, és ötöt a tehénnek.

Hetente egyszer megyek zöldségért a piacra. Édesapám törli fel a padlót, naponta kitakarítja a púdzsa-szobát (a házitemplomot).

Poonam kutatói ösztöndíjra pályázott és ezzel együtt letette a nemzeti oktatói képesítő vizsgát.

Sikerült, letettem a vizsgát és most pályázok állásra. Múlt héten a Deen Dayal Upadhyaya College-ba adtam be egy álláspályázatot, aznap kerestem a Tanárnőt, hogy találkozhatnánk. Egy közeli barátom a Kirori Mal College-ban kapott állást, nagyon örülök már csak azért is, mert ezek szerint engem is előbb-utóbb felvesznek tanítani.

Emellett próbálom előkészíteni a Ph.D-dolgozatom szinopszisát. A szakterületem az emberi erőforrások menedzselése és ezeknek a mérése. De most még, témavezető nélkül nem akarok túl komolyan belekezdeni. Egyik barátnőm mesélte, hogy a témavezetője egy teljesen új témára, az árucserekereskedelemmel kapcsolatos témára állította rá. Hiába kezdett más témával. Az ember PhD hallgatóként teljesen ki van szolgáltatva annak, hogy a témavezetője milyen területen akar kutatást végezni.

Tavalyelőtt, 2018-ban egy motivációs levélben arról írt, hogy a falujában ő az első és egyetlen egyetemet végzett ember.

Delhiben élek és nem nagyon gyakran megyek el a falumba, Patherába. De azt tudom, hogy sok családban a gyerekek érettségi után külföldre mennek Kanadába, Amerikába, még Dél-Amerikába is. Ismerek olyan családot is, ahol eladták a házat, hogy a gyereket külföldre küldjék tanulni és ők bérlőként élnek tovább a házukban. Persze, amikor az ember pályázik legelőször le kell tennie a magasszintű angol nyelvvizsgát, ami egy-két évet is igénybe vehet.

Haryána – Delhivel szomszédos állam – tele van hirdetésekkel, ha körülnézünk mindenhol hirdetéseket lehet látni a kanadai, külföldi továbbtanulásról. Mindezzel együtt igaz, én vagyok az első egyetemet végzett ember.

Poonam elsőtől nyolcadik osztályig Bijwasanban, a Century Public School-ba járt, ez koedukált iskola volt, magániskola. Kedvenc tantárgyai ekkor a hindi és szanszkrit valamint az angol volt. A Centrury Public School-ból gyakran mentek picknickre és ennek nagyon örült, szülei akkor ezt még megengedték neki (tavaly úgy érezte, hogy sok mindent megtagadnak tőle).

Abban az időben, amikor a Century Public School-ba jártam, havonta egyszer-kétszer mentem Patherába az édesanyámmal. De aztán, amikor az egyetem miatt Delhiben laktam nem tudtam vele utazni. Az út mindent beleszámítva hat órát vesz igénybe. Három óra, amíg Delhin átutazunk, és újabb három óra, amíg Delhiből eljutunk Patherába. Amikor harmadikos voltam az anyukám megbetegedett. Ezért vissza kellett mennünk a faluba. Én is ott tanultam. Az állását is elvesztette és ezért állami iskolába járattak. Kilencedik osztályban olyan tanáraim voltak, akik fel tudtak lelkesíteni. Egy esszét kellett írnom hindiül Maulana Abdul Azadról (1888–1958) – a muszlim tudósról és politikusról, az első művelődési miniszterről, – s ez jól sikerült. A hindi tanárom meg is dicsért az esszém miatt, és igazából ez számított nekem, a szóbeli értékelés. Nagyon vegyesek az iskolai élményeim.

A szanszkrit tanárára, a matematikai tanárára, az angol tanárára emlékszik. Inderjit Mehrára, az angol tanárára gondolva azon tűnődik, hogy vajon milyen lehetett falusi gyerekeknek angolt tanítani egy állami iskolában. Tulajdonképpen akkor nem a jegyek számítottak, hanem a szóbeli értékelésük, és az, hogy a többiek előtt dicsérték meg. Tizenegyedik- tizenkettedik osztályban iskolát váltott, átment a Government Girls Senior Secondary Schoolba, ami Bijwasanban van.Ez az All India Senior School Cerificate(CBSE) vizsgára – (az angol iskolák A level vizsgájának megfelelő vizsgára) készít elő a tizenkettedik osztályban.

Édesapám érettségizett és az érettségi után villanyszerelői szakvizsgát tett. Édesanyám letette a prabhakar vizsgákat, ami most a BA-nak felel meg. Úgyhogy tanár is lehetett volna, de nem ez történt – sajnos-, így hivatali állásba ment. Azt hiszem azért, mert a nagybátyja, aki gondoskodott róluk meghalt, és így senki sem támogatta a továbbtanulásban. Nagypapám a falu szarpancsa, falu választott bírája volt. Nagyon szerettem a dádit, apai nagyanyámat, nagyon okosnak és kedvesnek találtam, csak most tudtam meg, hogy nem támogatta a lányok továbbtanulását. Közlékeny volt. Akkoriban még nem terjedt el annyira a mobiltelefon és ezért üzent a rokonoknak, hogy látogassák, ha például valami baja volt. Ebben rá hasonlítok, szívesen beszélek magamról és szólok, ha valami nem tetszik nekem. Gyerekkoromban sokszor vádoltam az anyukámat, hogy távoltart a nagymamámtól, nem visz el hozzá eleget, többet megyünk az anyai nagymamámhoz. Az anyukám egészen más volt, nem beszélt érzéseiről, a közérzetéről, és arról sem, ha beteg volt. Amikor kórházba ment, titkolta, csak a nagynénémtől tudtam meg, hogy beteg.

Az a vágyam, hogy iskolát nyissak, hiszen döntő, hogy az ember 17 éves koráig hogy tölti az idejét, milyen iskolákba jár. De ez nemcsak az iskolákon múlik. Időnként én is rosszul választottam, például a legjobb barátnőm, Néha nem jutott be egy College-ba sem és csak levelezőre tudott jelentkezni, így én is vele tanultam levelezőn, ahelyett, hogy beiratkoztam volna egy College-ba.

Tudom, hogy ha jobb iskolákba jártam volna, jobb iskolai eredményem lett volna, akkor bejutottam volna a Sriram College of Commerce-be és most évi 2 millió rúpiás (8 millió Ft) fizetésem lenne. Szóval, ha másfajta iskolákba járhattam volna, nem másodrendű iskolákba, akkor jobb College-ba, főiskolára iratkozhattam volna be a Delhi School of Economics előtt.

2017-ben a Kamla Nagarban, az Egyetem közelében laktam albérletben és érdeklődni kezdtem a nyelvek iránt. A YouTube-on néztem a spanyol leckéket. Ebben az időben az Accenture vállalatnál dolgoztam, úgyhogy eléggé el voltam foglalva. A barátaim, Prabhat és Aakash magyar órákra jártak, a Magyar Kulturális Intézetbe, a Jan Pathra. Néha én is elmentem rendezvényre Prabhavval. A Jan Path amúgy központi hely, szerettünk oda járni. Következő évben én is beiratkoztam az egyetemre. De a Jan Pathra mindig visszajártam, nagyon jó volt ott. Sok magyarral lehetett ott találkozni. Első sorban Wilhelm igazgatóval és a feleségével, Ildivel, akik nagyon kedves emberek. Sok vendéggel, Lanczkor Gáborral és a fuvolás feleségével, Krisztinával, Szabó T. Anna fordítóval és költővel, a Kaláka együttessel és Orcsik Rolanddal, akire én mindig úgy gondolok mint egy színészre és nem költőre.

Hidas Judittal is találkoztam, de ez már sokkal később volt, 2019-ben, amikor már elköltözött a Magyar Intézet a Jan Pathról.

2018-ban volt az Újdelhi Nemzetközi Könyvvásár, ahová egy hét személyből álló küldöttség érkezett. Prabhav és én egész héten dolgoztunk a könyvvásáron és nagyon sok emberrel megismerkedtünk Magyarországról és Európából.

Mindig érdekelt a külföld, az Indián kívüli világ, főleg az emberek. Prabhav 2019-ben a szegedi nyári egyetemen volt ösztöndíjas és utána utazott is és sokat mesélt Magyarországról, és Észak-Európáról. Divya, aki most ösztöndíjasként tanul az ELTE-n, Budapesten feltöltött egy videót karácsonykor és ez is nagyon tetszett.

Én is szívesen utaznék Magyarországra. Először nem tudtam az ösztöndíjakról. Lett volna olyan, ami beleillett volna a szakmai érdeklődésembe, például a MA Nemzetközi Kapcsolatok. A nyári ösztöndíjra is jelentkeztem, meg is kaptam, de a szüleim nem adtak pénzt a repülőjegyre, így ezt a lehetőséget ki kellett hagynom. Pedig ez szakmailag is nagyon jó lett volna. Egyelőre keresem a szakmai lehetőségeket és remélem, hogy egyszer ösztöndíjjal, vagy önerőből sikerül eljutnom Magyarországra.

Köves Margit

József Attila: Csak az olvassa…