Tiszatájonline | 2020. december 10.

G. István László születésnapi üzenete

Nem természetes, hogy
(mondjuk:)?
Nem, Dezső, Te sem gondoltad volna, hogy a kettőspont utáni zárójelből nevető emotikon, smiley lesz ötven év múlva. Ahogy e. e. cummings halottas urnájának két füle (persze ott külön sorban, kifordított zárójel-fülekkel) is előre meghallhatott ebből valamit a két soros koan-epigrammádban: ott a sírvers jele, kerete volt, a sírkőre írt két szám hiánya ki- és berekesztette az átmenet jelölhetetlenségét, az eddig és innentől elhelyezhetetlenségét […]

Az elmúlt évtizedekben Tandori Dezső születésnapjai a költészet spontán megünneplésének alkalmaivá váltak. Ezeken a rend szerint az ünnepelt fizikai távollétében megtartott összművészeti szeánszokon a kortárs kultúra minden rendű és rangú képviselője, együttesen ismerte fel és el Tandori életében és művében a hozzánk szóló, „tásunkul szegődő” szó és a máris hagyománnyá váló, „messze szálló” ige hangoztatóját: a költőt, „közelnöki” és „távolnoki” minőségében. A nem is ritka – nem csak „kerek” évfordulókon megtartott – köszöntéseken szerencsés módon találkozott egymással az olvasók oda-pillantó barátságérzése és az idő kis és nagyobb köreiben egyaránt otthonosan mozgó, geometrikus élet-mintáit követő író-költő ugrató-kedves ide-figyelmessége. Feltételes megállóink legalább ilyenkor, „mindecember 8-án” emlékeztettek minket Tandorinak a magyar irodalomban, itt és most, a mi időnkben, mellettünk és velünk, és nyilván értünk is véghez vitt nagy tetteire.

A nevezetes dátumhoz közeledve arra hívtuk, arra kértük Tandori barátait és tisztelőit, pályafutása fontos tanúit, hogy személyes hangú üzeneteikkel, spontán gesztusaikkal és bármilyen műfajban létrehozott műveikkel szóljanak a jelenlévő és hiányzó ünnepelthez. A következő napokban bemutatjuk a felkérésünkre visszaérkezett, legtöbbször egy A/4-es lapnyi terjedelemben (Tandori kedvenc irodalmi „mértékegysége” szerint) fogalmazott válaszokat. Ugyancsak itt adjuk majd közre azokat az észben tartandó és felejthetetlen Tandori-sorokat, melyeket szerzőink ezalkalomra választottak ki a folyóirat gazdag archívumából.

G. ISTVÁN LÁSZLÓ

A smiley figyelmeztet

 

Tandori Dezső

(Mondjuk:) koan 1970-ből[1]

Nem természetes, hogy
(mondjuk:)?

Nem, Dezső, Te sem gondoltad volna, hogy a kettőspont utáni zárójelből nevető emotikon, smiley lesz ötven év múlva. Ahogy e. e. cummings halottas urnájának két füle (persze ott külön sorban, kifordított zárójel-fülekkel) is előre meghallhatott ebből valamit a két soros koan-epigrammádban: ott a sírvers jele, kerete volt, a sírkőre írt két szám hiánya ki- és berekesztette az átmenet jelölhetetlenségét, az eddig és innentől elhelyezhetetlenségét – mert külön sorai, az óda nélkül is görög vázaként álló, a cím miatt posztamensre helyezett vers-műtárgy amfora-ívei ezt tanúsították. Azt a szöveget évente tanítom, szétíratom, elemzem – most mégis rám vigyorog ez a korai koanod kettőspont-zárójele. És min is derülünk? Hogy majdnem két éve meghaltál, és nem természetes, hogy most jön ez elő? Mondjuk, jellemző. És jellemző az is, hogy mondjuk, koanban, nem így, fecsegve, mint most én, hanem zansinnel elmélyítve a Dichtung igézetében – a zen mesterek szerint egyszerre minden mást kirekesztve a koantárgy, a szono mama kivételével, és egyszerre elengedve is ezt az erőfeszítést. Hány év türelem, gyakorlat, kegyelem? Most mégis, nem természetes, hogy (mondjuk:)? És az autocorrect rögtön smiley-t ír.

Dezső, ez a levegős, megakasztott, mozartias-derűs kiszolgáltatott fecsegés a Kosztolányi köpönyegének nagy huzata alá fér, Szép Ernővel, és származékosan az egész fehérzaj-költészettel, amit most, alulstilizáltan, elveszve, manírfénnyel annyian művelnek – kinek kell már a zansinnek és a Dichtungnak a fegyelme? Ezért voltam hálás, mikor a Hármasoltáraimat elemezve Babitsot emelted ki, meg az elérintődést a vulgáristól, a folyamatjellegű untig-ihletődést. Te értetted a Nap-monológomban, hogy „nem leszek lámpagyújtogató” – ha Kántor Péter, akitől annyit tanultam, úgy köszönte is meg a kötetet, hogy „egy lámpagyújtogató”, és persze, ez is a Kosztolányi köpenye volt, a nagy köpeny – és én mégsem férek el Veled alatta, mert nekem ez a köpeny huzatos, kényelmetlenül, sőt tolakodóan neglizsé. Nincs a sekély mélységhez és a mély sekélységhez könnyedségem, nem tudom nem viselni a hangom: pedig már nem ebédelek öltönyben, mint az őseim. Ha emelkedett akarnék lenni, azt mondanám, nekem a Nap égő test, ami az égitestre, a földemre nem vethet fényt úgy, hogy be ne öltözzem, ha fényét célratartottan fogadom. Valami bennem maradt ősi papi szolgálat ez, hogy a megszólaláshoz kell a hieratikus nyelv lélegzete? Te értetted, hogy ez nem díszlet, ami elemelődés, a Te szavaddal elérintődés.  És egyenlet-koanod két oldalán, két során is látszik, hogy a Dichtung, a zansinban megtalált szó nem csak dekórum, nem üres emelkedettség. Hanem? Nem természetes? Mondjuk? Mondjam csak? A Smiley figyelmeztet. Rám vigyorog. Mondom: tovább,

[1] Első megjelenés: Tiszatáj 1971/1., 6. oldal