04.22
| Vadlovak – Hortobágyi mese >>>
01.27.
| A Homo Ludens Project a Szövegdiszkó maratonnal zárja a telet >>>
01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

„Se privát, se közös nincs, csupán interszubjektív inváziók”
2020.12.04 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS
NEMES Z. MÁRIÓVAL

A poszthumanizmus változatai, Barokk Femina, Ektoplazma. Három kötet, amely részben vagy egészben Nemes Z. Márió nevéhez kötődik. E megjelenések kapcsán, valamint a Barokk Femina szegedi kötetbemutatója apropójából a költővel poszthumanizmusról, nyelvről, képzőművészetről és a megjelent kötetiről beszélgettünk.

A poszthumanizmus változatai kapcsán: mit látsz a hazai irodalmi közegben, hogyan jelenik meg, egyáltalán megjelenik-e a poszthumanista szemlélet a prózában vagy lírában? Hogy látod a poszthumanizmust az akadémiai közegben?

– Ezek a jelenségek sok szálon összefüggenek egymással. Az elméleti és esztétikai érdeklődésem homlokterében a poszthumán már régebben felbukkant, körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem el sűrűbben használni ezt a fogalmat, először képzőművészeti kritikákban. Az úgynevezett „Budapest-horror” szcéna elemzése során próbáltam meg alkalmazni a koncepciót, ugyanis úgy vettem észre, hogy bizonyos fiatal képzőművészeknél (mint például Kis Róka Csaba, Győrffy László, Szöllősi Géza, Horror Pista, akik közül többen a RoHAM magazinhoz voltak köthetők a kétezres évek második felében) kialakulóban van egy lokális poszthumán esztétika. Ez az extrém testábrázolásban, az emberi „alak” felforgató megjelenítésében nyilatkozott meg náluk, ahogy elmosódnak az ember és a gép különböző létrégiói, az ember és a technológia, ember és az állat közti határok, és egy formátlan, burjánzó, szervek nélküli életkoncepció érvényesül, melyet én a különböző posztgótikus body-horror esztétikákhoz (David Cronenberg, H. P. Lovecraft, Clive Barker stb.) is hozzá tudtam kapcsolni. A Budapest Horror világa a nyolcvanas-kilencvenes évek, gyakran popkulturális kódokat is hibridizáló, abject poszthumánjához áll közel, de az utóbbi években érezhető, hogy az antropocén, nem-antropocentrikus, poszthumán, nonhumán irányzatok legkülönbözőbb formái szinte elárasztották a nemzetközi és magyar művészeti, irodalmi és elméleti szcénát. Ezek nagyon eltérőek (is) tudnak lenni, gyakran összekapcsolódnak politikai, ideológia(kritikai)i vagy ökokritikai perspektívákkal, vagyis egy nagy, heterogén komposzt az egész, amiben jelenleg több belső vita is dúl a különböző irányzatok vagy egyes fogalmak értelmezése körül.

Én magam nemcsak elméletileg, hanem költőileg is érzékeny voltam ezekre a mozgásokra, hiszen a dehumanizáció, formátlanítás és abjektáció kérdései a saját irodalmi gyakorlatomban is megjelentek.

Ugyanakkor egy eseményben benne élve nehéz az eseményt megítélni: azért látsz-e egyre több poszthumánt, mert tényleg szaporodnak, vagy a saját beszűkült optikád csal meg, miközben a saját értelmezői-alkotói részvételed igenis segít a terjesztésben, mert elmozdítja, eltéríti, áthangolja a közeget. Ha maradunk az utóbbi tíz év távlatánál, akkor ki merném jelenteni, hogy a kortárs irodalomban, mindenekelőtt a költészetben is kifejezetten megerősödött ez a szemlélet, például Tóth Kinga, Kele Fodor Ákos, Németh Zoltán, Sirokai Mátyás köteteiben érezhető erősen. (Prózában Bartók Imrénél vagy Komor Zoltánnál jelenik meg nagyon karakterisztikusan.) A fiatalabbaknál ökokritikai, antropocén vagy kozmikus-planetáris érdeklődéssel összekapcsolódva is feltűnik, Székely Örsnél, Fodor Balázsnál vagy Mellár Dávidnál, de még sorolhatnám.

 

 

– Azt tapasztaltam, hogy a Barokk Femina nyelvezete mindig megállásra késztet. Egyrészt a kiemelések miatt, másrészt akadnak idegennek ható egyeztetések benne, mint például a „JUDITOK nevetett”. A szöveg is gyakran reflektál a nyelv és írás kérdésére. Mi a szerepe a nyelvnek a kötetben, mennyiben teremt kapcsolatot a barokk kultúrával?

– A végéről kezdeném. Rögtön felvetődik, hogy a kötet BAROKK-ja, milyen és melyik „barokk” fogalomra vagy értelmezésre utal. Ez ugyanis nem feleltethető meg akadálymentesen a művészettörténeti értelemben vett stíluskorszaknak vagy világképnek. Vannak bizonyos vonások és problematikák, melyeket az ellenreformációs barokktól kölcsönöztem, ilyen például a politikum és a teatralitás iránti szenvedély, valamint apokaliptikus-diskurzusokkal való számvetés. De az igazat megvallva, a BAROKK esetében egy „privát barokkról” van szó, melyet számos filozófiai (Gilles Deleuze, Walter Benjamin stb.) forrás táplált, de nem akartam egy koncepciót mechanikusan követni, arra voltam kíváncsi, hogy a BAROKK hogyan tud a maga specifikus geopolitikai és pszichopatológiai vektorai mentén esztétikai-politikai „gépezetté” fejlődni.

Amit most a járványhelyzet aktualitása miatt (is) kimelnék: a BAROKKNAK van egyfajta betegségszerű létmódja, hiszen vírusként tud működni. A BAROKK megfertőzi, megszállja, de ezáltal (de)szubjektiválja is a beszélőt.

A folyamat jellegzetessége, hogy az átváltozási vagy megváltási folyamat egyszerre leépülés és felépülés, szétszóródás és szinoptikus egységesülés. Mindez az ALAPNYELVEN keresztül közvetítődik, mely nem egy „fix” nyelv, hiszen éppen a nyelviség stabilizálhatatlanságának eseményszerű betörése, mely ugyanakkor épp azzal sáfárkodik, amit elvesz: a transzcendentális jelölhetőséggel. Mondhatjuk, hogy egy „ajándék” – a beszélő minden bizonnyal ajándékozásként éli meg az ALAPNYELVBE való beavatódást –, de ez az ajándék egy „lehetetlen” adományozás is, Derrida értelmében, aki épp az ajándék viszonozhatatlansága felől értelmezi a fogalom önfelbontó lehetetlenségét. Ha valamit ajándékba adok, akkor nem várhatok érte viszonzást, ugyanakkor ez a viszonosság mégis kiölhetetlen marad az ajándék fogalmából. Az ALAPNYELV ajándéki mivolta ebben a kibékíthetetlenségben rejlik, melynek nem lehet megfelelni, és nem lehet megválaszolni. Ilyen a vírus is: lehetetlen viszonozni. Kapcsolatba hoz, hogy ugyanazzal a gesztussal el is törölje ezt a kapcsolatot. Vagyis az ALAPNYELV, ez a BAROKK fertőzés, nem csak jelentéseket hoz létre, hanem jelentéskioltó erő is, mert az ALAPNYELVI szavak elszaporodása végső soron megakadályozza a használatukat, épp azon az apokaliptikus ponton, amikor már azt hinnék „tényleg” nyelvvé álltak össze a nyelven belül.

 

 

– A szöveg több helyen is reflektál politikai aktualizálhatóságra, illetve most olvasva szembeötlő az a pár sor, ami így szól: „A kidobók maszkot viseltek, amolyan BAROKK állatfejeket, utóbbi időben ez elég megszokottá vált az utcán.” Adódik a kérdés, mennyiben 2006. feldolgozása a szöveg, és mennyiben tartozik a napjainkról szóló közéleti költészethez?

– Ez egy fundamentális része a projektnek. Nekem sok szempontból fontos most a Barokk Femina, szintetizáló jellegűnek látom. Valahol szorongok is, hogy ezzel most a „végső formába” hoztam magam, és minden más csak ismétlés lehet. Miközben megváltó élmény is, abban az értelemben, hogy úgy érzem a könyv költői tapasztalata a birtokomba adott egy világot, ami csak én vagyok. És ennek még számos kiszámíthatatlan következménye lehet. A politikai és vagy társadalmi kérdés régóta foglalkoztat. Ha az eddigi négy verseskötetemet kirakom egymás mellé, akkor az első kettő még talán magánmitologikus [Alkalmi magyarázatok a húsról és Bauxit – a szerk.], ha akarjuk poszthumán, ha akarjuk extrém testpoétikai világot jelenített meg, de a reáliák, a társadalmi referenciának a kérdése, a geokulturális vagy egyéb társadalmi helyzetek fel voltak függesztve. Ha az Alkalmi magyarázatok… a „nulla pont”, akkor ehhez képest a többi kötet a folyamatos világszerűvé válást egyes stációit testesíti meg.

Nem biztos, hogy közössigévé vagy szolidárissá váltam, de mindenképp „világszerűvé”.

Ami alatt azt értem, hogy a közös világ tagadása helyett, inkább magamévá tettem ezt a „közöst”. Kivonulás helyett invázió. Persze nem volt más választásom, ez egy kölcsönös penetráció, hiszen azt érzékeltem, hogy a költőileg preparált elemi tényeimet, a testben-lét nyers formáit nem tudom elkülöníteni a politikai / társadalmi diskurzustól. A privát szféra eltűnésének élménye ez, mely valószínűleg nem elválasztható a NER-tapasztalatától, amire én művészi értelemben csak pszichotikus választ tudok adni. Közben a kétezertízes évek elejének irodalmi élete hangos volt a közéleti költészet körüli vitáktól. És tombolt a slam, ami azzal tüntetett, hogy ő a költészet 2.0, ami a „hermetikusnak” csúfolt kortárs verssel szemben valóban tud kurrens problémákról beszélni. Ezzel nem értettem egyet, ugyanakkor nem voltak szimpatikusak a közéleti költészet aktuális megoldásai sem. Erről már sokat beszéltem. A hercegprímás…- kötet valamiféle poszthumán forradalommal próbálkozik, ahol egy „én” nélküli pszeudohistorikus világot épít fel. Nyilván benne volt minden, ami a poszthumanizmus kapcsán játékba jöhet, szerves/szervetlen, állati/növényi metamorfózisok, de ebben a pillanatban leginkább a komposztálás intertextuális és ideológiakritikai vetületei tűnnek előremutatónak számomra. Ahogy ezen a poszthumán folklóron keresztül a kortárs valóság látens ideológiai-nyelvi-kulturális összefüggései feltárhatóvá válnak. Értve ezalatt a népiséget vagy a népnek, a nemzetnek a problémáját, a magyarság különböző retorikáit és szókincseit. (Ebben nagy segítségemre volt a népi szürrealizmus öröksége.) Ugyanakkor egy idő után mindez túl közvetettnek vagy „allegorikusnak” tűnt számomra, a továbblépés egyik lehetősége a hungarofuturizmus volt, ahol ezt a poszthumán folklórt mozgalmi kontextussá sikerült avatni. A hungarofuturizmus tanulságait ebben a pillanatban még nem lehet levonni, hiszen most is pörög a dolog, például az utóbbi hetekben jelent meg Xenotopia címen a mozgalom hivatalos magazinja angolul, illetve számos nemzetközi publikációnk és projektünk is volt az eltelt egy évben.

A másik utat pedig a Barokk Femina képviselte, ahol az autofikció szétírásával próbáltam azt a járványvilágot megjeleníteni, ahol se privát, se közös nincs, csupán interszubjektív inváziók.

– Az identitás és a testek fokozatosan esnek szét, ahogy a barokk nyelv is eluralkodik a szövegen. Hogyan jelenik meg ez a privátság, ha az identitás szétesik, sokaság lesz belőle és megtöbbszöröződik a kötetben?

– A PRIVÁT egy ALAPNYELVI kifejezés a kötetben. Ha a könyvnek ebből a választott perspektívájából szemléljük a BAROKKOSODÁSI folyamatot, akkor azzal szembesülünk, hogy az intimitás vagy a legprivátabb történet, vagy a legsajátabb nyelvi lenyomatod, vagyis a neved, vagy a legsajátabb információd, vagy amit annak gondolsz, szimulákrumokként és mesterséges, művi entitásokként lepleződnek le. Legalábbis a beszélő szempontjából mindenképpen. Tegyük hozzá, hogy itt van egy nagyon karakteres beszélő, akinek a perspektívája meghatározza ennek a világnak horizontját, és azt is, hogy mit látunk a BAROKKBÓL, vagy mit látunk a 2006 őszéből. Ezt azért hangsúlyozom, mert a beszélőnek ez az „üres” helye vagy szerepe determinálja a BAROKK színre vihetőségét. Illetve úgy is fogalmazhatunk, hogy mindenkinek meg van a maga BAROKKJA, ahogy mindenkinek meg van a maga 2006-ja. A figura „fesztávja” bizonyos szociális-pszichológiai-szexuális portfóliót feltételez, melyen túl, legalábbis a figura számára, nincs „semmi”.

De ez egy trauma is, melyet a beszélő az „egyszemélyes” FORRADALOM keretében meg akar haladni.

Úgy tudnám kicsit másképp leírni, ha behozzuk a pszichopatológiai kontextust. Hogy valójában a FORRADALOM mint a közösséggel való találkozás (szimulákruma) a beszélőnek csak a paranoid skizofrénia diskurzusában adódhat, egy paranoid nyelv keretei között. Nem feltétlenül klinikai értelemben értem ezeket a kifejezéseket, inkább metaforaként kezelem őket, de tény, hogy ez a beszélő a saját megsokszorozódásai mentén beszél. Ha nem tud valódi kapcsolatokat és interakciókat létrehozni ebben a szélsőségesen szolipszisztikus világban, akkor a sokaság csak úgy lesz elérhető, ha önmagából teremt közösséget vagy egy új népet. Ha önmagát bontja föl, sokszorozza meg. Önmaga lesz önmaga társadalma, önmaga lesz önmaga Magyarországa.

 

 

– Nem rég jelent meg az Ektoplazma című köteted a Symposionnál. Egy picit mesélnél a témájáról, koncepciójáról?

– Az Ektoplazma tényleg új, és a járvány meg a karantén kicsit befolyásolta is a kommunikációját. Hivatalosan májusban jelent meg a Symposion kiadó gondozásában, de csak június végén, július elején tudtunk szervezni neki bemutatót az ISBN-ben, ami egy nagyon fontos intézmény a kortárs művészeti szcénában: az egyetlen specifikusan művészeti kiadványokkal és fanzinokkal foglalkozó könyvesbolt Budapesten. Az Ektoplazma az utóbbi tíz évben írt képzőművészeti és/vagy vizuális kultúrát érintő szövegeimből ad válogatás. Ezek regiszterkeverő írások, vagyis nem tiszta vonalvezetésű tanulmányok, hanem sokszor félig költői, metaforikus jellegű, hibrid szövegek. Vannak benne manifesztumok (nagyon szeretek kiáltványokat írni, nem tudom, ezt miért nem csinálják többen) – a kötetet végső soron ezek tagolják. A Biotrash manifesztummal kezdődik, mely régebben Szerves hulladék kiáltvány címen is futott, melyből egy külön kiadványt is készített a Symposion 2015-ben. Ez a nem-higiénikus testi felforgatás esztétikáját próbálja megjeleníteni, a bizarro fiction és a Budapest Horror határvidékén. Benne van a Hungarofuturista kiáltvány is, illetve több akciószöveg kapcsolódik a Technologie und das Unheimliche kollektívához, aminek keretében már 2013 óta részt veszek intermediális projektekben és fanzinok, kiadványok szerkesztésében. A kiáltványokat azért emelem ki, mert ezek jelzik legjobban saját esztétikai perspektívámnak a kritikai / leíró attitűdtől a művészeti gyakorlat felé való elmozdulását. A kiáltvány mint performatív gesztus egy új esztétikai játék bejelentésének a beszédaktusa. Ugyanakkor ennek a játéknak nincsenek kodifikált szabályai, egy hatékony kiáltvány csupán invitáció: el kell kezdeni játszani ahhoz, hogy felfedezzük és megalkossuk ezeket a szabályokat. És ez az a processzus, ami kiszámíthatatlan, részben azért, mert a mindenkori kulturális mátrix „válogatja és szűri” a lehetséges játékokat. (Engem mindig újra és újra meglep, hogy a hungarofuturizmus képes volt ennyire tartós kollektív játékká válni.) Nem minden lehetséges minden időben, de az adott pillanatban szerencsére sose tudjuk pontosan, mi lehetséges. Mindez pedig nem a játék ellenében, hanem az esztétikai játékszenvedély mellett szól. És ez az, ami engem izgat.

Azt, hiszem a képzőművészet azért érdekelt mindig is, mert valahol szenvedtem az írás anyagtalan dimenzióitól.

Itt jön a képbe az ektoplazma, a kísértetek anyagisága, amit a szeánszok alkalmával a médiumok felöklendeznek vagy kiáramlik belőlük a szellem „jelenlétét” jelölve. Azért lett ez olyan fontos fogalom számomra, mert pont azt a kísérteties érzékiséget képezte le, ami számomra a szöveg és a vizualitás viszonyában jön létre. Mindig próbáltam valahogy a szöveg erejével elérni a művek testéhez, ehelyett azonban csak egy kísérteties anyagiságot tudtam felöklendezni. Volt bennem egyfajta „anyagéhség”, ami a költészetemet is befolyásolja, nem véletlenül kísérletezek sokszor érzéki effektusokkal. Nagyon szeretem azt a Pilinszky idézetet, hogy nincsen ateista lírikus, ugyanakkor ott a másik (ezzel mélyen összefüggő) oldal, miszerint – Bajtai András barátommal szólva – minden költő mohó. Az intermediális és kollaborációs projektekben többé-kevésbé ki tudom elégíteni ezt az anyagéhséget, mely hála istennek nem csupán a nárcizmusomat erősíti, hanem lehetőséget ad közösségek építésére is. Noha, ahogy az már kiderülhetett, elég ambivalens számomra az „egy” és a „sok” kapcsolata. Még most is gyakran ütközök bele a műveimmel kapcsolatos értetlenségbe, erre az egyik válasz a fennállóba való diplomatikus integrálódás lehet, amit abszolút nem nézek le, de engem sose tett igazán boldoggá. Egy másik válasz, hogy akkor hozzunk létre saját tereket, intézményeket, esztétikai pedagógiát.

Nevelje ki maga körül a vers a saját kultúráját, nevelje ki a saját olvasóját, és így tovább. Nem hierarchikus programként képzelem ezt el, hanem fertőzésszerűen, spontán, pszeudo-intézményteremtésként. Megfertőzve, akik erre fogékonyak, és lassan egy közös fertőzésben vagy gondolkodásban kialakulhatnak ezek a megkísértett, ektoplazmaszerű terek és közösségek.

Szerintem ezt a folyamatot jól közvetíti a kötet, akár a Budapest-horrorról, hungarofuturizmusról vagy az első OFF-Biennálén megvalósított Insecurity State-ről, akár Juhász Ferenc Halott feketerigó című kötetének a rituális elfogyasztásáról legyen szó.

 

 

– Min dolgozol most? Milyen terveid vannak?

– Többféle tervem van, de ezek inkább párhuzamosan futó projektek. Elég jól alakul a Barokk Femina filmadaptációja, ami Lichter Péter munkája, és részletekben jelent meg a 444 nevű portálon. Ez egy rendkívül izgalmas projekt, december elejétől installatív formában megtekinthető lesz az egész film az ISBN-ben is. Írás szintjén még van dolgom a Barokk Feminával, mert elkezdtem csinálni az ún. Femina-kommentárokat, ebből a sorozatból megjelent egy szöveg a szeptemberi Tiszatájban is. Nem egy külön kötetet alkotnak majd, hanem ha esetleg lesz valaha újrakiadás vagy fordítás, majd hozzáillesztem az eredeti szöveganyaghoz függelékként. Ezek amolyan metareflexív gesztusok, melyekkel a recepcióra is reagálok, de alapvetően a könyv „elengedése” fölötti gyászt próbálom meg bennük lereagálni. Pár hete jelent meg a Prizma folyóirat csapatának gondozásában egy latin-amerikai filmrendezők portréit tartalmazó kötet (Kino Latino címen), ahova én Guillermo del Tororól írtam. Del Toro kontextusában fontos volt a poszthumán perspektíva és a gótikus esztétika közti kapcsolat kibontása, de ezen a szálon készülőben van egy személyes szempontból is fontos kötet. Lovász Ádám és Horváth Márk szerzőtársaimmal H. P. Lovecraftról tervezünk írni jövőre egy közös könyvet, mely munkafolyamatot már nagyon várom, hiszen az egyik kedvenc írómról lesz alkalmam hosszabban gondolkodni.

Borbíró Aletta

 

  
  

Fotó: Takács Borisz / Facebook / Instagram

*A cikkben felhasznált fotók a Grand Café Ráolvasás ★ Nemes Z. Márió: Barokk Femina című eseményén készültek.


Címke: , , , , , , , ,
2021.01.25 - tiszatáj

MARK WAID, ALEX ROSS:
A TE ORSZÁGOD
Waid és Ross 1996-os szuperhősképregénye briliáns munka. Részben Alan Moore hagyományait szövi tovább, ugyanakkor önértékén is lenyűgöző: hagyománytörő darabként ugyanolyan emlékezetes, mint egyenes vonalvezetésű meseként… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.24 - tiszatáj

A Balassi Kiadónál megjelent kötet címében, tartalmának egyes részeiben, illetve nyomdai megjelenési formáját tekintve kapcsolódik az ugyancsak itt először 1997-ben napvilágot látott Szimbólumtárhoz. A közös vonatkozások felsorolása folytatható a genius locival, hiszen a főszerkesztők révén mindkettő a Szegedi (97-ben még József Attila) Tudományegyetem Olasz Tanszéke szellemi közegéből származik… – PÁL JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.23 - tiszatáj

MOESKO PÉTER: MEGYÜNK HAZA
Moesko Péter első novelláskötete kiérlelt, meggyőző bemutatkozás. Az eddigi fogadtatás egyértelműen pozitív, ugyanakkor, hozzá kell tenni, nem túl bőséges: Károlyi Csaba lelkes ÉS-beli rövidkritikáját vagy a moly.hu felületén közzétett olvasói benyomásokat leszámítva nem igazán találkozunk értelmezői megnyilvánulásokkal… – SZÁNTAI MÁRK KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.22 - tiszatáj

ORBÁN JÁNOS DÉNES AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Orbán János Dénes, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó műhely Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának vezetője – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM MŰVEI NYOMÁN, EGY MŰTEREMLÁTOGATÁS MARGÓJÁRA
Mányoki Ádám (1991) festőművész, grafikus. 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán. Mesterei: Madácsy István és Szurcsik József voltak. Sokoldalú művész, aki már az egri főiskolán is többféle technikával kísérletezett. A kezdetekben illusztrációkat készített, a litográfiát vegyes technikával kombinálva alkotott, főleg Pilinszky verseinek hatására…

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő