Ez a neve. Tegnap végre megtanultam. Onnan jut eszembe, hogy elvágtam az ujjam. Irány a baleseti sebészet, és ott hosszú várakozás után bekötötték. Mindig volt előttem egy mentő hozta beteg, én meg ugye lábon érkeztem, egyértelmű, hogy én vártam. Az egy lassú kötözés volt. Ez meg épp az ellenkezője, tehát gyorskötözés. Gyorskötöző, bevésődött a szó örökre.
A biciklisek tudják, miről beszélek, a többieknek meg elmondom. Egyébként kábelkötegelő a hivatalos neve. Olyan eszköz, amit arra használnak, hogy különböző tárgyakat rögzítsenek vele. Az egyszerű használat és az alacsony előállítási költség miatt, szinte minden területen használják. Műanyagból van egyébként és két részből áll, nem háromból, mint például a rovarok. A gyorskötözőnek csak feje és rovátkolt potroha van. A kötegelő potrohát át kell dugni a fején, így egy hurok képződik, egy racsnis szerkezet. A szabad végén húzva a kötegelni szánt felület megszorul, és roncsolás nélkül már nem oldható a kötés. Hm, mit ne mondjak, tisztára, mint az életben. Százszor is érdemes meggondolni, kit köt gúzsba az ember.
Hogy én az elmúlt években mit meg nem tettem, hogy hozzájussak ezekhez a műanyag szegecsekhez. A kálváriám, emlékszem, egy eperszezonban kezdődött. Vettem a pomázi árustól vagy két kiló epret, beletettem a biciklim kosarába, ami a hátsó csomagtartóra volt erősítve. Sajnos csak volt. Egy nagyobb döccenőnél a fémkosár elmozdult, leborult, a többit el lehet képzelni. Meglehetősen savanyú pofával bementem az első biciklis boltba. Hét darabot szerettem volna venni, de sajnos csak kettőt kaptam. Ennyi volt már csak az üzletben. Mennyibe kerül?, kérdeztem. Semmibe, felelte az eladó. De hát…Na de hát… Ez egy tárgy, ezt idehozták, maga fizeti a bérleti díjat, fűt, nyúltam a pénztárcám után. Mondom, nem kérek érte semmit, nézett az eladó huncut szemmel rám. Megköszörültem a torkom, rosszat sejtettem. De nem. A facebook oldalukra kellett volna rajongó üzenetet írnom a termék birtoklása fejében. Az eladó azt mondta, ő már ott tart, hogy pénzre nincs szüksége, csak pozitív kommentekre. Azt a hétszázát! Micsoda egzisztenciális magaslat!
Őszinte leszek, nem vagyok képes pozitív kommentet írni megrendelésre. Rámentem a biciklibolt oldalára, de beakadtak a billentyűk a gépemen. Most mit írjak? Írjam azt, hogy kaptam két gyorskötözőt ingyen? És a szívem tele van hálával? Tulajdonképpen igen, ezt kellett volna, de ismétlem, nem ment. A mai napig adós vagyok azzal a bizonyos pozitív kommenttel, illetve most, hogy írom ezt a tárcát, megkönnyebbül kissé a lelkem. Megvolt tehát az első két szegecs, de még öt hiányzott, mint a Móricz-novellában a krajcár. Esélyem sem volt rá, hogy a láda fiában, vagy a fogason lógó kabát zsebében találok majd. Az meg teljes mértékben lehetetlennek tűnt, hogy egy hajléktalantól kapom majd a hetediket.
Maradt tehát a következő biciklibolt. Ez egy megabiciklibolt volt, már a kirakatából is látszott. Egy biciklis sisak harmincöt ezer forintba került, gondolom, azért, mert okossisak, és gondolkodik a gazdája helyett. Bementem, hanyag eleganciával rákönyököltem az asztalra, és csak annyit mondtam: gyorskötöző. Ugyan már, ehhez a pitiáner dologhoz ez az üzlet túl exkluzív, mondta az eladó. Menjen kis üzletbe. Mentem. Nincs, mondta az eladónő, pénzért nincs. Hát ez nem igaz, mondtam ki félhangosan, Budapest székesfővárosban egy ötvenfilléres darabértékű gyorskötözővel zsarolják és manipulálják a közalkalmazottakat? Hova jutott a világ?
Aztán mint a népmesében onnan is továbbküldtek. Egy szerelvényboltba. A pultnál két fiatalember hamburgerezett, intettek a fejükkel, hogy lenyelik a falatot, várjak türelmesen. Visszaintettem, hogy egyék meg nyugodtan az egészet, én addig körbenézek. És igen, a sarokban ott volt százas csomagokban a hőn áhított gyorskötözőm. Fekete, fehér, igen, nem, kicsi, közepes, nagy. Az ámulattól megszédültem. Beletettem a kosárba egy százas fekete csomagot, és mint Verdi Aidájában a hősök, vonultam a kasszához. Nagykereskedő?, kérdezte az egyik férfi. Tessék?, kérdeztem, közalkalmazott vagyok. Itt csak nagykereskedők vásárolhatnak, de tudja, mit, adok magának öt darabot ingyen. Azzal a pult alól, kissé mustáros kézzel elővette a kincset. Egyszerre én lettem a világ legboldogabb kisgyermeke, aki mégis megkapja a várva-várt bambit. Szívesen kifizetem, mondtam. Ennek nincs ára, nem tétel, felelte az eladó. Égette a markom az öt kis műanyag szeg, alig vártam, hogy hazatekerjek, és felerősítsem a kosaram. A falhoz támasztottam a biciklim, és ördögi erő szállt meg. Nem láttam, nem hallottam, csak húztam, hurkoltam, pattintottam. A postás kérdezett valamit, de úgy tettem, mint aki nem hallja. Hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, semmi. És készen lettem. Minden értelemben…Rájöttem ugyanis, hogy nem jól mértem be a fémkosár hosszát. A kiálló pereme a biciklinyergemet súrolta, fel sem tudok így ülni a nyeregbe. Oldottam volna én a kötéseket, de hát roncsolás nélkül már nem ment.
Könnyes szemmel metszettem le a gyorskötözőket a vaskosárról. Repültek még egy utolsó a szélben, aztán elterültek a földön összegömbölyödve, mint a napon hagyott giliszták.
Halász Margit
