Toroczkay András versei

L

„Apa, legyél jó!”, mire a válasz:

„Dehát, kisfiam, én jó vagyok.”

„Nem, apa legyél jó.”,

és ez így ment a végtelenségig,

amíg apa meg nem értette,

amit már addig is értett,

és nevetve lóvá nem változott.

Győzelmi mutatója jóval negyven százalék

alatt volt, az első tíz futamát bukta,

kilenc alkalommal

kancacsikó verte meg. Mi tagadás

gyakran vált gúnyos megjegyzések

céltáblájává, például vizes talajon szinte

sosem tudott győzedelmeskedni,

ennek ellenére később sokan rajongtak érte.

Egy alkalommal például

egy nagyon fontos ember

egy kabinetülést is lemondott

csak hogy lássa, amint lovagolok

a telivér hátán, akit úgy hívnak: apa.

Nem csoda: olyan génvariánsai vannak,

amelyeket gyakran megtalálni a hosszabb

távon eredményes lovakban,

de egyúttal olyan génekkel is rendelkezik,

amelyek a rövidtávon sikeres versenylovakra

jellemző. Reményt adott mindannyiunknak.

Ezt egy újságban olvasom. És valóban.

De később azt mesélte, mikor rákérdeztem,

hogy akkor volt a legboldogabb életében.

Ú

Jártam úszásoktatásra,

de úszni úgy tanultam meg,

hogy apa bejött velem a medence közepéig,

és ott ellökött magától,

figyelte, mi történik.

Dzs2

A predesztinációról soha nem beszélt Jézus, gondoltam,

nagyjából tízévesen, mondjuk a dinoszauruszokról sem.

A predesztinációt nem értettem. Soha nem

értettem, hogy jön össze a szabad akarattal,

valahol talán még mindig megvan a bibliás

lutra matricám, abban említésre sem került.

Ahogy a Jurassic Parkos is megvan még,

amit próbáltam én árulni, de hamar rájöttem,

hogy képtelen vagyok kontrollálni a kíváncsiságom.

Felbontottam az összes árukészletem,

éhes velociraptorként téptem szét a tasakokat, hogy

kijöjjenek a képek, amikre normális esetben

hosszú hónapokat, éveket kellett volna várnom.

Képtelen voltam a szerencsére bízni az egészet.

Szerencsére csak apának kellett elszámolnom a pénzzel.

De lehet, így kellett történnie eleve. Meg volt írva, úgymond.

Nem hiszek a predesztinációban, gondoltam, de az azért

meglepett pár éve, mikor a Balaton énekesének koncertjét

lehetetlen volt nem megnéznünk, hiába mentünk

a Hunniába át rögtön, mikor a Toldi színpadára állt,

Víg Misi fél óra múlva csak jött oda is utánunk.

És a kelkáposztafőzeléket is utáltam mindig is.

És hogy utáltam, azt anya is tudta.

Lehet, nem tudta elfogadni, hogy utálom,

azért csinált mégis egyik nap. Vagy nem tudom.

Minden főzeléket utáltunk tesómmal,

de a kelkáposztafőzeléket különösen. A főzelék,

mint valami főszörny a labirintus mélyén,

olyan a kelkáposztafőzelék, foszforeszkál,

és csak varázskarddal lehet legyőzni.

A főzelékszörny állaga, mint a zombik agya.

Aztán addig hisztiztünk, hogy anya elküldte

apát a Kisúj kifőzdébe, hozzon egy menüt

nekünk, nem vette volna szívére, ha éhen halunk.

Apa el is ment, el is hozta az ételhordóban.

Részéről a feladat véget ért. Aztán elhúztuk a cipzárt,

kivettük a három lábast, lepattintottuk a műanyag tetőt,

először kellett szembesülnöm azzal, hogy talán

mégiscsak vannak elkerülhetetlen dolgok.